Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-01 / 1. szám

1893. január 1. 3 tészet szellemében emelve. Körülötte czédrus- és rózsafák terülnek el tarka virágágyakat szegélyezve. Már kifáradtak? .... Köszönöm, hogy önök is megengedésüket fejezik ki a látot­tak fölött. Lévai Dezső. Felhívás adakozásra Irányi Dániel síremlékére. Irányi Dániel nincs többé! Elsiratta a függetlenségi és 48-as párt, amely­nek köztiszteletben álló elnöke volt, amelyet sokszor vezetett dicső ütközetre és diadalra s mely megnöve­kedett számban és erőben bölcs vezérlete alatt. Eltemette a képviselőház, amelynek pártkülönb­ség nélkül, osztatlanul elismert fénylő dísze és ékes­sége vala. Gyászolja az egész magyar nemzet hű fiát, aki örökre példánykápe marad a szilárd jellemnek, a ne­mes szívnek, a magasra törő léleknek, az emberbaráti érzelmeknek s az alkuvást nem tűrő meggyőződésnek. Egyszerű ravatalát a koszorúk egész halmaza díszítette — közöttük Kossuth Lajosé is — amelyek­nek virágait az igaz tisztelet, a benső szeretet hálás könnyei óvták meg a hervadástól. Mi ezen szeretetnek és tiszteletnek a meg- dicsőült iránt, állandó és maradandó kifejezést aka­runk adni síremlék alakjában. És ez a síremlék annál megfelelőbb lesz az ő egész életének, egész élete minden gondolatának, minél több tisztelőjének fillérjeiből létesül az. Azért felhívunk, felkérünk minden igaz magyart, aki Irányi Dánielt, az ő nemes eljveit és eszméit ér­teni és érezni tudja, jámljon bármPcsekély rdomány- nyal is ahhoz, hogy a jelesnek simelyét hozzá méltó emlék örökítse meg! A síremlékre szánt adományok az országos köz­ponti takarékpénztárhoz Budapest, IV. Deák Ferencz- utcza 7* sz. küldendők. ‘ Budapest, 1892. november hó. Hazafias üdvözlettel az országos függetlenségi és 48-as párt nevében : iusth Gyula, 1 "wt — biz elnök. Hentaller Lajos, Horváth Ádám, Káilay Leopold, Pazmándy Dénes, biz. MEGYEI IRODALMI CSARNOK. 0 . . Bellához. Amióta elraboltad,1 Szőke kis lány szivemet!^ Nem tudom én merre menjek^ Hova hajtsam fejemet. Mindenütt csak téged látlak, Angyali szép termeted; Azt a bűvös, sokatmondó, Egsziuü kék szemedet. Szemeidnek azúrkékje M'-gigé/ett engemét, Az a nézés, az a mosoly Lekötötte szivemet. Részeggé tett szőke hajad Titokszerü illata, Ébrenlétben, álmaimban, Ajkam fürtid csókolja. Eugedd meg, hogy megfoghassam Picziny, puha kezedet. Engedd meg, hogy elmondhassam, Mit szivemben érezek. Imádlak, amint imádták Őseink az ős napot; Szeretlek, mint a virágok Szeretik a — harmatot! R. E. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY (1. sz.) Az égé r.*) Tagadhatatlanul szép, nevezetes és ártatlan jó­szág. Az emlős állatok közt a legszubtilisebb teremt­mény s éppen olyan ősrégi akárcsak az elefánt, a ki fel tudja vinni a nemzetségi fáját a messze múlt bizonytalan homályába (— jobban, mint a leg- kókvérübb magyar mágnás —) nemcsak a honfogla­lásig, hanem a trójai háborúig, a dunai fal építé­séig, sőt az özönvízig is. Mióta megiratott a „batrachomiomachia“ (a görögül nem tudók kedvéért ideirom, hogy ez nem káromkodás, hanem: bóka-egórharcz!); mióta a gyönge latinusok grammatikai tudományát próbára teszik selma professzorok a kétértelmű mondattal: „mus est in muro, séd Deus non est in coelo“ —, a hol ez az „est“ az egérfogó, úgy is fordíthatván ezt, hogy „van“, úgy is, hogy „eszik“ —; mióta megírták (pedig de régen lehe­tett!) azt a hires hexametert, hogy: „Mily kicsiny a kis egér, de czigány torkába be nem fér!