Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-04-15 / 16. szám
TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (16. sz.) 1894 április 15. vagy emez népből való, az vagy emez egyházhoz tartozik, hanem azt, hogy aki őt féli és imádja és parancsai szerint él, előtte kedves, bármely nép fia legyen. Mindannyian egy atyának vagyunk gyermekei; mindnyájunkat egy Isten teremtett; miért ne legyünk egymás iránt szeretettel mindenható Atyánk kedvében ? Engel Mór. _________T A N Ü G Y.______ j Ma gyarország Tanítói! Testvérek! A magyar nemzet milliói, kiknek fiait Ti a „szabadság, egyenlőség, testvériség“ szent eszméinek lobogója s a magyar alkotmány védő szárnyai alatt nevelitek és tanítjátok, egy főiszázad előtt még „jobbágy“-nak nevezett rabszolgaságban tengették „egy jobb kor“ legkisebb reménye nélkül levő, nyomorult életöket. Közvetlen elődeink: édes apáink, ifjú éveikben még abban a csillagtalan, komor éjszakában botorkáltak, mely a börtön sötétjétől csak annyiban különbözött, hogy nem egy rab-embernek, hanem egy egész rab-nemzetnek bénította meg összes tetterejét. A földöntúli Gondviselés beteltnek látta az időt, mely alatt ez ország milliói végre megbünhőd- tők „múltat s jövendőt“ És teremtett számára megváltót, a ki megnyissa a népszabadság menyországának kapuját; teremtett számára Mózest, aki népét bevezérelje a népszabadság igőretföldjóre. Miért beszélni előttetek, Magyarország tanítói, a magyarnak e Mózeséről, a népnek e megváltójáról: Kossuth Lajosról, aki nemzetté, szabad nemzetté tette a rabszolgák millióit; aki a szabaddá tett földet szabad nemzet szabad hazájává változtatta ; aki széttörte a gondolatnak, érzelemnek, szabad akaratnak bilincseit s megszerezte számunkra mindazt, amiről apáink sok századokon át még álmodni sem merészeltek! Minek beszélni nektek mindezekről! Tekintsetek oda, arra a sirhalomra, mély mindezen kincseink megszerzőjének drága hamvait most fogadta be! s e „szentsir“ minden röge, minden porszeme mindennél hangosabban fog inteni bennünket egy nagy kötelességre, mely alól e haza egyetlen fiának, tehát egyetlen tanítójának sem szabad magát kivonnia. A nemzet nagy halottja, a nép- szabadság örök életű apostola szent emléke iránt tartozó hála s kegyelet adójának egy szemernyivel való lerovása az a kötelesség, melyre — tanitótársak, testvérek! — a nemzeti gyász közepette felhívjuk figyelmeteket. A „Magyarországi tanítók Országos Bizottságá“- nak igazgató-tanácsában rendületlen a hit, hogy az ország összes tanítóságának, a népnevelési intézmények összes munkásainak — rang, nem és vallás- különbség nélkül — óhajtását teljesítette, midőn elhatározta, hogy — mindnyájunk anyagi támogatására számítva — Kossuth Lajos nagy nevének a magunk körében is — maradandó emléket állít. Elhatározta, hogy az „Eötvös-alap“-pal kapcsolatban, az „Eötvös-alap országos tanítóegyesület“ kezelése alatt, de a most nevezett alaptól teljesen különálló — „Kossuth-alapot“ fog létesíteni azzal a czéllal, hogy ennek kamataiból beteg tanítók segélyeztessenek, arra való tekintet nélkül, hogy az illetők az „Eötvös-alap“-nak tagjai-e, vagy sem; s annak az előleges kimondásával, hogy ezen „alap“ segélyeinek kiosztása ne évenként csupán egyszer történjék, hanem bármikor abban pillanatban, araikor a szükség megkívánja. A begyülendő összeg egy részecskéjével pedig Kossuth Lajos emlékére a a nemzet adakozásából állítandó szobor költségeihez fogunk járului. Magyarország Tanítói! Testvérek! A magyar tanítóság egy negyedszázad óta áll mintegy perben