Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-09-09 / 37. szám
1894 szeptember 9. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (37. sz.) 3 pej jegytelen 155 ctm. magas és egy 6 éves pej jegytelen 160 ctm. magas kanczáit. Tóth Ferencz szakályi két 9 éves Furcsa után származó 165 ctm. magas kanczáit és ugyanannak 8 éves- sötét pej jegytelen Palestro után és egy 7 éves világos pej csillagos hoka ugyan azután nevelt kanczáit és végre Kai a az József gyula jovánczai kőt 10 éves sötét és világos pej 161 és 163 ctm. magas saját nevelésű kanczáit. Ezek közül Tóth Ferencznek második és K a- lauz Józsefnek fogata nem startolván, 6-an versenyeztek és: I- ső lett és nyert 300 koronát a magyar kir. földmivelósügyi minisztérium által adott segélyből Hideg Mihály szakályi fogata, a mely a 7536 méternyi pályát 22 perez és 46 másodpercz alatt hagyta hátra. II- ik lett Márton János ős kapott 200 koronát szintén a fentebbi alapból a távolságnak 24 perez és 28 másodpercz alatti hajtásért, III- ik lett 100 korona dijjal Takács József 24 perez és 48 másodpercz alatti megérkezésért. IV- ik lett 50 korona jutalommal Csutorás József 25 perez és 06 másodpercz alatt érkezve a czólhoz. V- ik lett ős kettős tételt kapott Szabó, kinek kocsikereke közvetlen a czél előtt 10 méternyire tört össze, inig Tóth Ferencz szintén kocsi kerekeinek eltöróse miatt a versenynyel felhagyni kénytelen volt. A teherhuzó verseny kilometer recordja tehát 3 perez l14/60 másodperezre lett leszorítva, a mely 13»2/60 másodpercz javulást mutat a tavalyival szemben és igazán bámulatos. Roppant hőség, szárazság és por nem igen kedvezett a versenyeknek, de azért élénk volt az érdeklődés, a kedv fokozódott, a versenyek jók és a haladás felismerhető. A megye nagy részéből, a melyek megszokták Fehérváron font számra eladni lovaikat és a hol csak küllem és nem képesség után tenyésztenek, még mindig nincsenek nevezések, de azért „guta cavat lapidem non vi, séd saepe cadendó“, mégis tért hódit az eszme: hogy a rationabilis lótenyésztés csak versenyek ős kipróbálás alapján épülhet fel. Dombóvár, 1894. augusztus 26-án. Dőry József, Tolnamegye lótenyész. biz. elnöke. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. Remete-kápolnánál. — A szűz Máriához. — Bús alkony ül a csendes völgy ölén, Kigyúlt a mennynek milljó csillaga; Dics-fénybe vonván drága kegyhelyed Te szűz erények ékes liljoma. Ki bús magányt óhaj tál kegyhelyül Kerülve a világ hiú zaját, Hogy akiben szerelmed lángja ég: Itt sírja el keserveit, baját ......... El halt a dal madárkák ajakán, Helyökben égi Múzsák, szellemek, Dicső nevednek est homályiban Lágy szellők édes hangján zengenek. Elődbe hajtom én is bús fejem, Lehull előd szememnek harmata: Ó halld meg keblem néma kínjait, Ezért eped imámnak illata. óh, mert kegyes vagy, gyengéd, biztató, Ki felszántod égő könyeink’, Ha tévedónk, kegyet esd érdemed És elfeledve lesznek vétkeink. Feléd sóhajt észak, dél és nyugat, Mert csak te szánod sajgó keblünk’, Milljók fohászát hozza a kelet: Ó Mária, maradj mindig velünk! Te mindnyájunknak édesanyja vagy Megnyitván harczainknak édenit, Bár szenvedünk, vérezzen száz tövis: Szerelmed küzdelminkben megsegít. Mint hervadt liljom, hajnal harmatát, Óhajtjuk szende, tiszta képedet Óh drága Szűz! — mert már bölcsőnk ölén Belénk oltá anyánk szerelmedet. Óh, végy kegyedbe szende, tiszta Szűz! Biztatod küzdéstől fáradt kebelem’, S ha szellők erre hordják sóhajom : Távolban is segíts, maradj velem. Ha vőgálomra térnek poraim, Öntsd el fényeddel sírom éjjelét S igy porladozva néma hant alatt: Sírom nem lesz komor, nem lesz sötét. Karaszy Mihály. A szegzárdi Remete-kápolna. (Rege.) Irta: A. DOMSITS ANTÓNIA. Rég-rég évszázadok előtt, a szomorú emlékezetű mohácsi ütközetnek — a régi független Magyarországnak nagy