Tolnamegyei Közlöny, 1893 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1893-04-30 / 18. szám
XXI. évfolyam. 10. szám. Szegzárd, 1893. április 30. TOLNAMEGYEI KÖZLÖNY KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Az országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitóegyletnek s a tolnamegyei községi és körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. Előfizetési ár: Egész évre ...........................6 frt — kr. Fél é vre...............................3 „ — „ Ne gyed évre...................... . I „ 50 „ Egyes szám a kiadóhivatalban I 2 kr. Szerkesztőség: Kiadóhivatal: Bezerédj István-utcza 6. szám alatt, hová a Széchényi utcza 176. szám alatt, hová az lap szellemi részét illető közlemények inelőfizetések, hirdetések és felszólamlások tézendök. küldendők. Megjelen: hetenkint egyszer, vasárnap. Nyilttér 3 hasábos petitsor 15 kr, — hirdetések jutányosán számíttatnak. A tiizveszedelmek. Éppen azon a napon, melyen a szegzárdi tűzoltóság egy veszélyes tüzeset elfojtásával képzettségének és cselekvés-képességének leg- kiáltóbb bizonyitékát szolgáltatta s általános elismerést és megelégedést vívott ki a maga számára, akkor került nyomdafesték alá egyik helybeli lapban egy vésztjelző czikk, mely a kevésbé tájékozott közönséggel azt akarta elhitetni, hogy nagy tüzeset alkalmával a lakosság, daczára hogy tűzoltósággal bír, védtelen s immár csak idő kérdése, hogy mikor kerül Szegzárd Veszprém sorsára. Indokolta pedig ezen állítását azzal, hogy a tűzoltóság 60 működő tagja közül 40 teljesen begyakorlatlan s tűznél sohasem volt. Hát mi az igazsághoz híven oda módosítjuk ezt az állítást, hogy a tűzoltóság létszámában nincs egy sem, mely a gépek kezelésében ne gyakoroltatott volna, ha már múlt őszszel tagja volt a tűzoltóságnak, azok pedig, kik a télen át léptek be, mikor is gyakorlatok nem tarthatók, egyáltalán nem befolyásolják a tűzoltóság készültségét; különben is csak néhányan vannak. Olyan is kevés van, ki tűzesetnél még nem volt, de hát erről nem tehet senki, mert tüzet nem lehet tűzoltók begyakorlása czéljá- ból improvizálni. De hogy mi a hivatkozott czikkel lapunk élén foglalkozunk, annak nem az az oka, hogy a tűzoltóság jóhirnevét a támadással szemben megvédelmezni akarnók; mindenki tudja Szegzárdon, hogy mit ér a tűzoltóság s egy czikk, különösen, ha elfogultság sugalja, nem elég arra, hogy abban kárt tegyen; de foglalkozik vele azért, hogy a tapasztalás alapján rámutassunk olyan körülményekre, melyek ha idejekorán meg nem változnak, igen is alkalmasak arra, miszerint a szegzárdi tűzoltóságot, daczára készültségének, oly mérben megbénítják, hogy Szegzárd lakosságát nagyobb veszedelem és baj fenyegetheti. Ebből kifolyólag, ha czikkiró, mint kitűnik, szivén hordozza Szegzárd biztonságát, akkor kösse fel a kardot s agitáljon a mellett, miszerint veszélyes, száraz és szeles időben mindig legyen a városháznál legalább egy pár ló, hogy a tűzoltóság rögtön a vész kiütése után indulhasson, mert kezdődő tüzet könnyű elnyomni, de ha lóhiány folytán, mint Paks leégése alkalmával történt, a tűzoltóság csak akkor ér a helyszínére, midőn már 20 ház ég, akkor bármily magas fokú készültségnek sem veheti hasznát. Ez az eset pedig igen sokszor előfordul Szegzárdon is, máshol is és a tűzoltóság nincs abban a hely- zelben, hogy még lovakat is tartson abból a 300—400 forintból, melylyel évenként jóakaró pártoló tagjai támogatják. Hasson oda a czikkiró, hogy a tűzoltóságnak a lehető legrövidebb idő alatt rendelkezésére bocsájtassék az a toló létra, melynek beszerzése czéljából a vármegye régi fecskendezői közgyűlési határozattal eladatni rendeltettek, de mind e mai napig nem lehet tudni, hogy a közgyűlés határozata miért nem lett végrehajtva; pedig egy ily létra nélkül a tűzoltóság minden készültsége daczára is tehetetlen Szegzárd magasabb épületeivel szemben, minő a vármegyeháza, az igazságügyi palola, az Adler-féle ház, meg a templomok. Végre vigye keresztül czikkiró, hogy a tűzoltóságnak legyen egy alapja, melyből azokat, kik mások vagyona védelme czéljából életüket es egészségüket viszik a vásárra, tűzoltó ruházattal és a szükséges felszereléssel el lehessen látni, mert most még ott állunk, hogy a szegzárdi tűzoltók maguk veszik a ruhájukat s erre csak az képes, kinek van