Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-02-26 / 9. szám
1893. február 26. 3 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (9. sz.) a hol a külső érzőkeink által felvett benyomások kellő őrizet alatt vannak, de nemcsak őrizet alatt, hanem minden a maga helyén el van rendezve. Ha esetleg egyik v gy másika a rej helyeknek, vagy talán nz. égés?. sorreud el volna pusztítva, hasznavehet- lennó válnék, úgy a természet segít mtgsln és az egészséges helyecskékbe kétszer annyi lakót vesz fel. Vagy más szavakkal, ha egy érzők, legyen az látási vagy hallási, kárbavósz, munkaképtelen lesz akkor rendesen, a szomszéd érzék kétszeres munkát végez. Például a világtalannak tapintási szerve kétszer oly erősen működik ős a süketeknél a látási szerv mindenesetre finomabban dolgozik, igy tehát iparkodik a természet á hiányt pótolni: szóval, ilyenkor az agy "működésében a fennmaradt egészséges nagyobb munkára képes. Az agy, hogy kellően fejlődjék, időre és nyugalomra szorul. Alig lesz köztünk valaki, a ki a legzsengébb korabeli egyes feltűnő eseményekre vissza ne emlékezzék, olyanokra, melyek egyenként állandó nyomokat hagytak az agyban. De mikor már az agyvelőt gyors egymásutánba igénybe vettük, akkor, mikor kellő nyugalomra lett volna szüksége, azok nem voltak benyomások, az ködfátyol volt, mely az agyvelőt pillanatra elboritá, kifara sztotta és ennek következtében a mint jött, oly tempóban el is ment. A mit a ma és tegnap hozott, azt a holnapután könnyű szerrel kiszórj tál' Volt szerencsém említeni, hogy egészséges embereknél az érzékek nem fejlődnek egyenletesen; azt csak úgy különböztethetjük meg, ha egyik vagy másik irányban vagy magunk vagy másokkal kipróbáljuk. Vannak emberek, a kik igen jól hallanak, de a hallottat helyesen reprodukálni nem tudják. Az illetők egy közönségés zeneáriát gyakran százszor is hallják eljátszani és mikor elakarják énekelni, mindig hamisan éneklik. Hol van itt a hiba? Nem a hallási szervben, sem a vezetékekben, hanem az agyban. Ott a szervnek szolgáló befogadási lielyecs kék íosszul vannak képezve és amint ott a hangok helytelenül (lrendéztetnek, szükségképen hamisan visszakerülnek. Megengedik, hogy nézetem helyességét egy példával felvilágosítsam. Ki ne hallott volna a híres zenekirályról, Bethhovenról ? de azt nem tudja mindenki, bogy későbbi napjaiban á süketség utolérte és pedig oly fokban, hogy raját zongoráját sem hallotta, ha dühös lett, a mi süketeknél .gya,kran megtörténik, csizma- húzóját egy üresen kongó tárgyhoz csapta, csakhogy haugot halljon. Daczára, hogy süket volt, korának leghíresebb zene-mestere volt. De az agy a központ hangbefogadó szervec&kéi érintetlenek voltak és a miket ott befogadott, azok igen jó kamatozó helyen voltak. Nézzük a szemet. Vannak, a kiknek igen jó szemük van, távolról a legkisebb tárgyat észreveszik és mégis szinvakok, azaz a zöldet kéknek, a sárgát vörösnek nézik. Hol rejlik ennek oka? csakis az agyban, mert hiányos a színeket felvevő agytelep, vagy annak részecskéi hézagosán fejlődtek, így vannak emberek, a kiknél hiányzik az Ízlés, bármit esznek, rendesen egyféle izüuek mondják. Győződjünk meg az ellenkezőről. A hallási szerven kezdettem. Gondoljunk czigányzenészeinkre. Mig a mi városbeli zenészeink heteket töltenek egy tánezdarab betanulására, a czigényzenésznek igen sokszor elég azt egyszer hallania. Engedelmökkel erre egy eklatáns példával szol gálok. Már nem emlékszem tisztán, de a 60-as években történt, a már akkor hires czigányunk, Rácz Pali a bécsi kávéházakban vendégszerepelt. Egy alkalommal egy főúri házhoz meg lett liiva, hogy egy estélyen közreműködjék. De nemcsak ő, hanem a már akkor is hires Strausz Jánosnak szint ott konczer- tirozni kellett. A konczert előtti késő éjszaki órákban Rácz Pali valamely kávéházból bandájával hazavetődött, egy épület előtt elhaladva, előtte ismeretlen zenedarab próbálását hallotta. Megállt, embereit csendre intette és egy húron utána pengette az áriakat. Lakására sietett ős ott reggelig a darabot próbálta. Eljött az est, a zenekarok együtt voltak. Strausz, mint udvarias bécsi, Rácz Palinak az