Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-03-16 / 11. szám
Ily viszonyok közt ismerkedtem meg ez ember- , rel I mert tudtam, hogy valamikor egy hozzám igeu közel álló egyénnek jó barátja volt, minden módon iparkodtam rajta és családján segíteni; anyagi segélyt nem adhattam, de nem is fogadott ilyent el, — kenyerét megkeresni kért alkalmat. Bár csekély volt is befolyásos körökkel való összeköttetésem, mindent megkisórlettein, hogy emberem részére ha — protects utján is — munkát szerezzek, mely után akár- mily szerényen is — családjával megélhessen. Végre a fővárosban, egy magán társulat kilátásba helyezett egy csekély alárendelt alkalmazást; emberem sietve ment utána, de a végzet mást határozott; mire magát jelentette, az állás már be volt töltve. Mit tett a mindenből kifogyott, minden régi barátjától elhagyott, a társadalomból kitaszított ember? Megmaradt nehány garasáért egy revolvert vett, azzal a ltókus- kórházba szaladt ős ott egy közelebb meg nem határozható helyen — főbe lőtte magát. Mindent megkisőrlett volt — hogy megélhessen ős családját eltarthassa, — de hiába — a társadalom kivetette, nem adott neki alkalmat a tisztes mó- doni megélhetésre, öngyilkos lett. Azt fogják mondani, gyáva volt, ha dolgozni akart volna, — megélhetett volna, mórt nem ment fát vágni ? nem úgy van! 0 57 éves ember vt.lt, nem valami erős testalkatú, művelt; képzett, akadémiát végzett ember, ki inkább meghalt, mint koldult volna Egyedül csak tetszésétől függött volna régi barátai közül akármelyiknek megadni a megélhetés módját és igy megmenteni egy egész családot, — de mindenütt zártajtókra talált, még végre a kétségbeesés megmentette minden bajától Ez erős büntetés volt! Volt-e a társadalomnak joga igy büntetni? X. A VIDÉKRŐL. Tolna, 1890. márczius 12. Tisztelt szerkesztő ur! Hidján Bezerédj Pál a m. ministerium által megbízott selyemtenyésztési fő gondnok ur vendég- szerető házánál folyó hó 11-én kedélyes jubileumi estély tartatott, melyen részt vettek: Bothe Jenő Horvátországból zágrábi országgyűlési képviselő, Heyne H. szászországi, a selyembirka tenyésztésnek hazánkban előnyösen ismert tudósa, Heillmann S. selyemte- nyésztési felügyelő Poroszországból, Pécsy József tolnai prépost, Mikó György szegzárdi plébános és többen ; az estebéd harmadik fogásánál megragadta az alkalmat fentebb említett prépost felköszöntőjében körülbelül ezeket mondván. Nagyon tévedne az, a ki azt vélné, hogy a kis társaság, mely csak ezredrésze sem azon férfiaknak, kik benső tisztelettel, és honfiúi elismeréssel viseltetnek azon hazai nagy érdemek iránt, melyeket az I egész hazában ismert Bezerédj nevet viselő házi ur a honi selyemtenyésztés felvirágoztatásában bámulandó erélylyel teljesít s kitartó buzgalomban tiz év óta fáradozik ; e kis társaság ezért nemcsak magán érzületét fejezi ki, hanem hazai érzelemmel adózik ezen jubileumi ünnepélyen, a mire legbensőbb szerencsekivána- tát fejezi ki. Utána a szászországi vendég gratulálta a magyar nemzetnek ily lelkes honfi birtoklásáért, a ki nem csak a selyemtenyésztésben matador, hanem a selyembirkák nevelésében is egy az elsők közt e szép hazában. Ezt követé a zágrábi országgyűlési képviselő; ecsetelvén, hogy mily boldog az az ország, mely ily lelkesen a hazai ipar emelésében buzgolkodó férfiakban bővelkedik, a kik ezen erényük által a társ Horvát-Szlavonországnak is használnak, és jó példát adnak ; — poharát emelé azután a poroszországi vendég, előadván, hogy hazájában mily méltánylattal viseltetnek az oly papok iránt, a kik a nép boldogitá- sán úgy buzgólkodnak, mint ő ezt itt gyakoroltatni látja, végre felszólal a házi ur, hogyan keletkezett 1880-ik évben a szegzárdi főispáni ebédnél nem az eszme, mert ez már István nagybátyja példája után megvolt benne, hanem a szilárd elhatározás, hogy ezen cultur ágat egész lelkesedéssel gondozni fogja ; és poharát ürité azokért, a kik benne ezen eszmét szilárditák, őt annak keresztülvitelében támogatták, és azon munkásokért, a kik szorgalmuk által a jó sikert elérni segítették. Többi közt jól sikerült Mikó György tosztja, ki azt