nemzetével, kérvén, kívánván, követelvén mindazt, ami a tanítóságot munkája, szolgálata után joggal megilleti. Mutassuk meg, hogy nemcsak jogainkért tudunk síkra szálni, hanem a kötelességek terén sem maradunk el a nemzet egyetlen osztálya mögött sem. Már pedig e nemzet minden osztályának, e haza minden fiának e pillanatban legelső, legnagyobb, legszentebb kötelessége, hogy a népszabadság legnagyobb bajnokának, a nemzet megteremtőjének, a haza ujjáalakitójának emléke iránt lerójuk, azt a kötelességet, melyet tőlünk nemcsak az önbecsülés érzése, nemcsak a nemzeti becsület követelménye kíván meg, de megköveteli az egész világ felénk fordult figyelme, mely lesve lesi kíván4 csisággal, érdeklődéssel várja, hogy a magyar nemzet minden osztálya, a magyar haza minden fia miképen teljesiti kötelességét azon férfiú emléke iránt, kinek nagysága túllépte a haza határait s fényével bevilágította az egész föld nagyratörekvő nemzeteinek életutait. Ahogyan e kötelességet teljesítjük, akként alakul a nemzetek véleménye nemzetünk, I hazánk iránt. Magyarország Tanítói! Testvérek! A honfiúi kötelességteljesitós egyik legszebb, legmagasztosabb pillanata köszöntött be közénk. Mi tudjuk, hogy a magyarországi népnevelési intézmények egyetlen munkása sem tér ki e nagy pillanat elől. Azért tudatjuk, hogy a „Kossuth-alap“-ra szóló gyűjtések átvételére vállalkozik az „Eötvös- alap“ pénztárnoka: Roller Mátyás, székesfővárosi polgári- ős közópkereskedelmi iskolai igazgató, (Budapest, Nagymező-utcza 1. sz.) ki a beküldött adományokról részletes kimutatást közöl a paed. szaklapokban. Minden fillér, mit áldozunk a haza, a nemzeti becsület oltárára lesz áldozatul hozva s a szenvedő tanítók javára gyümölcsöztetve. Adakozatok a „Kossuth-alap“-ra! Budapest, 1894. évi April 2 án. A „Magyarországi Tanítók Országos Bizottsága“ Szabó Bugáth László Lakits Vendel titkár. elnök. TÖVISEK. Szerelmi dráma. Hallottad-e hires Nyékben mi történt ? Görbe Gábort hétfőn éjjel meglőtték Piros vére úgy folydogál, mint patak, Dávid Örzsi gyenge szive meghasad. Jaj de szépen szólották a harangok: Mind azt kérdezte; ki mostan a halott? Görbe Gábor halt meg most hamarjába, Harczi János lőtte meg a konyhába. Harczi János meg is lakolt érette, Mert két zsandár másnap Szegzárdra vitte, Be is zárták reá a nagy vasajtót, Nem hallotta itthon azt a nagy jaj szót. Dávid Örzsi beizent a lelkésznek, Harangokat huzattá meg szegénynek, Szóltak szépen a kis nyéki karangok, Mikor vitték ki azt a szép galambot. Dávid Örzsi leveles nyoszoly'ája, Görbe Gábor nem fekszik többet rája, Nem ad neki kék pántlikát kötőre, Kint nyugszik a kis nyéki temetőbe. Temetőbe kinyillott a gyöngyvirág; Görbe Gábor alussza örök álmát. Dávid Örzsi ráborul a fej fára, Könnye hullik kedvese sirhalmára. De virágos a kis nyéki nagy-utcza, Mikor Görbe Gábort viszik ki rajta, Koporsóján nincsen virág, koszorú; Dávid Örzsi jaj de nagyon szomorú. Dávid Örzsi kiment a temetőbe, Gyöngyvirág-koszorút vitt a kezébe, Nem találja Görbe Gábor sirhalmát, Hová tegye le a gyöDgy-koszoruját. Dávid Örzsi czifra selyemkendője, Nem köti már többet azt a fejére, Rákötötte Görbe Gábor nyakára, Úgy vitte a fekete föld gyomrába. Dávid Örzsi ki-kiáll a töltésre, Onnan néz ki a nyéki temetőbe, Onnan nézi Görbe Gábor sírhalmát; Fáj a szive nem találja nyugalmát. Dávid Örzsi nem félsz a jó Istentől ? Hogy engem megfosztottál életemtől:. Jól tudod, hogy te voltál neki oka, Hogy engem betettek a koporsóba. Dávid Örzsi de szomorú a szived, Hogy elvitték Görbe Gábort