“ Egy szóvi.l, mióta fal épült, gabona vettetett, éléskamra rendeztetett be a világén: — egér min­dig és mindenütt volt; még pedig ők is, épp úgy, mint az emberek, különféle társadalmi osztályokba sorozhatók a vagyoni és szellemi különbség szerint. Leggazdagabb közöttük a nagyúri jól megrakott speizok boldog lakói; — legtöbben vannak s szintén elég módosak a mezei egerek, — legszegényebbek és vallásos jámborságuknál fogva is legártatlanabbak a templom egerei. Mondanom sem kell, hogy gyönyörű kis álla­*) Mutatvány Borzsák Endre munkatársunk »Töviskoszoru« czimü művéből. Egyszerre elborult az arcza és lassan, hogy senki meg ne hallja, férje fülébe súgja: — Arthurnak ne szólj róla, ne mondd meg neki, hogy meghaltam, mert akkor ő is meghalna, és az nekem nagyon fájna . . . Nagyon fájna, tette hozzá mély sóhajjal. A férj megijedt, oda borult újra lábaihoz, csó­kokkal halmozta el fejét, kezét, lábát. — Térj magadhoz Margit, egyetlen Margitom, ne beszélj ilyeneket, nem tudom ezt hallgatni, mert hisz én — megőrülök. Sirt szegény férj — sirt. Erre Margit felugrott és oly erővel taszította el férjét, melyet a gyönge nőben képzelni sem lehetett. — Menj I ne vrzesitsd be ruhám, Arthur azt nem szereti látni, mert ő ma eljön, mondta, és én ma szép akarok lenni. — Oda fut férjéhez, átöleli — ugy-e eljösz dtágám, egyetlenem, eljösz a te kis Margtod­hoz, aki te érted él csak, aki te érted — és oly erő­vel szorította férje nyakát, hogy az már-már levegő után kapkodva, majdnem megfult. Nem tudta Margit ölelő karjaiból nyakát kiszabadítani. Végre nagy ne­hezen sikerült, de Margit akkor haját fogta meg, és huzta-huzta mintha csak feladatául tűzte volna ki férje haját kitépni, és ki is tépett egy nagy csomót, mely- lyel fel és alá sétált a szobában, egyre szórva hajat a földre. Férje megüvegesedett szemekkel nézte neje fog­lalkozását, és agyát ezalatt iszonyú sejtelmek kínozták. Lehetséges lenne az ? De nem I Isten nem bün­tetheti őt úgy, hogy most, midőn már két éve küzd tőle. Nem hiszi. Még egy kísérletet tesz. Lassan oda megy nejéhez, megfogja kezét, megcsókolja. — Margit! — mondja behízelgő hangján, — nézz már reám, nézd én vagyok itt férjed, Sándorod, ki téged a világon legjobban szeret. Margit gyorsan kirántja férje kezéből kis kezét és rikácsoló hangon kiáltja: — Mondtam már nekem nem kell Sándor, ne­kem Arthur kell . . . Ha Arthur nem lehet az enyém, akkor nem kell senki sem, ért-ed 1 ? Egyszerre, mintha eszébe jutna valami, megfor­dul és kezd futni, mintha csak fúriák üldöznék, de oly gyorsasággal, hogy férje minden erejét összeszedve, sem tudta elérni. Ki futott az udvarra, udvarról ut- czára, hol egyre Arthur nevét kiáltotta, végre a ne­gyedik utcza sarkán lihegve lerogyott. Sándor midőn elérte több ember, (kik már a lármára összecsődültek) segítségével — mert őt az ijedtség egész elgyöngitette — kocsiba ültette és haza­hajtatott. Otthon Margitot ágyba fektetve, azonnal orvo­sért küldött. Az orvos megjött, megvizsgálta Margitot, kikér­dezte Sándort. A fiatal férj dobogó szívvel nézett az orvos komoly arczába, az mintegy negyed óráig meg­figyelte, azután a legtermészetesebb hangon mondta ki az iszonyú szót, melylyel Sándor életboldogságát eltemette: — Megőrült. Hajnalka. tok. Persze, a gusztus sokféle, de nekem szépek! Igen — igen!-----------Az a barna-vötöses, ragyogó sima, egy foima apró szőr; az a mindig figyelő, ki­hegyezett kiC'iny fül-par; az a női uszályszerü hosszú fark; azok az örökke eleven fényben égő apró szemek s kőfal-őrlő szép feliér, kicsiny eles fogak: — bizony mondom, együttvéve a testi tökély­nek nem kicsiny fokát mutatják. Hát még ildomos, zajtalan járásuk, mellet, mini ha lábaik czimbaloin verőként selyempamuiba voluanak patyulálva s min­dig vastag perzsa-szőnyegeken sétálgatnának, észre­venni lehetetlen!. .. A mi pedig a szellemi képes­séget illeti, ők elvitathatlanul esv.es valóságok. Mint a patkányok elhagyjak a süiyedő hajol: úgy ők