elsőbbséget átengedő és Rácz Pali kezdi azon a darabon, a mit ő négy hétig embereivel éjjel-nappal betanult. Szegény Strauszt a guta kerülte. Mit gondol a tiszt, közönség, a bécsi muzsikusnak nőm volt egészséges füle ? már első ízben minden accordot meghallott, de az agyban a hallásszervnek szolgáló részecskék nem voltak oly finoman kikészítve, mint a czigányoknál. Haladjunk tovább. Figyeljünk a látási szervre. Magyarázatokkal nem szeretnék untatni és csak példákra szorítkozom. Hogy valaki jó festő legyen, egyik főkelléke az egészséges szem. Velem együtt sok százezernek jó szeme volt, legalább fiatal korában és mégsem tudunk festeni, annál kevésbbé jól festeni. Van szerencsém azonban egyik hazánkfiára, Munkácsy Mihályra hivatkozn5, ki fiatal korában nem végzett iskolát, vagy plane akadémiát, de a kék ládákra festett tulipánok és rózsák már asztalos inas korában feltűntek, úgy, hogy jelenleg a világ leghíresebb festői közé tartozik. És mi képesítő reá, hisz ő neki sincs külömb szeme, mint mindannyiunknak, sőt a nagy fárasztás után gyengébb a mieinknél, de az agyban a gazdag éléskamarája, mely a színeket kellően fel fogja, ott elhelyezi, hogy onnét rendezve és csoportosítva elővegye, az az ő Dáriusi kincse és fő lénye. Más közönséges halandó hiába szemléli a színeket, de sajnos, nem tudja magának kellően megóvni. A többi érzékekre is hozhatnék számtalan példát, de nagyon messze esnék felolvasásom tulajdon- képeni czóljától. Újra bátorkodom a mondottakat összefoglalni, hogy a következőknek bevezetésül szolgáljon. — Minden embernek megvannak az érzékei, melyek által a külső benyomásokat felveszi, azokat az agyban elhelyezi, csoportosítja és kellően elrendezi. Ha a benyom isok felébrednek, gondolatokká lesznek, azokból fogalmak és ezek a beszéd által szavakká ős mondatokká, más testrész hozzájárulásával pedig tettekké válnak. Ez minden embernél történik, a hol az agy rendesen működik ős a külvilágtól felvett részére a normális hely létezik. (Vége köv.) VIDÉKRŐL. Tolna. Mélyen tisztelt szerkesztő ur! Azon reményben, hogy soraim b. lapjában szívesen fogadtatnak, van szerencsém az e hó 19-én tartott pápai jubileumról egyet-mást megírni. A nevezetes hamvazószerdái halpaprikás óta nálunk ismét följegyzósre méltó események történtek, melyek arról tanúskodnak, hogy Tolna értelmes lakossága egyházi- és világi elöljárói iránt tántorit- hatlan hűséggel és szeretettel viseltetik. Múlt évben felséges Urunknak, a legalkotmányosabban uralkodó Királyunknak ünnepeltük — tőlünk telhető fónynyel és pompával — jubileumát; most pedig Krisztus helytartójának, a világon élő összes keresztények fejének, XIII. Leo pápának ünnepeltük püspökségének 50-dik évfordulóját. Nem tettünk ugyan 3 ezer forintos alapú vány t, m;nt tavaly a királyi jubileumkor; mindazonáltal szivünk egész melegével fohászkodtunk a Mindenhatóhoz, kérvén, hogy tartsa meg soká szent Atyánkat az egész kereszténység örömére és díszére! Már a 19 ét megelőző napon este az összes harangok fél órai zúgása hirdette a nagyjelentőségű ünnepnek közeledését. Vasárnap 9 órakor teljes assisiéntiával ünnepélyes szent mise tartatott, melyen az itt állomásozó 10. sz. cs. és k. huszárezred 6-ik századán ős annak tisztikarán kívül résztvett Tolna összes előkelősége. Az üunepélyes „Te Deum“-ot, valamint a miseóne- keket a pápai hymnuszszal Perler Mátyás kántor által betanított négyes vegyes-kar énekelte. A templom mellék oltárán felállított s koszorúkkal szépen díszített pápai nagy arczkép, úgyszintén a templom tornyán lengő egyházi zászló, a katonák teljes díszben való kivonulása stb. az ünnepélyes hangulatot nagyban emelték. Ezen szép egyházi ünnepélynek rendezésében á főórdem mindene etre ngos Pőchy József prépost urat illeti, ki fáradhatatlan buzgósággal s örökké ifjú lelkesedésével e nevezetes napnak méltó sikere érdekében minden lehetőt elkövetett. Délben az ő vendégszerető házánál, régi maSzegőny Pimpimnek nincs vigasza, nekem is csak -az, hogy legalább elnök, 'közbecsülősben álló népszerű elnök voltam. Hja, nem minden ember születik elnöknek. A jég. Irta: WERNER KAMILL. Törd, zúzd, pusztítsd