Tolnamegyei Közlöny, 1894 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1894-01-01 / 1. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (1. sz.) gabonás hajókat is megmentené az »Ország« tragikus sorsától. A mely »Ország« daczára azon jó tulajdonságának, hogy a »Magyar gőzhajózási részvénytársaság« vasból építette, 1892. évi februárban (mikor ugyanott egy tölgyfahajó gabonástul elsülyedt) a jég által összetörve, máig is a keselyüsi dunaágban alussza az ártatlanul sülyedt gőzösök igaz álmát; és a 20 méter mélységben tűri, hogy a többi gőzösök nem mellette, hanem fölötte járjanak; bizonyára az vigasztalja, hogy majd azok is, záros határidőn belül, az ő sorsára fognak jutni. Addig is hordafják évenként a biztositó-, hajózási- és kereskedelmi vállalatok a késő őszkor hajókban rekedt árukat a legközelebbi vasúti állomásig, és gyakran erdei, hegyi utakon czipeltetik a százezrekre, milliókra menő métermázsa terheket és fizetik az ebből származó nagy költségkülönbözetet, — csakhogy tönkre ne sülyedjen az egész érték. Másutt az olcsó közlekedés érdekében csatornákat építenek, és nálunk — a vaskapu-nyitás dicskorszakában — mondhatjuk: hogy itt nem a viz teszi könnyűvé a benne úszó testet, hanem a »MÁV.« tarifái. Mert a magyar államvasut előnyösen tud vetély- kedni a vízi szállítókkal. A mi késő őszkor annál jobban esik, mert nem szorulunk mindenben, a téli állás hiányában veszedelmes vizi szállítókra. De ez első sorban a hajózási vállalatok szerencsétlensége, és azok vannak hivatva e tekintetben elvül tűzni ki: »segíts magadon, és megsegít az állam is«; egy kis jótékony bagerozással. A mi aggályaink azonban, a lokális egészségi viszonyok megszűnésében kulminálnak; ;jn£rt ezt a kárt, még az ipar és kereskedelem: hátraesésének is fölébe helyezzük. A tolnai Duna felső torkolatát elzáró töltést már kövezik is; de a kegyesen és bölcsen Ígért dunakotrásra — mely minden bajt elhárítana — még nem olvastunk pályázathirdetést ! Pedig ha meg lett Ígérve, hát meg is lesz csinálva; és ha meg lesz csinálva, miért nem csinálódik az már is?! Még mielőtt tönkremenne a vidék. Vagy a kolera, sárgaláz, tífusz és hideglelésből egy-két esztendő nem is árthat — próbának? 1894 január 1 De ha már ez úgy volna, — a mit nem hiszünk, — akkor hát hol késik a miniszteri leiratban is kifejezésre jutott: szükségessé vált középdunai téli állás a hajóknak? Elég csodálatos, itten, hol egy lámpakaró vagy szemétdomb miatt élénk hírlapi polémiák fejlődnek ki, ilyen nagyfontosságu ügyben nincsen semmi buzgalom! Kivéve a »Reflexiókat«, melyeknek csak az a hibájuk van, hogy nem egy fővárosi lapban jelentek meg, és igy még nehezebben jutnak érvényre. Azért kellene egyesülnünk és egy közös óhajtással egygyé tömörülve, egy kérvényt — mely sürgetné az ígért orvoslás kivitelét — tízezer aláírással egy monstre küldöttségnek átnyújtani. Továbbá a fővárosi lapoknak szak- I munkatársait a helyzet elbírálására felkérni. Mert tekintetbe véve, évente hányán kérik nagy hangon az állami segélyt — kisebb veszedelmek elhárítására, mint minő az 50 kilóméter hosszú folyam vidéke 50,000 lakó- sának egészsége és kenyere —- azok mellett mi bizony csak »néma gyerek« vagyunk. De remélhető, nem maradunk? Paskusz Emil. ______________________________________________________ A szegzárd-báttaszéki, báttaszék- bajai vasút. V. A falra föstött ördög testet öltött és megkezdette kísértését. Délibb honfitársaink akczióba léptek, sorakoznak órdekök mellett, érdekeink ellen. Értjük azon akcziót, mely a gombosi vasúti hid által Szlavóniát óhajtja összekötni és bennünket egy i újabb évtizeddel visszavetni a tespedős iszapos mocsarába. Lent az akczió máris nagyobb hullámokat kezd verni, az érdekeltség, a kereskedelem és ipar képviselői