Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-02-12 / 7. szám
2 1898. február 12. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (7. sz.) nyos külső történeti események képezik tulajdonképpen pl. véres ütközetek, békekötések, valamely lángeszű uralkodó vagy államférfiu fellépte, halála stb., hanem mindenkor valamiféle a nemzet egész rétegeit átölelő műveltségi állapot és ennek kritériumát képező erkölcsi eszme kör — morális eszmény — letünte, egy másiknak keletkezésével szemben. Az emberiség, valamint az egyes nemzetek történetének magvát tehát — a melyek körül az egyes korszakok alakulnak, — a művelődési processus kritériumait képező eszmények teszik, a melyekhez a.külső töiténeti események csak mint eredmények vagy következmények csatolódnak. Ezen események — a melyekkel a társadalmi és állami élet minden mozzanata, az alkotmány, szokások, vallási nézetek stb. -szoros kapcsolatban vannak, nem a véletlen által rendszertelenül felvetett eszmények sorozata, hanem — a mint a korunkban előre haladt sociologiai tudomány kiderítette, közöttük bizonyos benső kapcsolat létezik; a fejlődéskópes nemzetek — tehát a szó szebb értelmében vett emberiség, — társadalmi szellemében felszínre jutott eszmények a fejlődés törvényének eredményei. Ebben mutatkozik az élő fonal — mint Michelet moüdja a „Bibié de l’humanité“ czimti munkájában, —7 a melyet őseink szőttek gondolataik ős szivökből s a melyet mi anélkül, hogy arról számot tudnánk adni, folytatunk. Ha az emberiség szellemi tulajdonitmá- nyait kőpletileg gúlához hasonlítjuk, úgy az erkölcsi eszményt a gúla csúcsán kell képzelnünk, mint az egész műveltségi állapot legszembetűnőbb elemét. Az erkölcsi eszmény nem egyszerre, hanem mint művelődési processus eredménye, parányonként alakul, eredete a korszellem homályában vész el, mig nem valamely lángelme előtt tiszta fogalomként meg nem jelenik. Ily lángelmék tulajdonosaiból valának korszak alkotó egyének — ha egyéb körülményeik kedveznek — mert csakis ezek által lesz az erkölcsi eszmény a kor közkincsővő s nemzedéket vagy nemzedékeket uraló szellemi hatalommá: mivel a tömeg által homályosan érzett eszményt világossá teszik a közértelem előtt. Jól megoldotta valamely kor viltótiuitén^.lgii feladatát, ha a benne öntiidatra^jutoU erkölcsi esz- j- ményt megértve, minél tökéletesebb alakban megvalósítani törekedett, mert habár a következő korszak uj eszméknek hódolva, az előbbi eszméknek megfelelő intézményeket, műveltségi állapotot elenyészni hagyja is mint többé már nem korszerűt, nem volt meddő, fejlődési lépcsőül szolgált az emberiségnek, az általános evolúcióra behatással volt. Tartsuk már most szem előtt akár az emberiség általános, akár az egyes nemzetek specifikus fejlődését — ami különban is vógelemzősében ugyan egy, mert az általános haladás egyes nemzetek külön haladásában nyilvánul, tehát a kettő analog jelleggel bir, — világos, hogy valamely nemzet világ- történeti feladatát, a mely a szó legtágabb értelmében abban áll, hogy nemzeti egyéniségét a nép családok közt fentartsa, és hogy az általános fejlődéssel lépést tartson s arra saját szellemével jótékony visszahatással legyen, — két tényező jelenlétével oldhatja meg csak: e két tényező, hogy legyenek korszakalkotó fórfiai, és hogy a nemzet zöme azok törekvéseinek megértésére képességgel bírjon. Ebben rejlik a nemzet zöme — a népműveltségének, mint ezen tényezők egyikének, — a melyről épen szólani akarok, — nagy hordereje. E szót népműveltség manapság igen sokszor halljuk és róla igen sokat olvasunk, még is azon reményben irom értekezésemet, hogy talán fontosságára való tekintettel, nem leend terhére a szives olvasónak, ha ezen sok oldalú logikai jegyekből konstruált fogalom elemzésében elkísér. E fogalom „műveltség“ jelenti, ha egyes emberre vonatkoztatjuk azon fokot, a melyen bizonyos egyén szellemének tartalmát alkalmazásba tudja venni és mint szellemi képességet és azt az általános isteni ős erkölcsi törvényeknek s a rendes körülmények között az ezekkel összehangzó politikai törvényeknek — a melyek együttesen az erkölcsi világrendet képezik — alá tudja vetni. E szerint a műveltség fogalom két fejlődött eszmekört tételez fel az egyénben; az egyik oldalról az értelem, a másik oldalról az érzelem körébe vágó dolgokat foglalja magában. Mindkét oldal egyenlően fontos, úgy hogy bármelyiknek hiányos terjedelme megszünteti a műveltség fogalmát. A valódi művelt egyénben azonban — mivel a kultur ember csak mint erkölcsi lény értékesítheti magát, — az értelmi képesség jelenlétével az erkölcsi tartalmon kell, hogy feküdjék a tulajdonképeni súly. A népműveltség fogalom alatt ugyanezt kell érteni azon különbséggel, hogy egész népről vau szó.