Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-08-13 / 33. szám
2 TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (33. sz.) 1893. augusztus* 13. S ha most — midőn sok parasztnak a szó betű értelmében nincs meg a betevő falatja — jön egyik reform a másik után s ezek mindegyike fejében pénzt követelnek tőle holott már eddigi adóterhe miatt is egy-egy darabka legelő-illetménye elúszott s már*már a vánkost veszik el a feje alól: csoda-e, ha . elkeseredésében nagyokat káromkodva azt mondja, hogy »azok az urak« úgy tesznek, mintha csak szántszándékkal végkép tönkre akarnák tenni a szegény embert? Csoda-e, ha érthető elkeseredésében annak tart minden urat, aminek a Bach idejebeli magyar nóta — a németet tartja? Én nem csodálom. És lesz-e vájjon a hazának nemzetgazdasági haszna abból, ha végrehajtó s dobszó segit- I ségével lesz ugyan menedékház, óvó, telefon stb. mindenfelé, de lesz százával jómódú őstermelőből proletárrá züllött kétes existentia is — mindenfelé? .. . Ne mondja nekem senki, hogy obskuráns vagy retrogád vagyok. Feltétlenül elismerem én a fölsorolt ujitások jó és üdvös voltát egyenkint és összesen; csak a mondó vagyok, hogy mi, balsors tépte, hajdani borvidékünkön — lassan járjunk s tovább érünk; hogy konszolidálódván népünk anyagi megélhetésének feltételei: nehány év múlva annál nagyobb erélylyel s biztosb sikerrel és elkeseredett ellenszegülés nélkül a tömegek részéről — lehetne ama jó és üdvüs reformokat keresztülvinni. De azt se higyje senki sem, hogy népszerűséget hajhászok jelen soraimmal vagy hogy a demagóg beszél belőlem. A népsze- rüsködés nem kenyerem, a demagógia nem elvem. Sőt eléggé független állású ember vagyok ahhoz, hogy a demokráczia vagy alkotmányosság mai való vagy álvilágában egy kis józan arisztokratizmust, vagy a körülményekhez képest egy kis szelíd absolutizmust is szeressek és pártoljak sokszor rosszakaratú, de még többször korlátolt, szűrös atyámfiaival szemben .. . Se nem maradiság, se nem népszerűség- vadászat, hanem a nyílt szó szeretete, a meggyőződés férfias megvallása ez a czikkely. Azé a meggyőződésé, mely ha őszinte, tiszta s igaz, kimondása le nem sújt soha, hanem mindig csak felemel. Pártos Zsigmond plébános. A philosophia és paedagogia érintkezési pontjai.*) Midőn bátor vagyok ezen helyre fellépni, hogy egy fontos tárgy felett nézeteimet kifejtsem, megvallom, két nehézség lebeg lelki szemeim előtt;, az egyik az, hogy tárgyam abstrakt természete magával hozza a száraz előadás fárasztó voltát; a másik az, hogy szakképzett hallgatóim intelligentiája csekély tehetségemet nehéz próbakőre teszii Mindkét nehézség ellen teljes erőmből iparkodtam küzdeni. Ennek kijelentése után a mélyen tisztelt közgyűlés szives figyelmét vagyok bátor kérni. A nevelés eszméje a bölcseletben bírja alapját. Midőn az emberben felébredt a vágy, hogy utódját szellemileg és erkölcsileg hasonló vagy magasabb fokra kell emelnie, mint a minőn ő maga áll, és hogy ezt tudatos vezetés által érheti el, foganatosíttatott legyen ezen vágy megvalósítására irányzott törekvés bármily primitiv fokán az emberiségnek, bármily körülmények között, már philosophiai gondolat szerepelt benne, azon philosophiai gondolat, hogy az ember nem azonos jellegű a külvilág többi — fejlődésre utalt — lényeivel, a melyek ösztönszerti fejlődés által érvényesülnek, hanem oly individum, a melynek fejlődésére egy hasonnemü, de már fejlettebb lénynek — emberi egyednek — tudatos hatást kell gyakorolni: e hatás, a nevelés. A nevelés eszméjének e csirájából fejledtek ki a különböző korok és nemzetek nevelési rendszerei, a melyeknek hátterét mindenkor az uralkodó bölcsészeti rendszerek és elméletek képezték, és fejlett ki végre a keresztény idealizmus hatása alatt a modern nevelési rendszer, a mely ma a kultur nemzeteknél — kivéve a speciális árnyalatokat, — majdnem egyöntetű. Ma már a paedagogia határozottan