tetőled, Hogy elvitték a gyászos temetőbe El se búcsúzhattál tőle örökre, Dávid Örzsi szépen kérlek tégedet Temetőbe kísérjél ki engemet, Megköszönöm én minden lápétedet Tétess le a gyászos sírba engemet. Dávid Örzsi ha fekszik az ágyába Görbe Gábor nem öleli karjába, Gyilkos golyó az életét elvette Dávid Örzsi de szomorú érette. Görbe Gábor meghagyta pajtásainak, Hogy ezután ő róla tanuljanak Ne járjanak titkon a menyecskékhez, Mert egy golyó mindeniknek elég lesz. Harczi János rosszat gondolt magába Elindult a hires öreg utczába, Sorba vette a házakat koldulni Ki fog neki egy revolvert átadni. Harczi János mire adtad magadat Egy legényért rabbá tetted magadat, Úgy sincs neked a ki veled gondoljon Feleséged, a ki téged sajnáljon. Ha ki megyek a temető halmára . Ráborulok Görbe Gábor sírjára, Keljen Ked fel Gábor bátyám egy szóra, Meghasad a gyenge szivem miatta. Kata János. Az első fecske. Hogy örülsz te kedves olvasóm, mikor a hosz- szu és unalmas tél után kitavaszodol, — vagyis, meglátod az első ibolya nyílását, az első fecske repülését?... Hogy örülsz te ilyenkor, velem együtt?,.. Mikor az első fecske fejünk felett suhogtatja a langyos levegőben fényes szárnyait, nem eszünkbe jut-e mindig a gyermekkor naiv verse:- „fecskét látok — szeplőt hányok!“ Az idén másként volt. — Az ibolya-nyilás nem érdekelt, a fecske érkezését nem figyeltük meg, nem üdvözöltük, mert bár a természeti nap most is szokásos hűséggel, makacs konzervativizmussal ontá reánk onnan felülről aranyos sugár özönét, de mi magyarok nem láttuk a kikelet kék egét, a Türinból jött hűs szellők, Bus felhők miatt!. . . Ilyen szomorú kikelete sohasem volt a magyar nemzetnek !... Még a felhők is megtagadták tőlünk az áldásos eső-cseppeket már másfél hónap óta, mintha mondanák: „minek hullassunk mi hideg cseppeket, mikormost a magyarok millióinak forró könycseppjei hullanak az anyaföld kebelére?“ — S csakugyan, daczára a nagy esőhiányoak, vetéseink országszerte általában szépek, mintha valóban a Kossuthért kihullott drága köny- nyeinktől ázott volna meg az anyaföld ily termőképességig !.. . Dehát, talán itt lesz már az ideje, hogy a honi sötét gyász fájó emlékét szivünk mélyébe zárva, arczunk egy kissé vidorabb vonások ruháját öltse fel? Avagy nem volt-e már elég egy hónapig azokból a gyászkeretes lapokból, mik utóvégre már igazán egész ideges, sötét hangulatba ejtették az embert, ha rájuk tekintett?!------------Isten mondá hajdan: „Legyen világosság!“ — És lett. — Én is azt mondom most: „derülj ö n fe 1 már arc zunk egy kicsit! — tövisezzünk, — tréfáljunk, — hiszen Kossuth apánk örökké él, nekünk pedig — a nóta szerint: — „rövid az élet, örök a sir!...“ íme én, a ki mostanában a nagy nemzeti gyász miatt látszólag majdnem véglegesen elhallgattam a tréfás beszéddel s már azon a ponton álltam, hogy a humornak örökre ajtót zárok, töviseimet beszüntetem s egyetlen nótát dalolok, ezt: „Daru megjő, meg a gólya Hogyha kivirul a róna, — De nem az ón régi kedvem Szomorúság rabja lettem !“------im e én, a status quo ante-t ezennel helyre állítva, kiröpitem az első fecskét, tréfás tövisemet, ígérve, hogy ézentul is hű maradok magamhoz s kedélyem világát — amennyire rajtam áll — nem engedem egykönyedén elborulni, hogy e tekintetben másoknak is jó példával menjek elől! — — — Tehát tövisezzünk = tréfáljunk. Istenem! mily véghetetlenjkülönbségvan koszoi’u és koszorú között!... Kossuth apánknak 18 gyászkocsit összeroskadásig megt' rhelt disz-koszoru jutott, állítólag mintegy 2800 darab. Ennek csak a szalag-