* Azon nép tarthat művelt jelzőre igényt, a mely a tudomány, művészet, ipar, kereskedelem és közgazdaság terén — mint az értelem kö- róbetartozó dolgok terén, — produktiv munkásságot fejt ki, s más részről, a mely legkevősbbé lépi át a vallás erkölcsi és politikai törvényeket, tehát az érzelem körébe vágó dolgok kellő terjedelmet bírnak szeU i.^^óén: a vallás erkölcsiség, a haza szeretet, a humanitás, a beeret érzés naint jható erők lépnek előtérbe. A népet a korszellem miveli, mert annak minden egyes tagja — az egyén az ő mivoltában — ellenálBiatlonul befolyásolva van általa; a nőpművelt- ség e szerint a korszellem tüneménye, igy igen természetes, hogy a korszellem netáni tévedése a nőp- műveltsegben nyilvánul. Ha ez igy van, kérdés van-e és mik azok a faktorok, a melyek a korszellem hiányait vagy tévedéseit hivatvák helyre igazítani, illetve kipótolni ? Kétségkívül vannak: ezek az irodalom és nevelés. E kettő úgy indul helyes irányban, czóljának úgy felel meg tökéletesen, ha mint a népműveltség igaz értelembeni szabályozója szerepel. Eltekintve az irodalomtól, melylyel ezúttal foglalKépviselve volt a történelem is; a régibb Lajosok korából jelent meg egy hölgy, — pardon, ő maga nem azon korból való, de costumeje a régi romantikus világra emlékeztetett. Mit láttam még ? nos, csinos postás leányt; bokor ugró szoknyában szende magyar lányt; igazmondó czigánylányt, bocs- koros rácasszonyt, élénk halász lányt, ki nem feledte otthon a halászathoz szükséges horgot sem; ártatlan kolerát, mely karbolt is hozott magával, hogy senkiben kárt ne tegyen . . ..; ballet mestert, s jó idomú kapós balettenset.... s mit tudom én, mit még? S e sok látni való, e zűrzavar; lehetetlenség és való, raythosi világ, múlt és jelen a legkellemesebb összhangba olvadtak össze. Látni a lejtő párokat, a mint gondtalanul, csak a pillanat örömének élve, mosolygó ajkakkal, boldog arczczal repültek tova .. . .; a repülő angyallal együtt repülni ..........ez csodásán kábító, boldog érz elem. Boldog voltam én is, mulattam, a mint még soha! Még mindig nem értesz, tudom, de meg fogsz érteni, mert elmondom elégedetlenségem okát is. Nos, halld a mesét. Szünóra van; a tánczterem csendes, üres; csak egy-egy földre hullott, eltapodott kamélia, tearózsa; egy-egy elhervadt ibolya hirdeti, hogy it pár percz- czel előbb még öröm, vigság lakott. A boldog, kipirult arczok most odébb láthatók. Az ajkak most lettek igazán beszédesek; a mit táncz közben csak eev szóval lehetett mondani, — azt elmondják tovább egyik hangos szóval, suttogva a másik. Egyik most boldog; egy más arra gondol, mily boldog volt egy évvel ezelőtt. S én azt hiszem, hogy elmúlt boldogságra gondolni, egy meghitt lélekkel régi, hervadt ibolyákról szólni; álmodni a visszatérő múltról, megmaradó boldogságról; újabb ibolyákról, melyek a szívnek uj, örök tavaszt hoznak, én úgy hiszem, Palikám, ez is jól esik, ez is öröm a szívnek, mely igazán szeret, s mely szív ép ezért hinni s remélni tud. Én is a beszélők közt voltam. Egyszerre postás lép be, tudatva, hogy kezdődik a báli levélváltás, egy újabb érdekes mozzanata a mulatságnak. Szótlanul vettem át néhány üres lapot, hogy én is Írjak, s aztán gyönyörködjem mások örömében, mert nem hittem, hogy engem is meglep valaki. Hisz az ördöggel való találkozás és szóváltás nem nyújtott több reményt. Csalódtam, levél jött nevemre. A levélben ennyi volt: „Tisztelem a göndör fejét. Ibolya.“ Az irás kicsiny hölgykézre vallott.... s én diadallal mutogattam a kedves betűket. Választ nem adhattam még, hisz nem tudtam, Ibolyát hol keressem? Ő türelmetlenkedni látszék, mert ime jött a másik levél, édes szemrehányáskőp e szavak: „Mért nem felel? Ibolya.