élesre fent fegyverei átcsillámlanak hozzánk ; fegyverük fénye bevilágítja utunkat, melyen haladnunk kell. Részünkről örömünknek adunk kifejezést az ügyek ilyetén állása fölött. Nem akarunk félreértetni! Örvendürk annak,ín hogy délibb honfitársaink bennünket fegyvermérkö- zésre kihinak, mi által alkalmunk nyilik újabb és hatásukban lehetőleg biztosabb fegyvernemek beszerzésére ; örvendünk annak, hogy jelzett akczió bennünket hatványozottabb munkára serkent, éberségre int és nyugalmunkat veszélyeztetve, csakis hasznunkra szolgál. Ennélfogva — miután már négy hónap telt el a végrehajtó bizottság létesítése óta — miután úgy a szükebb ötös bizottság, mint a báttaszéki bizottság tagjai hatáskörükben vasutunk érdekében minden lehetőt elkövettek; miután mandátumunknak végzett munkát tekintve egy kisebb cziklusa bevég. ződött: elérkezettnek véljük az időt arra nézve, hógv hűen beszámoljunk első. sorban a százas bizottság, nak, beszámoljunk az érdekeltségnek. Helyén és ide- jón valónak véljük azon czólból, hogy munkálkodásunk nagyobb árnyakat ölt hessen, a százas bizottság kimagaslóbb alakjait értekezletre összehívni, szorgo- san megbeszélendő a további teendőket. Szükségesnek, elodázhatlan szükségesnek tartjuk jelzett értekezlet mielőbbi megtartását azért is, mert elengedhetetlen kötelességnek mutatkozik a végrehajtó bizottság ügykörébe fölvenni a szegzárd-bátta- szóki vasút kiépítését is. Áll az, hogy a magas kormány jóindulatát megnyertük, az sem tagadható, hogy az ötös bizottsága siker biztosítását illetőleg ügys/eietetőt és erős akaratát kellően kifejtette; ámde előttünk áll a föladatok legnehezebbikének szerencsés megfejtése. És ez az önként hozandó áldó. átok nagyságának kipuhatolása és fölajánlása. Ha ügyünk erkölcsi oldalát tekintjük, az elért eredmény a legszebb kilátással kecsegtethet; ámde anyagilag még a kezdetlegesség első stádiumához sem jutottunk. Már az ehő nagy értekezletnek kötelességében állott volna egyélőre legalább az előzetes költségek fedezéséről gondoskodni, mert hát a lelkesültsóg mellett, úgy tudjuk, a munka hatásosabb kifejtésére egy kis „nervus rerum gerendarumra“ is szükség van. Nem lehet feladatunk azt kívánni, hogy egyesek a munkálkodás körül fölmerülendő költségeket sajátjukból fedezzék. Ez mindamellett minimális kérdés. Főbenjáró kérdés a/, hogy kik és melyek az érdekeltségnek azon faktorai, honnan a lehető nagyobb áldozatok önkéntes felajánlás czóljából beszerezhetők volnának. Ha tehát erős akaratunk és abbeli óhajunk, hogy a milleniumra vasutunk meglegyen; ha délibb honfitársaink által magunkat legyőzetni nem akarjuk engedni: parancsolólag áll előttünk — kötelességünk teljesítése. Értekezzünk és ne vesztegeljünk! Itt az idő, mely halogatást nem tűr! ■ I ■ r---* uán El hagyott kisdedlink éld Most hogy a lelenczkérdós, jobban^ mondva az elhagyott kisdedek ellátásának ügye ismét napirenden tvan és reméljük le sem kerül, mig valami igazán hasznosat és czólszerüt nemi teszünk érdekükben — jó lesz kissé szemügyre venni a dolgot, nehogy a közvélemény lelkiismerete mjólagjinehány jó- hangzásu körmondattal és látszólagos cselekedettel elszenderedjék. Édes hazánk a frázisok hazája, a ki ilyenekhez ért, azt megbámulják s ha kellő kitartással űzi, akkor nagy ember lesz belőle. Két különösen zsíros siet megjegyezni: „Igenis, igen egy esi... csipuk... azaz, hogy nem annyira csipuk, mint csipkekendő, igenis igen, danteii oriental spanyol virágokkal.. .. — Jesszusom Rákóczi! minek kellett néked húsz forintért spanyolviaszkos kendővirág csipke? meg vagy te bolondulva! sikoltja a feleség. — Én .... én már hogyan vettem volna ilyen csudát? Azt hittem csibuk van a számlában, micsoda gyalázat ez?! takarodik maga innen! és kilóditja Mujkost. Ez