Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-08-13 / 33. szám
XXI. évfolyato. 33. szám. Szegzárd, 1893. augusztus 13. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASAGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó- _______________ egyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. El őfizetési ár: Egész évre . . . . . . , e frt — kr Fél évre.......................... . 3 , _ Ne gyed évre...........................I 50 ” Eg yes szám a kiadóhivatalban I 2 kr. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Bezerédj István-utcza 6. szám alatt, hová a Széchényi utcza 176. szám alatt, hová az lap szellemi részét illető közlemények inelőfizetések, hirdetések és felszólamlások tézendök. küldendők. iicieuMiii cgya^cij vasaim Nyilttér 3 hasábos petitsor 15 kr, el ü iiciű(tnua peiiioui j tések jutányosán számíttatnak. — hirdeRosszkor jött reformok. Ha valamely elemi csapás: árvíz, tűzvész, jégverés vagy rossz termés után uj zsidó jő a faluba »görög«-nek: a néphumor elnevezi »rosszkor jött zsidó«-nak és csakhamar e név alatt ismeri őt a község örege-apraja. Hát bizony ily értelemben mi is elmondhatjuk inséglátogatta vidékünkön mindamaz újításokra, melyek részint már életbeléptek, részint pedig a közel jövőben fognak éleibe lépni, hogy — »rosszkor jött reformok«. Mert valamint a »rosszkor jött zsidó« bajosan tud a faluban megélni: úgy ama reformok is a mai sanyarú világban bajosan fognak a nép zömének legnagyobb resensusa nélkül érvényesülhetni. Mik is tehát e reformok? Lássunk egy párát közúlök. Jó eleve konstatálom, hogy szépek s dicsők mind, de »rosszkor jöttek«. Nem régiben alaposan megreformálták u tain kát. Bizony jó és üdvös dolog ez. Különösen ily, a mi megyénkéhez hasonló, fogyatékos vasúti hálózat és annyi zsákutcza mellett hogyne volna kívánatos, hogy minél jobbak legyenek országutaink, közlekedésünknek é leghasználtabb eszközei! Ipar, kereskedelem s igy közvetve a nagy közönség veszi hasznát. Szó sincs róla, hogy ezt tagadjuk. De hát egy nagy bibéje van ennek a szép és dicső dolognak — az uj utcsinálási rendszerrel nagyon rosszkor nagyon felszökkent az útadó. A közlekedésnek — a szelleminek — TÁRCZA. Az igazi dicsőség. Don Pedro U. Alarcau után Alex. Braun. Rubens madridi tartózkodása alatt sorra látogatta annak templomait s kolostorait. Egy ily alkalomkor Őt. kísérő tanítványaival együtt egy félreeső egyszerű koldulóbarátkolostorba tévedt. A szegényes kápolna máladozó csupasz falai nem elégítették ki a kényes raüvószszemet s a pajkos ifjak már hegyezték a gúnyos ős kicsinylő megjegyzések nyilait az ujkasztiliai szerzetesek csekély raűizlősóre, midőn Rubens egy fülke homályában porlepte képet vett őszre, melynek láttára a bámulat kiáltása tört ki ajkain. Mind odasiettek s kíváncsian ős csodálkozva nézték a festményt, melyet a mester éles szeme föl- fedézett. — Fönsőges! — szólt Rubens a remekműre mutatva, mely haldokló szerzetest ábrázolt megkapó hűséggel. Mégtört szemekkel feküdt az ifjú, kinek szépségét a kemény önsanyárgatás és halálküzdelem inkább emelte, mint kisebbítette, czellájának puszta kőtalaján, egyik kezét egy koponya után nyújtva, mig a másikkal hevesen szorította szivéhez a feszületet. A kép hátterében, a szerzetes ágya felett, melyet, mint látszott, alázatosságból hagyott el, egy másik kép volt látható. Nehéz fekete függönyök megett, lobogó viaszgyertyák közt gyönyörű fiatal lány feküdt ravatalon egy másik, Edison genie-jének köszönhető, bámulatos eszköze: a telefon. Ennek általánosítását is mindjobban sürgetik. Igen szép biz’ az, ha a szolgabiró ur irodájából disku- rálhat egész járása jegyzőivel s az ólomlábu kurrensek helyett személyesen adhatja ki nekik a gyakran szükséges, rögtöni dispozicziókat. De nagy bökkenője ez óhajtott reformnak is az, hogy a mai mostoha viszonyaink között aránylag sok — pénzbe kerül. A humanizmus századához méltó s minden pártolás és áldozatra érdemes intézmény továbbá a néptanítók országos nyugdíjintézete. Hogy ennek újabb gyarapodási forrást nyissának, kimondta tavaly a törvény- hozás, hogy minden 6—15 év közötti tanköteles gyermek után e nyugdíjintézet alapja javára évenkint 15 kr. fizetendő. Látszólag csekélység ugyan, de denique uj teher, uj adó a szegény ember vállán, s azért jelenlegi inségi helyzetében eo ipso gyűlöletes. Más uton-módon lehetett s kellett volna e kérdést megoldani. Száztizennégy gyermek-menedékhelyről