önálló tudomány. Nem oly értelemben, hogy a bölcsészettől, a melylyel párhuzamosan fejlődött, teljesen független volna, hanem úgy, hogy a rendszer — önállósága érvényben maradása mellett — bizonyos érintkezési vonalokon szerves összefüggésben maradt vele. Vizsgáljuk közelebbről, a bölcsészettudomány minő terén lépnek szembeötlőbben előtérbe azon vonalok, a melyeken át a bölcselem — úgyszólván — átfolyik a nevelés tudományba? Ezen érintkezési vonalak : a phisiologiai lélektan és a moralbölcsészet térén vannak. Egy kissé kitérve megjegyzem, hogy azért mondok phisiologiai lélelktant és nem egyszerűen lélektant, mert a lélektannak csakis azóta van gyakorlati értéke és azóta mint csupán szép theoria, Wundt iskolájának sikerült azt élettani alapra fektetni ; értekezésem további folyamában ezen értelemben használom ezen szót, habár a jelzőt rövidség okáért mellőzöm is. Ezen két bölcsészeti ág az, a hol a nevelési rendszernek érintkeznie kell a bölcsészetiéi, ha ólet*) Felolvastatott szerző által Tolnán a »Szegzárd-vidéki róm. kath. tanitó-egylet«-i gyűlésen 1893. jul. 6-án. képes akar lenni; azonkóppen — hozzáteszem mint szükséges függeléket, — nem életképes a rendszer, más szóval az emberiség fejlődésére nézve hibás eredmény jár, ha a bölcsészet ezen ágaiból az. emberiség belső természetével, fejlődési törvényeivel, a melyekkel századok vagy ezredek által szentesitett és a köztudatba meggyökeresedett és változhatlan igazságok gyanánt felismert ideák vannak kapcsolatban egyenes ellentétben levő elveket szív magába. A philosophiának e két ágát mint az érintkezési vonalokat magukban foglaló téreket közelebbről figyelembe véve azt látjuk, hogy a befolyás, a melyet e két bölcsészeti faktor a nevelésre gyakorol, csak részben különnemü, a részleges befolyások egymással soliditárisban levők.JAnalizálom részletesebben a dolgot. A psichologia a nevelés alaki jellegére, a morál bölcsészet a szellemi tartalomra, azon szellemi súlyra van befolyással, a melyet a nevelés alanyának, a növendéknek a nevelés által nyernie kell, hogy rendeltetésének megfelelhessen a társadalomban. A lélektan a lélek tehetségeivel foglalkozik; a lélek különböző képességeiben keresi és találja fel az egyén cselekvésének indító okait és fejlődhetése határait. Figyelemmel áttanulmányozva a lélektan egész rendszerét, a többek közt különösen fontos három rugójára találunk az egyén lelki életének, a melyeket a paedagognak teljes figyelmére kell méltatnia, hogy növendékének erényeit szilárdítani és hibáit gyengíteni tudja, egy szóval, hogy szellemi életére haszonnal befolyhason. Az első az Organismus befolyása a lelki életre, a mely egyéni természetet eredményezi, a második a képzett társulás törvénye, a mely a tudat szerzés módja, a harmadik a kedélymozgalomnak lélektani természetének ismerete, ez utóbbi adván kezébe a jellem alakítás kulcsát. Csak az ismerheti alaposan az embert, csak az mérlegelheti helyesen az ember cselekvésének értékét, csak az irányíthatja a gyenge akaratot majdnem tetszése szerint, és ugyancsak az képes meghatározni, körülbelül mily quantumát a a szellemi táplálóknak képes megemészteni haszonnal az egyén, a ki a lélektan alap-elveiben járatos. Mindezekből következik, hogy a lélektannak mint nevelés tudomány egyik bölcsészeti faktorának ismerete nélkül nem lehet sem jó nevelő, sem jó nevelés. Meg vagyok győződve, hogy közöttünk senki sincs, aki a lélektan jogosultságát a nevelés terén el ne ismerné, mégis mivel ellenvetésül felhozható lenne, hogy a letűnt századokban nem volt a lélektan fejlődött tudomány és ennek daczára voltak korok, a melyekben nemcsak egyesek, hanem egész a műveltségnek ős erkölcsi nagyságnak ma is bámult fokára emelkedtek, s mivel ennek oka csakis a nevelési rendszerben keresendő, következőleg psicho- logiai ismeret nélkül is lehet jó nevelés. (Folyt, köv.) — Hallatlan! — kiáltá Rubens