a finálé azonban nem oszlatta el Rákócziné gyanúját és kis inquisitori magánjelenetet rögtönzött fórjecskéjével, ki szabadkozásaival nem tudván ártatlanságát bizonyítani, kénytelen volt abba egyezni, hogy a kereskedő maga meghivassék. „Kaparó Márton és társa“ azonnal meg is jelent Wokarka Lázár becses személyében, ki bemutatkozott, hogy ő a ezég valóságos titkos beltagja és társa. Miután Rákóczi nem tudott a felesége háta mögül inteni néki, a legmózesebb hangon fuvolázta: „Igen tisztelt valóságos belső titkos ta ... tag ur, nemde az a csipkekendő egy kis tévedés az önök könyvelője részéről, mert én semmi körülmények között sem vehettem vala?“ Erre Wokarka Eleázár nagy hivatásának teljes öntudatában úgy kiegyenesedett, mint a Nelson szobra, ballábát előre feszítve, jobb kezét mellényébe dugva ős balját az ég, vagyis lóggó lámpás felé emelő és szónokolt: Uram, Rákóczi ur! Ön kartársunk kilökésével a ezég könyveit megsértette, melyeket én vezetek és melyeknek minden tétele szent és sérthetíen és azokban kételkedni senkinek sincs joga, ha pedig bennem kételkedik az ur: ezért elégtétellel tartozik a ezég reputácziójának, mert tudja meg, hogy* ón a kath. legényegylet igazgatója, a tűzoltóság' titkára,- a kereskedelmi-egylet, a nóphitelbank, a dalkör vá-’ lasztmányi tagja, a nőegylet pártoló tagja, az iparhatóság rendes tagja, a veterán-egyleti zászlószerző bizottság tagja, tiszteletbeli kéményseprő egyl ......... — E lég az istenért! — kiáltá Rákóczi fuldokló hangon és egy bezárt férjtől telhető merész ugrással az ajtónál termett és eltűnt. Rákócziné és Wokarka rémülve keresték tetemét a lópcsöházban, de hiába, a szökevény nem törte ki a nyakát. Hanem elfutott Kapari kereskedőhöz és ottan kézzel-lábbal élénken ecsetelte: hogy felesége, gyermekeinek anyja elvál tőle, ha kitudódik, hogy kinek vette azt a csipkekendőt és kózzelfoghatólag be nem tudja bizonyítani, hogy az az átkozott csipkekandő — melyet ő nem egészen a felesége számára vett — voltakópen nem is létezik ezen a világon. Kapari azt mondta, hogy irtóztatóan sajnálja a szerencsétlenséget, de ő ismeri O nagysága nyelvét, tehát nem hagyhatja őt azon véleményben, mintha hamis követeléssel állott volna elő, mert O nagysága kibeszélné az egész vidéken és ő elvesztené vevőit. Rákóczi kétségbe volt esve, haját tépte, mellét verte és megesküdött rá: hogy ha ő a botrány miatt állását is veszti, akkor a számlából fojtást csinál és itt a főkönyv jelenlétében, tökéletesen agyonlövi magát. Kapari aggódva nézett szót irodájában, hogy nem-e látja már is a csipkekendő mártírjának szót- ..ijecscsenő vórcseppjeit és úgy nyögött hozzá, hogy a segédek kíváncsian kaudikáltak be, urok veszedelméhez illő szomoruságu arezokat vágva. De egyszerre csak azt látják, hogy főnökük Rákóczival összesúg és összeölelkezik és mindketten karöltve, diadalmas arczczal távoznak. Nehány óra múlva Kapari megjelent Rákócziné mérgében zöldre kóklő színe előtt, magával hozva egy embert, de nem a férjet és elmondás mennyire sajnálja, hogy az ő tévedése miatt kell Rákóczi urnák jelenleg künn a kanászkutnál roppant öngyilkos szándékok közt sétálgatni, holott a nagysága gyanúsítása alaptalan, mert nem férje vásárolta nála az ominózus csipkekendőt, hanem mint kideríteni sikerült, „ezen ur“ és ezzel odaállította a mindenre használható és igen alkalmatos „ezen urat“. — De hát ki ezen ur? kórdó a színét lassanként visszanyerő nagysága. — Ezen ur, kérem szépen, szintén Rákóczi, csakhogy nem annyira mérnök, mint inkább ezuprin- ger (tetszik tudni: a „Próbaházasságban“)*|és mi olyan szerencsétlenek voltunk a tekintetes urat vele összetéveszteni.... — Juczi! Zsófi! kiált 0 nagysága cselédjeinek: „szaladjatok az istenért hamar a tónsurért a kanász- kuthoz!