miből és éppen ezen körülmény folytán igen sok alkalmas ember vagyontalansága folytán ezen költséges és veszedelmes passzióban nem vehet részt. S ha ez mind meglesz s a szegzárdi tűzoltóság, daczára hogy minden eszköz rendelkezésére bocsájtatott, a tüzveszedelemnek nem lesz képes ulját állni, pedig ez a 20 év óta, mióta fentál, mostani helyzetében sem fordult elő, akkor lehet Szegzárdot félteni, akkor lehet a tűzöl lóságot készültség hiányával vádolni. Különben, a ki pipaszó mellett, a bolthajtásos szobában, teljes biztonságban gondolatait üres óráiban papirra veti, egészen más látókörrel bir, mint a kinek arczát a láng verdesi, izzadt homlokán a fagyos északi szél szánt boronákat s összes izmai erőkifejtésével küzd a pusztító elem ellen. Csak egyszer változtatnának helyzetet, mindjárt más lenne az eredmény. b. TÁRCZA. Gyermekszerelem. — A »Tolnamegyei Közlöny« eredeti tárczája. — Irta: SEBŐK (SCHWARTZ) JENŐ. Már karon tilos gyermek korukban is egymáshoz vitték játszani a pesztonkáik őket. A szüleik egymás mellett laktak, igy tehát mi sem természetesebb mint az, hogy a legelső gyermekkorukban jó barátok lettek. Soha odaadóbb, bensőbb barátságot annál, mely az ökölnyi Kerecsy Dalma és a még ökölnyibb Szigety Kálmán között fennállott, nem lehetett látni. Tempora mutantur! Együtt tanultak meg gőgicsélni. Mint ökölnyi porontyok együtt játszottak az ut porában, együtt kergették meg az udvar csibéit. Együtt hajszolták az istállóban a házi nyulakat, gyönyörködve az ártatlan nyulak együgyü félelmében. S végül együtt riadtak meg, ha a gömbölyű szúrós tövisű tüskés disznó karikázott elibük gurulva az udvaron, a granáriumból. Négy—öt évesek lehettek. Boldogok voltak, mint a milyen boldog a megtestesült ártatlanság csak lehet. Folyton együtt játszottak. Amint eljött az istenadta reggel, Kálmán már oda át termett a szomszédban Dali-Dalmáóknál. Mert a kis beczőzgetett leánykát nem Dalmának, hanem csak „Dalidnak hitták. Azután kezdetét vette a játszás, a hanczurozás. Megszekálták a vén komondort, a melyet a né- metgyülölő papa „Bismark“-nak keresztelt el. Meghuzigálták a farkát, fülét, „Pupi“-t kerestek bozontos bundájában. Szempilláit vizsgálták nagy műértve. A jámbor házőrző komoly pofával tűrte mindezeket. Csak néha ijesztett rá a játszó csöppségekre, mikor nagy hirtelen fölkapta a fejét s a gyermekek ijedten kapták félre kezeiket. Ha egyéb mulatságuk nem akadt, hát nagy ügygyel-bajjal fölmásztak a szónapadlásra, meg- hengergőzni az illatos szénában. No aztán az ilyen hengergőzés közben alaposan meggyomrozták egymást, a minek többnyire pityergés lett a vége. A pityergést harag követte. Harag, hosszantartó harag. Többet soha, de soha nem beszélnek egymással. Kálmán ilyenkor váltig hangoztatta, hogy elmegy katonának. Azután csatába megy. Ott meg majd legyilkolják a muszkák, és ő meg fog halni. — Igen, de apuska majd nem adja oda az ő nagy kardját, — kotnyeleskedett a miniatűr imádott, illetve elpüffölt donna — tudod Kálmánkám, azt a kardot, a melyik ott lóg a nagy szalonban, a többi puskák között... és akkor te kard nélkül nem mehetsz a csatába. — Jaj, látszik, hogy lány vagy — felel a kis fiú, miközben majd megszakadt a nevetéstől. Két szeméből kicsordulnak könyei, úgy nevet — hát van én nekem kardom, a mit a krisztkindli hozott télen. Avval csak elmehetek a csatába. És külömben nekem úgy sem kell kard, én nekem ágyúm lesz. Mert ón kapitány fogok lenni és a kapitányoknak tvan ágyujok----Az tán meg más mulatságot találtak. Mulattak a kis malaczokkal. Órák hosszan elnézték, hogy hogyan habzsolják a malaczok az illatos korpa-moslékot — természetes a kis malaczok falánksága, meg játszi virgonczsága az ő legnagyobb lelki gyönyörü- sógökre szolgált.... Némelykor eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Elmentek kalandozni. Kimentek a rétekre, vad virágot szedni. A tiz órai uzsonnát, a mézes kenyeret bevárták otthon, azután elpárologtak. Kimentek a mezőre, a rétekre. Szép barátságban végig mentek a falun. A falu végén letértek a poros országutról a dűlő útra s az árnyékos, hűs sövények mentén kimentek a ludas tóhoz. Itt mulattak csak isten igazában. Gyönyörködtek a hófehér libákban. Hogy fü- rödnek, hogy úszkálnak. Hogy marakodnak a gúnárok. Hogy mossák magukat a verőfónyes napsugárban és a többi.