izgatottan. A prior letérdelt s a nélkül, hogy az idegenre tovább is ügyet vetett volna, folytatta megszakított imádságát. — A király nevében vagyok itt — kezdó újból, a szerzetes egykedvűségén felboszankodva, a büszke s elkényeztetett művész. — Mit akarsz fiam? — kérdező a prior s lassan feléje forditá fejét. — A képet megvenni. — Nem eladó. — Úgy legalább nevét mondja meg a festőnek. Meg akarom ismerni, hogy bemutassad ő felségének, hogy üdvözöljem, hogy megmondjam neki, mennyire szeretem és csodálom. — Mindez lehetetlen. A festő már nem e világé. — Meghalt! — mormogta Rubens csalódottan. — És senkisem ismerte fel, nem őrizte meg nevét az utókor számára, azt a nevet, mely méltó a halhatatlanságra, azt a nevet, mely az enyémet is túlragyoghatta volna. Igen, még az enyémet is — ismételte öntelten — mert, tudja meg páter prior, ón Rubens vagyok. E világhírű név hallatára, melyhez a keresztény művészet számos ihlettel teli alkotása, annyi remekmű fűződött, megélénkült az agg szerzetes halvány arcza s lesütött szemeit meglepetten és bámulva emelte az előtte álló idegenre. — Ah, ön ismer engem — szólt a művész láthatólag kellemesen érintve. — így nem lesz irántam oly elutasító. Nemde eladja ezt a képet? . Lehetetlent kíván. — Jó. De talán van valami más müve ezen eltűnt zseninek ? Mi volt a neve ? Mikor halt meg ? Gondolkozzék! — Félre értett az imént, Rübens mester. Nem azt mondtam, hogy a kép festője meghalt, hanem csak azt, hogy már nem e világé. — Tehát él, él!— ujjongtak a fiatal művészek. Mondja meg: hol van? Vezessen hozzá. — Minek? Rég lemondott ő már minden földiről. Semmi dolga többé az emberekkel. Épen semmi. Hagyják, kérem, békében meghalni. — Nem, atyám! ő nem halhat meg igy — kiálta Rubens lelkesülten. — Ha Isten valamely lélekben a szellem szent tüzét meggyujtja, ezt nem azért teszi, hogy e láng a magányban eméssze fel magát, hanem, hogy betöltse magasztos hivatását, hogy világítson az egész emberiségnek. Nevezze meg a kolostort, melyben e nagy művész rejtezik, én felkeresem őt ős visszaadom hivatásának. Halhatatlan hírnév vár reá! — És ha nem vágyódik utána — vétó ellen félénken a prior. — Úgy a pápához fordulok, ki engem barátságára méltat, s ő szentsége meg fogja győzni őt a jobbról. — A pápához — ismétlő a prior. — Igen, ahhoz. — Akkor sohasem tudja meg tőlem, mi a neve s hol vau. — A pápa ős a király majd rákényszerítik, hogy megmondja. —- Ne forduljon a pápához, Rubens mester. Nem lenne helyes cselekedet. Vigye el a képet, ha minden áron akarja, de hagyja nyugodni az elfára- dottat. Isten szent nevében beszélek önhöz s kérem. Úgy van, ón ismertem őt, a nagy férfit, mint ön mondja, a szegény elvakult halandót, mint án nevezem, szerettem, vigasztaltam őt, kiszabadítottam a szenvedély ős boldogtalanság viharából, mely őt üzte- hajtotta s halálra fárasztotta, ős ő, ki egykor Istenről s magáról megfeledkezett, most már közel áll az örök boldogsághoz.-------Ilirnőv, dicsőség! Ismer ön nagyobbat annál, mely után ő törekszik? Minő joggal akarja ön a szívben, mely kiolthatatlan szeretettől ég Isten iránt, a földi hiúság futó lángját meggyujtani ? Hiszi, hogy ez az ember, mielőtt a világról, gazdagságról, hatalomról, hírnévről, szerelemről s mindarról, mivel a szerencse kínál, lemondott, nem vívott kemény harczot önmagával s kívánságaival? Nem sejti, minő keserű csalódások, kemény sorscsapások lehettek azok, melyek őt oda vezették, hogy belátta, hogy mindez csak üres látszat ? És most, miután győztesen felülemelkedett azokon, most ismét visszaakarja taszítani a kétségbe és küzdelembe? — Hervadhatatlan dicsőségre akarom őt segitni! — Azt reméli ő Istenétől. — De ki bízta meg önt, hogy választófalul lépjen ez ember és a világ közé ? Engedjen vele beszélni s aztán határozzon ő. — Mint az ő megmentője, tanitója, atyja szólok érdekében s újból kérem a saját lelke üdvösségére: hagyja őt.