magad te buta jégtábla. Rianj, üvölts te partok közé' fagyott vajúdó szörnyeteg. Dühöngsz, mert látod, hogy én nevetek fölötted? És mérgedben megpattansz mérföldnyi repedésekkel; zúgsz, búgsz, ijesztve falut, várost, országok népeit. Rémülve verik félre miattad harangjaikat, sütik el rozsdás ágyúikat, tirdre rogyva imádkoznak csak azért, hogy te harag nélkül távozzál. Mikor azt hiszik, hogy megelégedtél halálfélelmökkel és megtörve, dörmögve, lomhán távozol, mikor a hála könyeket már kisajtoltad szemeikből, akkor dörögve, mint egy boszu- állö démon egyszerre megállsz — ravaszul elnémulva, mintha nem is te lennél a most felorditó jajveszékelés oka és hidegén' mozdulatlan nézed mint lót, fut ur és paraszt, éjjél-nappal hordva a földet partjaidra . . . . még a gyönge fehérnép is sinyli magát, neked szolgál oly nehéz robottal, mit máskor férfi sem bírna el . . . önzetlenül kilukásztják a legszebb szántófö’det, hogy a te éhes töltéseid tömjék ve»e. Te játszod a jó embert és szépen halkan nyöszörögve halmozódsz toronymagasra fel, hogy a viz akadjon meg benned és mint az ürgéket öntsön ki bennünket és midőn látod, hogy az náladnál könyörőletesebb, hogy hiában emelted torlaszaid, mert a viz csak a lakatlan lapályt borítja el és annak télen nem árt, akkor kimutatod fogad fehérjét, megmozdulsz és feltorlódott tábláidnak sokaságát, mintmegannyi élesfogu fenevadat, zúdítod a gátaknak. A kövezett vén országutat felszakitod és ! áldozatot szomjazva, rohansz a házaknak. Hihetetlen erővel törsz össze kunyhót és templomot, nem kímélsz embert, állatot. A ki hallotta, hogy nagy tűzvésznél a rémülettől miként kiáltoz, jajgat a nép, noha tudja, hogy az anyagi kárt kárpótolják a biztositó társulatok, még az nem tudja minő szivszakasztó jajüvöltés tölti itt be a levegőt : a hol nincs kárpótlás, nincs menekvés, nincs ilyen soha nem látott támadás ellen védelemre szervezve se szegény, se gazdag. A mérnök, a szolgabiró, kik az előbb még olyan bölcsen, olyan erélylyel osztogatták az árvíz ellen védő gátakon harsány parancsaikat, most, hogy áttörte a jég, tátott szemmel állnak ott; itt nincs segítség, itt megáll az ész. Az előbb még egy alantasabban fekvő utczában, ahol a pinezében lelfakadó viz elől mentve, szedegetett négy ember egy nagy hordó bort, sietségben kötél nélkül, a lépcsőkön felfelé; a gazdának fillokszerátlan időkből maradt termését, segítette sógor, koma, jó barát (most mindmegannyi testvér); mikor felértek az udvarba vele, úgy dédelgették, czi- rógatták azt a hordót, mint egy kisded az éltétadó emlőjét, az erőfeszítéstől való nagy zihálásukban olyan szeretetteljesen dünnyögtek vele, mintha az a bor benne mindég nékik kotyogna; most alig hogy meghallották a tülkölést és a vészkiáltást: jön a jég, már itt is volt, kikapta kezükből a hordót és vitte tánczoltatva a szomszéd faluba .... az volt boldog, aki a disznóól tetejére kapaszkodhatott. Amott fut egy őszhaju ember, térdig törtetve a táblák között, kezében lévő kötéllel hadonáz, kiabál »fogjátok meg, kötözzétek meg«, el-elbukik, tovább szalad, még hörögve is azt kiáltja »oda vagyok, kössétek meg.« Még nem bolondult meg szegény, de meg fog bolondulni; mert az a tulipános láda, mely után iparkodott, tartalmazza, összedült házán kívül, megkuporgatott vagyonkáját, Egy fiatal anya, ki nem mert a házban maradni, nehogy a nádtető temesse el, felkapja gyermekét, de még nem érhetett vele az eperfáig, az örvény, a jég közé sodorja a gyermeket és őtet a fához üti. Most ott lóbálja a szél az eperfaágon, hova kétségbeesésében kendőjével felkötötte magát. A nyomor már magában is iszonyú, de ha váratlanul, orozva lep meg, akkor legrettentőbb. Volt idő, midőn az én vagyonom is tátongó torkodban volt, midőn én is reszketve rettegtelek, de most — mit sem törődöm veled. Nem csak azért, mert már vaczkostul elmásztam előled, hanem mert ellenség helyett — czimborám vagy, te jégszörnyeteg. Itt ülök a magas part tetején olyan kedélyállapotban, melyben kedves ez a te pokoli danád, az egyik lábamon, melylyel beléd süppedtem, jéggé fagyva a nadrág ... mi közöm nékem a lábamhoz, mi közöm a