mondá: hogy azon külföldiek, kik hazánkról úgy gondolkodnak, mint itt hallották, legalább is csókolni valók. így e kis" társaság mint egy panorámában valóságos jubileumi ünnepet ült, mely közel éjfélig tartott, s mely kellemes, és maradandó emlőket hagyott hátra. Pécsett, 1890. márczius 11. Tisztelt szerkesztő úr! Az utolsó csárdás vóltaképen nem létezik, mert ha valamely csárdásnak a fenti jelzővel a minőségét akarnám kifejezni, úgy ez ellen minden éplábu magyarlélek protestálna, mondván, hogy csárdás soha sem rósz, hanem egyik jobb mint a másik; megjövendölni pediglen, hogy a csárdás mikor lesz utoljára tánczolva, lehetetlen, mert jöjjön ámbátor, a kíméletet nem ismerő minden régit elpusztító divat ellene, a csárdás akkor is megmarad. Tehát igy nem nevezhetek mást, mint egy bálunk utolsó tánczát és aki ezt szivvel járja, az megmondja, hogy ez nyújtja a legnagyobb élvezetet. Ép úgy, mint a búcsúzó szerelmes az elválásnál, a legutolsó csók a legédesebb, a mely utolsó csókban rejlő élv- és kéjre még évek múlván is tisztán emlékezik. Éppen ilyen utolsó csó . . akarom mondani csárdás volt a folyó 8-án Tolnán batyubál alakjában megtartott ez idényben utolsó tánczvigalom. A test már fáradt az utolsó táncznál, de a fokozott szenvedély még nagyobb lángra gyűl, mielőtt ki — jobban mondva elaludna, és bizton tanúskodik róla, hogy kinek-kinek mennyire nehéz a megválás e kedves gyönyörtől, a mely megmutatta, kinek nem elég a farsang és mit tud az, a kinek az nem elég, mert olyan kedélyesen és fesztelenül nem lett mulatva egy bálban sem. Úgy hogy e piknik méltán nevezhető igen sikerültnek. Az anyák azt mondják, hogy a rendezőségé az érdem; a háziasszonyok valószínűleg étkeiknek tulajdoazért mert az utolsó tánczra az megy, a ki valóban szereti is azt; jó magamnak meg az a nézete, hogy a kedves tánczosnőknelt köszönhetni ezt, valamint hogy virradtig tánczolt 40 pár, és lön az izr. nőegyletnek 30 frt 90 kr. osztrák értékű haszna. A résztvevő hölgyek közül néhányat emlitek: Tol naiak: Herezog Hermin, Freud Hermin, Haan Szerén, Fichtl Gizella és Helén, Flesch Berta és Gizella, Freund Ilonka és Klein Minka kisasszonyok, valamint Taubnerné, Grünbaumné, Scheinerné, dr. Freundné, ifjú Schwarcz M.-né, Auschné, Gold- schmiedné, SchafTerné, Bornsteiné és Blochné urhöl- gyek, továbbá idegenek: Weiss Leoné (Barcs), Spiellerné, Kramer Laura (Szluin), Engel Frigyesné (Dombóvár), Wolf Henrikné (Agárd) urhölgyek, valamint Grünwald Leonora (Fadd), Eisler Rózsa (Szegzárd), Sommer Laura (Kö'esd), Wolf Katicza (Agárd) és Weisz GU I zella (Szegzárd) kisasszonyok. A helybeli banda habár jobban szól mint a tolnai, de azért még is ez zug a fülemben, és lelki szemeim előtt az ottani tánezosnők lebegnek. Hja, az utolsó csók . . . pardon — csárdás ez idényben. Avagy nem ez az oka, hanem tánezosnőm ragyogó szemei? No ezt majd a legközelebbi bálban fogom megfejteni. Addig is vagyok teljes tisztelettel Paszkus Emil. Pinczehely, 1890. márczius 13. Tisztelt szerkesztő ur! Folyó hó 9-én — vasárnap — délután tartotta meg — a pár hónappal ezelőtt alakult „Pinczehely- Görbői önkéntes tűzöl tó-egyesület“ I. rendes közgyűlését Ntisztelendő Kovács Antal káplán ur, — mint egyesületi elnök vezetése mellett, ki a nemes czélhoz méltó lelkesültségével elragadta mindazokat, kik, mint az egyesület tagjai, vagy pártoló barátjai a közgyűlésen megjelentek. Az egyesület jövője iránti legjobb reményekkel eltelve oszolt szét a gyülekezet, sejtelmével sem birva annak, hogy csak pár óra választja el a szomorú tapasztalatot hozó „tüzpróbától.