katasztrófája — napján, a késő esti órákban, midőn az ég is sötét szemfedőként borult a vérmezőre, vánszorgott fel a holtak közül Adorján lovag, a Csele-patakban sírját lelt II. Lajos király hű bajnoka. Adorján homlokán a török alabárd oly mély vágást ejtett, hogy órák hosszán át eszméletlen feküdt az elesettek között, végre magához térve gyenge erejével törekedett menekülui a borzalom színhelyéről, — és az éj sötét leple alatt, midőn a küzdő emberek áradata kimerülve lecsendesült — és II. Szolimán török császár diadalittasan álomra hajtá fejét sátorában — sikerült eljutnia a sebesült lovagnak egy juhász-kunyhóig, a hol gondos ápolásban részesülvén, hetek múltán felgyógyulva útnak indult szülőhelyére, útjában ejtvén a kies fekvésű Szeg- zárdot is, félórányira volt már a várostól, midőn az erdőségből egy szép szarvas iramodott feléje, s a lovag, mint szenvedélyes vadász, űzőbe vette, miközben lombos fák és cserjékkel borított halomra jutott, hol egy kis tisztáson deszkákból összeállított kápolnát pillantott meg, melynek nyitva levő ajtaján ezüstcsengésü áhitatos ének hangzott ki, mely ott a természet csendes ölén varázs-hatással volt a lovagra. Nem is törődött többé a szarvassal, hanem belépett a kis kápolnába, melynek deszka-falazatával nagy ellentétben állt a remek oltárkép, mely szűz Máriát ábrázolta abban a helyzetben, midőn Gábriel Arkangyal fehér liliommal kezében üdvözli, mondván: „Áldott vagy az asszonyok kö/ött.“ Az ének elnémult, a mint Adorján belépett és fürkésző tekintete nem tudta felfedezni a kápolna homályába azt, kinek hangja oda vonzotta. Az oltár körüli két ablakon át sugárzott az alkonyuló nap bágyadt reflexe megvilágítván a gyönyörű festményt. Adorján elragadtatással szemlélte a műremeket, melyre az ihletett művész lelket lehelt. A szűz bűbájos arcza — szende lelkes szeme — mintha élettel birna ős oly mónnyei fenség ömlött el alakján, hogy a lovag önkéntelen letérdelt imádatára. Végre perczek után felállt távozásra, de tekintete alig tudott megválni a képtől. Midőn kilépett az ajtón, szembe állt vele ugyanaz az.égszínkék ruhás alak bűvös szépségével — — — az első pillanatban Adorján azt hitte, hogy a jelenség tán a felizgatott képzelet szüleménye — vagy valami bűvös hatalom űz vele játékot — — — csak a hangra ocsúdott fel ámulatából, midőn az alak megszólalt: — Oh mondd, ki vagy te égi leány, kinek képmása az oltárnál olyan buzgó imára késztetett. A lovag eme szavaira rózsáspir öntó el a nő arczát és zavarral válaszolá: — Ah igen! Az a kép nagyatyám műve, kinek kívülem e nagy világon senkie nincs — —------ki h azánktól — Olaszországtól távol évek óta itt éli a száműzetés szomorú napjait — kinek egyedüli vigasza: az ima — és szórakozása: a festészet. Ezt a kápolnát ő készítette, az a fahász ott pedig lakásunk. Adorján nem tudván szabadulni a nő varázs- körétől, esdőleg mondá: — Kerlek bájos lányka, vezess engem nagyatyádhoz, hadd üdvözlöm őt, én Adorján lovag vagyok és szintén hazámat siratom, melyért véremet ontottam Mohácsnál, ott kaptam e vágást homlokomon. A lány oda tekintett a dőlezeg lovag homlokara, kinek reá tapadó égető tekintetére mint villanyfolyam rezdült át egész lényén egy ismeretlen érzelem hullámzott — ős reszketeg hangon mondá: Szives örömmel vezetem kegyelmedet szerény lakunkba, nagyatyám nagyra becsüli a honfierőnyt. És a kápolnától pár lépésnyi távolságban levő kis faházba léptek, melynek oszlopos tornáczán ősz- haju aggastyán állt merengő szemekkel nézvén a nap bíboros alkonyát. Az idegent megpillantva, kőrdőleg nézett unokájára, ki megszólalt: — Nézd nagyatyám, a sors egy hőst vezérelt hozzánk 1 az agg kezét nyújtva a lovagnak, nyájas, de szomorú hangon mondá: — Isten hozott szerény hajlékunkba nemes lovag, mi járatban vagy a bujdosónál? ki nemsokára idegen föld rögére hajtja örök