az üies éléskamrát, melynek — a közmondás sze­rint bolond leven a gazdasszonya, csak nem bolondok, hogy tovább is ott maradjanak ? ... Eszes valóságok, mert ha még egy maczeüomai Nagy Sándor sem tudta másképp megoldani a hires gor- diusi csomót, mint éles kardjával: ők túljárnak Nagy Sándor nagy eszén is s nem keresik a csomót, a bogot a bekötözött zsákon, hanem oly eszes-ügyes­séggel kirágják a zsák puffadt oldalát, hogy a kiömlő gabonaszem után csak úgy sir a gazda szeme s tátott marad csudálkozástul a szája. A létfentartás- ban nekik nincs semmi akadályuk. Eszükön túl nem jár ma már se az ember vigyázata, se a patkány­méreg, se az egérfogó, se a czaherlin; minden ki­vetett tőrt és cselt kinevet ma már az ő korral haladó magas intelligencziájuk; csak egyetlenegy hatalmas ellenségtől félnek s ez a macska, mely ő uáluk lévén nagyobbacska, ügyesebb és óhe- sebb: ezt határozottan respektálják, sőt rettegnek tőle, éppen úgy, mint az asszonynépség egyáltalában, ország-világszerte, fél, retteg, borzad és iszonyodik az egértől! Nohát végre egér módjára oda lyukadtam ki, a mit — ily hosszú lére eresztett bevezetés után — mondani akarok. Miért fél az asszony népség az egér­től, ettől a szép kis parányi jószágtól? Miért fél tőle ős sikoltoz láttára a világ valamennyi fehér cselédje? Hogy lehet az, hogy még a hős Dobó Kuticza is, kit nem rettentett meg a túlnyomó török had, egy egeret látva a várfalakon s annak farkára lépve véletlenül, mely aztán elszakadt a törzstől (iunen vette uevél Eger tarosa az éh alázatos" néze­tem szerint; lemaradt az egérről a vonás = a farka, s lett belőle eger!. . .) mondom, hogy még a hős Dobó Kuticza is úgy megijedt attól az egértől, hogy' — a történelem feljegyzése szerint — egy krajczár se maradt a zsebében s migrainbe esett? ... Hogy lehet az, hogy az asszonyok és lányok (még a szobacziczusok is) a macskát szeretik, holott attól az egér is fel, — és az egértől félnek, holott az száz­szor hitványabb jószág, mint a macska?!... Én sejtem a/ okát, de most nem mondom meg. Mindeddig való hosszú elmélkedésemuek, ime nyíltan bevallott czélja: hogy elmondjak egy igen érdekes egér-históriát a saját családi életemből! Kárpótlásul eddigi hosszadalmasságomért, ígérem, hogy ezután már, a továbbiakban oly rövid leszek, miut a nyúl farka 1. .. * Épen ebédnél ültünk s a középrendeu levő férfi és nő, no meg a gyermekkorban levő bárom kis lány kötelességszerü jó étvágygyal fogyasztottuk a fel­tálalt pompás körmös-bablevest. (Tehát köznap volt, mert vasárnapon marhahusleves dukál!... Mintha bizony a disznó kisebb sarzsival bírna az ökörnél 1) Nekem rendkívüli hatalmas étvágyam volt s mig anyjukom boszankodott, hogy az atkozott bőregér (tehát itt is az egérl) kikezdte a padláson lóggó legnagyobb suukánkat és most mór ime a kirágott lyukat éles késsel jól kivágva, a többit akarva, nem akarva, meg kellett főzni, hogy el ne romolják, — addig én magamban tapsoltam a bőreger zseniális iníámisságának s mondám — de szintén csak úgy magamban — „bárcsak minden héten ki­kezdene egy-egy sunkát bőregór ur élel­messége!...“ Mert hát, tetszik tudni, a disznóláb al-ó alkatrészeiből készül a körmös bableves, — s ón a körmös bablevest nagyon szeretem!... De ime, alig kebelezek be ez olympi eledelből gyors Ütemű mohó étvágygyal egy-két kanálra valót: éles sikoltás reszketteti meg a levegőt, — feleségem és bárom kis lányom remülteu ejtik ki kezeikből a leveses kanalat és ón hüledezve kérdem: mi az?!?.... Kérdésemre a nálunk volt Ilka húgom, Julcsa nővérem 16 éves leánya (egyike a hatvanegy darab testvér-gyermekeknek, kiknek ón büszkén —• boldog I nagybátyjuk vagyok!) egészen kikelt ábrázattal, hal-

Next

/
Oldalképek
Tartalom