“ Esti 7'/4 órakor gyulladt ki Gettlinger Márton ur pinczehelyi lakos udvarán, egy — a lakóháznak közelében fekvő szalmakazal. Az egyesület még fiatal s gyakorlatlan tagjai a riadó kürt szavára csakhamar megjelentek a vész helyén, de nemes buzgóságuknak gátat vetett a viz hiánya. Kevés község van talán messze földön, melynek területén annyi tűzvész pusztítana — s melynek lakossága ily veszsdehnek alkalmával oly minősíthetÁllomáshoz értünk ; a hajó teljes erővel ütődött a hid kiálló korlátjához s én felébredtem. A kis levélke helyett ibolyacsokor állott előttem, gyenge száraival egy pohár vízben. Olyan üdék voltak szirmai, olyan aranyos volt mosolya, olyan kábító az illata, mintha a szerelem virága lett volna. Az állomásnál egy utas szállott be álmos szemekkel s kissé merész hajlású orral. A mint bundájából kiszabadult, ott közelemben a pamlagra veté magát. Mikor a hajó megindult, megindult az ő horkolása is; de legjobban én indultam meg. Odaszóli- tám a pinezért, hogy költse fel azt az álmában is illetlenkedő úriembert, de a nyomorultnak nem volt hozzá bátorsága. Végre magamnak kellett odamennem, hogy udvarias oldalbalökéssel adjam értésére, hogy itt nem egyedül van. A kölcsönös bocsánatkérések után csakhamar megértettem azután, hogy miért alszik ez az ember oly édesen: — az anyósa temetéséről jött. De csakhamar befordult s két perez múlva már megint úgy horkolt, hogy az ablakok sorba repedeztek. Újra oldalbalöktem . . . — Uram szóla kis álmos szemeit dörzsölve — köszönöm hogy felköltött, olyan förtelmes álmom volt... — Hisz anyósa már a föld alatt pihen ... — Igen ám, de hallgasson csak meg . . . Azt álmodtam, hogy a temetésnél már t. i. anyósom temetésénél Makler, opera igazgató is jelen volt. Meghallva hangomat — mert, a mint méltóztatik tudni, én kántor vagyok — magához hitt, hogy előtte próbát énekeljek. Én a meghívást elfogadva „Aida“ végáriáját éneklém . . . — Bocsánat, de ön a „Säkkingeni trombitás“-t fújta . . . — Lehetetlen, egyébként ez mellékes. A mint az áriát befejeztem, előttem áll anyósom beesett, szögletes arczán a győzelem mosolyával és hatalmasan megtapsol. Megrémültem . . . ekkor keltett Ön fel, köszönöm, köszönöm . . . Azután újra befordul a kántor ur és újra teljes erővel horkolt. A pinezérek rémülten szaladgáltak fel s alá s az utasok ingerülten káromkodtak, de azért az anyósától megszabadult kántor csak tovább horkolt olyannyira, hogy az oldalbalökések iránt is tökéletesen érzéketlen maradt. Látva, hogy itt minden kárba vész, köpenyembe burkolva kimentem a hűvös éjszakába, fel a fedélzetre. A hold magasan állott az égen s a csillagok ezerszeresen tükröződtek vissza a csobogó vízben,. melyre egyforma ütéseket mért a zakatoló kerék széles lapátja. Az ismerős partok sötét vonalként mara- doztak el mögöttünk s midőn a mezítelen gályák közt a csipős szellő sivitott keresztül, eszembe jutott a kis falevél Bezzeg ha ő koszoruzná a fát, a szellő sem volna oly rideg, hanem enyhe, lágy, madárdaltól s virágillattól terhes, mely nem sivit olyan kegyetlenül, hanem csak suttog csókról, szerelemről . . . Egy alacsony székre ereszkedtem, hogy a hullámok játékát nézve gondolataimat tovább fűzzem. | Hirtelen egy csillag futott alá. Megrázkódtam . . . | mintha az én csillagom lett volna . . . Bánatos komorság, kínos reménytelenség vett rajtam erőt s én tenyerembe sülyeztém arczom, mit egy kicsorduló köny nedvesített meg. Egyszerre csak virágillat csap meg s E1 m a, az én édes Elmám áll előttem, kezében egy száll ibolyával. A reményfakasztó, nyugalmat adó, virágos tavaszt véltem teljes pompájában látni, mikor El ma aranyos, kis kacsójával azt a szál ibolyát felém nyujtá. — Vegye e virágot s mig azt megőrzi, bírja barátságomat is . . . Annyi báj özönlött el kedves alakján, annyi melegség volt ezüstcsengésü szavaiban, annyi biztatás ragyogó tekintetében, hogy fölemelkedve érezém, mikép van erőm és bátorságom, akaratom és kitartásom, hogy érte megküzdjem, hogy neki, egyedül neki, szenteljem életemet. . . A dologhoz látó matrózok sürgő forgása zavarta meg az idylli képet, melyhez a derengő hajnal rózsás pirja s a fölkelő nap aranyos bíbora adá a legigézőbb rámát . . . A gyár-külváros néhány kimagasló kéménye s a messze távolban úszó Gellérthegy sziklás oldala már szürkülni kezdett, mikor újra lementem a kajütbe. Három keiner és négy marezona utas dolgozott épen a szegény, álmos kántor felköltésén, a mi végre nagy nehezen — persze csak két kánná hideg viz felhasználása után — sikerült is. A kántor ur „jó reggelt “ je már Pesten ért, abban a nagyzaju világvárosban, melytől oly szívesen szabadulnék már . . .