álomra fejét. Adorján leplezetlen őszinteséggel bevallotta, mily mély benyomást tett reá az oltárkép ős ennek tündéden bájoló eredetije mennyire megigózte őt — az agg arczán jól eső érzés csillámlott szavaira, mondván: — Szegény Máritána, ez a festmény lesz egyedüli örökséged, mivel a bujdosás évei alatt teljesen kifogytunk abból a csekély vagyonból, melyet menekülésünk alkalmával hoztam. És e találkozás után alig két napra — eljegyezte magának az ős magyar nemes család egyetlen gazdag örököse a bujdosó unokáját, kölcsönösen föl lelvén lelkök bálványát. Az ősz emigráns halála után, Adorján díszes kápolnát építtetett a faalkotmány helyére ős a lakóházat is kényelmesebbé alakította, ahol aztán egy szerzetes lakott. Adorjánnak annyira megtetszett a viruló hegy- lánczolattal övezett Szegzárd, hogy benne telepedett le, hol évekig élvezte Máritánával a családi boldogság csendes örömeit. De mikor a haza újra veszélyben forgott — bús sejtelmekkel búcsúzott szeretett nejétől ős fiacskájától ős alig hogy a csata színhelyére ért, egy golyó elszakította jobb karját és térdét s aztán török fogságba esett. Egy napon Máritánát férjének legkedvesebb barátja kereste fel — elmondván, hogy mielőtt Adorján harezba ment, őt arra kérte, hogy halála esetén legyen ő nejének férje és gyermekének atyja — Máritána fájdalomtól sajgó szívvel bár — de végre beleegyezett az álbarát óhajába. Néhány hónapra egybekelésük után — ott ült Máritána uj férjével és gyermekével házuk erkélyén, a honnan észrevette, hogy kapujukban egy nyomorék áll, ki csak egy kézzel és egy lábbal bir, — gyermeke kezébe pénzt adva, mondá: — Menj fiam, vidd a koldus bácsinak. A gyermek visszatérvén, lelkendezve beszélte el, hogy a koldus bácsi sirt ős meg akarta őtet csókolni, de ő félt tőle ős elfutott .... Ki sejthette ' 1 — **" ° "vmnorók — Adorján volt, — 1 meneteléről, még t mekót. Aztán meghasoi __ mo ndva, kiment a kis kápolnához, a hol közvetlen az üdítő forrás mellett barlangot készített faágakból, melyben lakott — gyökerekkel táplálkozva, barlangja mellett fakereszt állt egy százados tölgyfa alatt, — ott térdelt buzgón imádkozva a remete... Mig egy reggelen — mikor a kis kápolna csengő harangja a környékbeli bucsusokat hívta ájtatos imára — a fakeresztre dűlve, halva találták a remetét. Máritána is a bucsusok közt lévőn — látta a remete homlokán a vágást ős ujján a briliánt szívvel ékített ős nevének kezdő betűivel bevésett gyűrűt — mire félsikoltott.... és oda esett a remete mellé. A halálban újra egyesültek. ____________TÖVISEK.___________ Vi sszatérés. Jelentem alássan mindazoknak, a kiket illet, hogy daczára e múló időben már háromszor szárnyat öltött halálhíremnek: én még ma is élek, bár nem uralkodom! — És. daczára annak, hogy élek: már üdvözültem, ama jó magyar közmondás szerint: „a k í m e g t é r, ü d v ö z ti 1!“ Igenis, mert ón megtértem, vagyis visszatértem a Tolna- megyei Közlönyhöz, holott ezelőtt pár hóval jeleztem kilépésemet. Tartozom annyival az én gyarló czikkeim futólagos, pillanatra tán unalmat űző olvasására drága perczeket pocsékoló igen tisztelt olvasó közönségnek, hogy úgy ki-, mint visszalépésemet pár sorral megokoljam. E megokolásból nem okul ugyan senki, de ezt tennem kell, ez hivatalos kötelesség! — s ez löszén mostani rövid elmélkedésemnek a tárgya ! . .. . * A.) Kiléptem, nem valami — a szerkesztő iir ős köztem létrejött — erős összekülömbözős miatt, hanem egy halvány nézeteltérés következtében. (No mert mindketten balpártiak vagyunk, nem engedünk a 48-ból.) Kiléptem azért, hogy egyszer életemben már, rég lezajlott s már jóformán emléke is elmosódott tanulói ifjúságom aranykora után, a vén- ség eme ólom-szürke idején is legyen egy két hónapos vakáczióm!-------Julius ős augusztus diákI hónapokban boldogítottam a nagyérdemű közönséget