és kisdedóvóról szólt e b. lapok múlt heti számában a vezérczikk. Ennyinek felállítását rendelte el határozatilag a vármegye közigazgatási bizottsága. S valóban »dicsőség Tolnavármegyének érette«, mert ki kételkednék benne, hogy az államilag szervezendő menedékhelyek és óvók mindmegannyi áldásos melegágyai lesznek az édes honi nyelv terjesztésének nem csak, hanem a hazánkban főkép oly becses emberanyag, a serLehetetlen volt félreérteni a benső, szoros összefüggést a két kép közt, melyek egymást világították meg, egészítették ki. Tragikus végzet — reménytelen szerelem — önmagával meghasonlás — világról lemondás beszólt a képről. De a festmény nemcsak megható, hanem elragadó is volt; a színek, a rajz, a kompoziczió, minden elsőrangú művészre vallott. — Mester, ki fest igy Spanyolhonban? Ki alkotta? — rohanták meg Rubenst tanítványai. — A név eltörlődött itt a szélen — feleié az vizsgálódva. Egyébként a kép nem régi, alig lehet idősebb 30 esztendősnél. — De kitől van ? — Értékét tekintve lehetne Velasquez, Zurbarán, Ribera vagy az oly szép reményekre jogosító Murillóé. Csakhogy Velatquez nem érez ily mélyen és Zurbarannak felfogása és festósmódja más. Mu- rillóénak — nézetem szerint — nem elég gyengéd, Riberáónak meg nem elég sötét — szóval nem tudom, kitől van, s meg mernék rá esküdni, hogy e kézből még egyetlen müvet sem láttam. — Hm! Majdnem azt gondolom, hogy e csodamű alkotója egyáltalán nem is volt rendes festő, semmiféle iskolához sem tartozott s nem is festett mást, mint ezt az egy képet. Ki tudna ilyet kétszer megfesteni? A géniusz csak egyszer ihlett igy, a lélek visszfénye ez, egy darab az ő életéből. És------miért nem ? — úg y van! Akarjátok tudni, ki festette e képet? Senki Kiás, mint a szerzetes maga, ki itt fekszik holtan. — Minő gondolat! dületlen gyermekek megmentésének is a munkás kézben szűkölködő ország számára. Kimondott elvnek szép és magasztos, de kivitele egyelőre sok helyütt — már amint az én szemüvegem mutat — határos a lehetetlen- seggel. Ugyancsak vármegyénk törvényhatósága legközelebb 7500 irtot utalt ki a tisztviselők fizetésének emelésére, s ezt a belügyminiszter ur is jóváhagyta. Ez az egy, pénzbe kerülő reform az, mely ellen — daczára vidékünk mai, fölötte szűk anyagi helyzetének — egy szavam sincs, mert ez valóban halasztást nem tűr s a szegény, családos urak ugyancsak méltán elmondhatják, hogy — adj uram, de mindjárt. Igazán rejtély előttem, hogy eddig is miként voltak képesek rangjokhoz illő módon, tisztességesen megélni. Az én becsületes hitem és meggyőződésem tehát az, hogy — leszámítva a tisztviselők fizetésemelését — a többi reformokkal igen is várhattunk volna s illetve várhatnánk legalább még egy pár évig, míg t. i. teljesen elszegényedett földmives-osztályunk egy kissé lélegzethez jut, mig az akár a szőlők újbóli üzembe hozása, akár gyümölcs, czukorrépa vagy selyemtenyésztés által ismét némi kis pénzmagra teszen szert. Hogy példát mondjak a köznép nyomoráról a magunk községéből: a mely várdombi ember a 80-as években 3—5 száz forintot pénzelt a borából, az ma szőleje helyén nem termeli ki a maga s családja számára az évi kenyeret; egyéb fekvősége pedig a legtöbbjének van is, nincs is. — Hogy tudná valaki a saját halálharczát megfesteni ? — Művészi sejtelemmel. És a világot megtagadni nem annyit tesz-e némely szerzetesrendben, mint ez életnek meghalni? — Valóban gondolod? — Hogy e lányka kedvesének élete, lelke volt, hogy az vele a földön mindent elvesztett s önként meghalt a világnak. E kép nem annyira a földi, miut inkább a világi életnek való meghalást akarja ábrázolni. — E szerint tehát nem halt meg ? — És bensejóben tökéletesen megváltozva, nyugodtan, sőt boldogan éli napjait valamelyik kolostorban — tette hozzá Rubens komolyan. Mindenesetre meg kell őt találnunk. Meg kell tudnunk, vannak-e még más müvei is? Jertek. Ezzel Rubens a szerzeteshez lépett, ki az egyik mellékoltár előtt tórdenállva imádkozott. — Legyen szives jelenteni a páter priornak, hogy valaki a királytól óhajt vele beszélni. — E szavakkal szakította félbe az ájtatoskodót. A szerzetes, egy megtört ősz, nagynehezen föl- emelkedett s szelíden kérdó: — Mivel szolgálhatok? Én vagyok a prior. — Bocsásson meg, tisztelendő páter, hogy imádságában zavartam. Nem tudná megmondani, ki festette ezt a képet? — Ezt a képet? Már nem emlékszem rá. — Hogyan ? ilyet elfeledhetett? — Úgy van, fiam, tökéletesen.