“ Ismét csak Ibolya! az én legkedvesebb virágom. Mit tegyek? nem diadal volt többé, a mit éreztem, hanem forró vágy, hogy ismerjem őt. Választ adtam Poste-restante, elmondtam Ibolyának, hogy ^lénye elbájol, hogy szeretem, mint vikozni nem akarok, — tudjuk, hogy a nevelés tere valóban mindenkor színpada volt a kor bölcselőinek, alig van neves bölcsész, a ki a nevelés ' kérdését vizsgálata tárgyává ne tette volna; a nevelőa tere. volt mindenkor azon tér, a hol a reaktio legeredményesebben indult meg a kor tévedéseivel szemben. Terem nem engedi — de meg erőmet felülhaladó munka is volna — ezt történelmi részletességgel kimutatni, csak röviden aria hivatkozom, hogy a középkor túl idealizmusa, az élet reális oldalát csak nem egészeu mellőző irányzata ellen — a mely a korszellem tévedése volt, — az iskolák reformálásával kezdődött a reakczió, gondoljunk csak Montaigne, Rabelais, Commenius stb. működésére, kinek főtörek- vése volt a reális ismereteknek, mint az élet követelményeinek terjesztése iskolai rendszereik által. Korunkban csaknem az ellenkező tulságban leledzik a korszellem. A reális irány annyira uralja a szellemi tőrt, hogy az érzelmi eszmekor háttérbe szorul. Mivel az erkölcsi eszmény helyessége — ami pedig a műveltség kritériuma, — az érzelmi eszme- kör fejlődöttsógének eredménye, világos, hogy e körülmény az általános fejlődés hátrányára van, ha kellőleg nem ellensulyoztatik; világos, hogy ez a kor tévedése. A legújabb korban a sociologiai vizsgálódások arra a kétségkívül helyes, de csak formulájában uj nézetnek adtak kifejezést, hogy az emberiség fejlődésének czőlja — a civilizátió iránya — az, hogy az ember emberi tulíjdonitmányai a bennünk levő állatihoz képest növekedjenek. Bármit vonjanak le mások ebből következmény gyanánt, én azok mellé állok, kiknek meggyőződése, hogy ily nemű fejlődési irány támpontja az erkölcsi eszmény helyessége, s mivel ez viszont valamint eddig, úgy ezentúl is a vallásos érzés mélységétől függ, a vallás erkölcsi eszmény helyessége. Mivel a társadalom e fejlődéssel szemben nem csupán csak mint elfogadó szerepel, hanem arra a fentebb megemlített tényezőkkel ön'udatos befolyást gyakorolhat, oda kell törekednie, bogy a népművelt- ság — mint a társadalmi haladás egyik eredménye — a korszellemnek ne csak érte’mi színvonalára emelkedjék — mert igy az erkölcsi eszmény helyébe könnyen a visszafejlődést eredményező utilitárizmus lép, hanem, hogy abban a vállát erkü'csiség a niW- den, a mi azzal összefügg: humanitás, becsületérzős, hazaszeretet, önzetlenség, kötelessógórzet kellő terjedelemben ki legyen fejlődve. A nőpnevelés feladata ez. Szkicsák Sándor. Hitközségi ülés. A szegzárdi rk. hitközségi tanács és iskolaszék Boda Vilmos világi elnök e’őülése alatt f. hó 7-őn a városháza kistermében n 5pes ülést tartott, melynek lefolyásáról a követke.őkben referálunk: Felolvastatik az egyházi elnök által beterjesztett költségelőirányzat 1893-ik évre, mely szerint rág a harmatot, napsugárt.... kértem, hogy gondoljon rám tovább is, mint én nem feledem el őt soha, bár nem tudom, ki azon Angyal, ki Ibolya nevet vett fel, hogy velem játs-szék .... velem a szegény Szegfüvei. Levelem elment s én lestem, merre megy; kisértem útjában, hogy megtudjam, ki kapja meg .... ki leszen Ibolyám. És nem tudtam meg semmit. Láthatatlan szellemek szállitották-e epedő soraimat.... vagy tán engemet vertek meg a dzsi- nek vaksággal ? nem tudom. Ez utóbbi volt mégis a valóság, mert ime jön a harmadik levél . .. kegyetlen tréfakép benne e szavak: „Vak vagy oh ...“ „Ibolya.“ Tudtam mit akar mondani: „Vak vagy óh szerelem Hályog a szemeden.“ Megesküdtem, hogy nem leszek vak, hogy Ibolyát felfedezem, szivemet feltárom előtte, írtam ismét áradozó hangon, mert szivem nyugtalan volt; s aztán őrködtem, kisértem a postást, mintha kincseket szál- litna, s nekem kellene megőriznem . .. s hiába, nem tudom, epedő soraimat ki olvasta? Én a postást őriztem, s már uj levelet adott nekem. „Nem ismer? tánczoljon velem egy csárdást“ igy irt ismét Ibolya. Vele egy csárdást ?! nem egyet, százat, ezret.... de kivel? hol van? ki ez a rejtélyes hölgy; szellem-e, vagy földi lény ? nem tudom. Rohantam tánczolni; tánczoltam, barátom, sorban, mindenkivel, a kiről hittem, hogy Ibolyám lehet... s képzeld, a sok közt vele is, az igazival is tánczoltam .... mert ime uj levél, uj édes felszólítás:
