Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-12-07 / 49. szám
látják, magam leszek az első, kia rendezett tanácsúvá alakulás érdekében megüti a nagy dobot. Mert — őszintén szólva — bizony furcsán hangzik, hogy a székvárosnak ne legyen városias szervezete, még furcsábban az, hogy az egész megyében ne legyen egy ilyen város sem. Csakhogy n e feledjünk el számot vetni a körülményekkel, midőn hiúságunknak áldozunk. Szép, szép az a »ragyogó hímzésű ruha,« csakhogy erős vállak kellenek hozzá. Ha elbírja Szegzárd, ám vegye föl! Ezt írtam 1888-ban. Azt hiszem, elég nyílt szavak, melyek nyilvánvalóvá tették e kérdést illető véleményemet. Hogy sokaknak a »körülményekkel való számot vetés« nem tetszett, könnyen értem éppen úgy, mint azt, hogy e világos szavakat csak a rosszakarat magyarázhatta félre. Hogy mai álláspontomat körvonalozzam, nem szükséges uj szavakat keresnem, elég, ha ismétlem a fönt idézett passust, melyből eléggé kiviláglik, hogy még sem irtózom annyira a reformtól, hogy nemcsak elfogult nem vagyok, hanem még következetlen sem. Munkához tehát! Dolgozzunk, hogy mihamarabb láthassuk pium d e s i d e r i u m-u nkat megvalósulva! Újra köszönöm, hogy ezeket elmondhattam. Lévai Dezső. A VIDÉKRŐL. Fecskendő-próba. E czim alatt a »Tolnamegyei Közlöny« utolsó előtti számának hirek rovatában, egy kis közlemény jelent meg, melyet szó nélkül hagyni legalább is vétkes negligentia volna. A fenti czimü néhány sor a báttaszé- kiekel amellett, hogy sértve apostrofálja — az ügy nem ismerése következtében — igazságtalanul gyanúsítja nem a báttaszékieket, hanem a báttaszéki tűzoltókat. Megszoktuk már mi vidékiek-ugyanis a központ gyámkodásait; szívesen és köszönettel fogadtuk és fogadjuk is jóakaró tanácsait; ámde ne követeljen tőlünk vak hitet és szíveskedjék megengedni, hogy olykor-olykor saját szemeinkkel látván, hatáskörünkben azt cselekedhessük, amit helyesnek és czélszerü- nek találunk. J. L. ur. által számunkra készített fecskendő azért nem költött (sic I) a báttaszékieknek — illetve a báttaszéki tűzoltóságnak, mert az — — nem volt jó — kitünően 11 nem munkálkodott — egy jó negyed óráig köti vén levegőt szívatni, mig viz volt látható. — „Nos, akkor?“ — „Úgy hiszem az ön társaságát, nagyon tiszteletre méltó miss Grey fölött előnybe részesítené.“ — „És miért?“ — „Eltekintve az ön személyének előnyeitől —“ — „Oh kérem hagyja a gúnyt.“ — „— mégis hízelegne néki öntől elfogadva lenni.“ — „De hogy férne ez össze az ő demokratikus szellemével?“ — „A szükség erénynek lesz formálva; méltó- ságos asszonyom." — „Nem értem.“ — „A becsvágy és hiúság vezeti őt eddigi körébe; ott ő már azáltal is érvényre jut, mert neve előtt van az egyszerű „von“, összekötve azon bátorsággal hogy meri polgárias gondolkozásmódját nyilvánosan mutatni. Nyújtson néki alkalmat egy fokkal magasabbra hágni, és meg fogja látni, mily sováran kap utána. — „De hogyan tehetem én ezt? Házunkba nem jő?“ — „Annál jobb! De ön ismeri őt személyesen ?.“ — „Néhányszor beszéltem vele!“ — „Lehet ő azon a véleményen, hogy méltóságodat legalább csak egy szikrányit érdekelte ?“ — „Lehetséges. Ah bizonyára az öreg B. asz- szonynál kinél találkoztam vele, mondtam: hogy ő egy érdekos embernek látszik; ős amit B. asszony tud azt tudja mindenki.“ .— „Jó. Fogadjunk grófnő, hogy ő önt ha csak egy lehetőség létezik, megfogja szállítani, itt a jégen ? A hír t. Írójának, ki oly kihivólag viselkedik szegény magunk iránt — ha nem tudná — szolgáljon fölvilágositásul, hogy a szegzárdon megejtett akkori vizsgálat jelzett fecskendőt »jónak« vagy pláne »kitűnőnek« nem declerálta, hanem »csak« használhatónak. Szívesen megengedjük, hogy most ugyanazon fecskendő kitűnő, de ilyenné csak többszörös igazítások eszközlése által válhatott. J. L. ur élő ember ; mondja meg ő maga, nem-e szívesen fogadtuk volna el a fecskendőt, ha csak j ó lett volna. Avagy hírszerző ur meg akar fosztani bennünket azon kis talentumunktól is, melylyel megítélhetnénk a fecskendő használhatóságát |! Ne tegye ezt kérjük 1 És ezzel a hir iró ur kíváncsiságát egyrészről kielégítve, a nagy közönség előtt elhárítva magunkról azon gyanút másrészről, mintha rosszakarat vezetett volna bennünket többször nevezett föcskendő el nem fogadására, óhajunk: hogy béke legyen velünk 1 A ..báttaszéki önk. tűzoltóság“. Dombóvár, 1890. november 30. Tisztelt szerkesztő ur 1 Az elkéresztelések korszakát éljük, mi sem köny- nyebb mint a »Vidék« rovatnak születetteket, a tár- czák felekezetébe venni fel. Tegye meg kedves szerkesztő ur az Isten is megáldja! Ugy-e megteszi? Mert hát lássa ez a Dombóvár mégis csak ér is, megérdemel is valamit, ha mostoha gyermeke is a vármegyének. Meg aztán az istenek is mintha Tantalus kínokra kárhoztatták volna, pedig nem lopott asztalukról se nektárt se ambróziát, meg aztán Zeusnak titkait se fecsegtette el. Szegény Tantalus, szegény Dombóvár! benn állsz a forrás vizében és nem ihatol belőle, szép piros gyümölcsök integetnek feléd, de meg nem ízlelheted. Mikor legéltetőbb a szomjad, s meríteni akarnál a csermely vizéből, akkor veszed észre, hogy mennél jobban közelegsz feléje, annál inkább távozik és tán soha soha el nem érheted. . . . De hát miért is van remény és hozzá még hiú remény a világon? A múlt évben azt reméltük, hogy czukorgyárat kapunk, az idén meg a járásbíróság ide- helyezése volt vágyaink non plusultrája. A czukorgyár édesség helyett keserűséget okozott, mert Stummer báró aki vállalkozni akart — elnémult. Térképüket rajzoltatott magának — a bérlők -költségén, m-eg a--pnStrá répákat anajyzáltatta is. Abban elég volt a czukortartalom — de talán az üzletben nem remélt elég százalék czukortalmat, pedig hát jó lett volna. A járásbírósággal, azzal meg megjártuk, legelőször is az utat Budapestig. Ott voltunk a ministernél ünnepélyes és ünnepi ruhás deputátióval és mit kértünk ? Claquehute Friczi adja meg reá a választ. A deputátió támogatást kért. Természetesen — megadták nekik. Csakhogy másképen kell ezt a szót hangsúlyozni. Úgy például, hogy: nekik ugyan megadták. A miniszter olyan csengő bongó álta'áiosságokat mondott a jelenvoltaknak (én nem voltam jelen) mint I a milyenek : »Tanulmányozni fogom a dolgot, a méltányosságot szem előtt fogom tartani, s biztosíthatom Önöket jóakaratomról.« Hát persze az ilyen mondásokra is van szükség a mai világban. Egy hírneves irö úgyis azt mondta »nem azért van az ember nyelve hogy gondolatait elmondja, hanem, hogy gondolatait eltitkolja vele. A szón-ázás után vissza zónázott haza a küldöttség, s mintha csak élő fonográfok lettek volna elbeszélték itthon mit mondtak odafönn. Megértettük azonnal. Elsötétült előttünk a szemhatár — de azért világosan láttunk. Láttuk, hogy nem látjuk meg mi a járásbíróságot, ha csak össze nem kapunk valakivel és beczitálnak bennünket — Tamásiba. Nem is hiszem, hogy nem nálunk született a közmondás: »Pontiustól Pilátushoz futkároz«, mert gyakorlatban talán sehol se kell annyiszor ezt alkalmazni mint nálunk. A titulusnak természetesen vitu- lus nélkül megvan, hogy »dombóvári járás«, de azért mégis Tamásiba kell mennünk igazságot keresni, adónkat Hőgyészen rójuk le, képviselőnket Szakcson választjuk, dohányunkat meg pláne a szomszéd vár- megyéből hozatjuk — Mágocsról. Hát nem czifra nyomorúság ez? Ez Dombóvár — a dunántúli gabonakereskedelem egyik góczpontja. Gondolná az idegen ezt, aki annyiszor hallja emlegetni városunkat (sic!) Igazán meglehet lepve azáltal, hogy nálunk semmi meglepő, mint legfölebb az, hogy beteg társadalmi életünk, addig talán meg sem gyógyul, mig a polgári házasságot nem oltják be vérünkbe. Csakhogy még nem kész a praeparatum. Nos — és mi van még hátra? Azt hiszem nagyon kevés. Az ami végzetünk, hogy nagyon hamar lehet velünk végezni. Az idén még színi előadások sincsenek, tavaly ilyenkor az első társulat már elis — szökött. Érdekes hagyatékot hagyva maga után — adósságot. Az én erszényemet is meginterwievolta a szinlaposztó ismeretes mottójával; »Hogy se pénz se posztó, — búcsúzik a szinlaposztó.« Azt mondta mondjak rá rímet, elértettem, hogy a pénz erre a legjobb rím! Adtam neki — szépen elbúcsúzott, azt mondá adieu 1 Egyelőre én is azt mondom 1 Vessze! Károly. MEGYEI IRODALMUNK ‘CSARNOKA. Egy örökké új történet. Humoreszk. Hol volt, hol nem volt — volt egyszer egy szép ifjú Zsigmond, meg egy szép ifjú hölgy Irma. És midőn Zsigmond, a szép ifjú Irmát, a szép hölgyet először megpillantó, meg volt fogva! Ne tessék félre érteni, nem ő maga a szép ifjú, hanem azon legérzékenyebb izma, melyet közönségesen szívnek szokás nevezni, a szép hölgy megpillantásakor oly heves vibráczióba jutott, hogy a szív tu— „Nem lehetséges mondá a grófnő ijedten hiszen nem is jön házunkba, hát hogy szóllithatna engem meg itt a jégen?“ — „Ez neutrális terület mintegy teremtve azon martaloczkodásának, mely a szabályszerű hadakozásból ki van zárva.“ — „Nem hiszem“ mondá a grófnő. — „Fogadunk?“ — „De hogyan akarja elkezdeni?“ — „Elválunk a társaságból és kin futunk; közelébe jövünk; engem ismer, iskolatársak voltunk; méltóságod kissé bizalmasabban köszön, mint szokásos, és ő nálunk van.“ — „De ön akkor, nem hagy engem el.“ — „Voltaképen úgy kellene! Ámde, parole d’honneur, maradok.“ — „Jó, ón koczkáztatom a. fogadást.“ — Mindketten kilebegtek, a mazurka rhythmu- sainál nevetve és körülkémlelve. Kuappstedt már egyszer közel jött, de az most egy szorgalmas műkorcsolyázásnak szentelő magát, mely a legjobb szer nézni, nézve lenni és másokat átnézni. — „Ez a B. asszony egyszer discrét is lett volna.“ Mondá a grófnő hosszú lovagja, a mint a műkorcsolyázó előtt elvitorláztak, ős ez őket nem akarta észrevenni. — „Én nyerek inon eher“, suttogá a grófnő mosolyogva és még egy pilantást vetett vállon át Kuappstedt felé. Ez a pillantás elég volt. A mint másodszor közelébe jöttek, lassan, tétovázva Kuappstedt már tiz lépésről levevő kalapját és miután a grófnő ezt igen barátságosan köszönő, ő azonnal oldalánál volt. — „Szervusz feldegg“ — ah! mőltóságos.grófnő utazásáról már már visszatért? Kinózése ragyogó; el vagyok ragadtatva láthatni, hogy szintén kedveli a jégsportot.“ A szép grófnő arczából azonnal eltűnt a szívélyesség és csak gyűlöletes hidegség volt ott látható. — „Ah, mit beszól ön báró..........báró........... —■ ah emlékezőtehetségem olyan rósz —.............. — „Knappstedt.“ — „Báró Knappstedt; ön nem tudja, hogy ón szenvedélyesen szeretem a jeget ? Ah persze, persze ön mindig csak en famille.............. Nézze csak ott má r kezdődik a négyes; gyorsan feldegg, helyecs- kónkre.“ Kissé bólintott fejével ős eltűnt a malitiozusan mosolygó feldeggel a tolongásban. Knappstedt ajkaiba harapott. Negyedóráig még rajzolgatta karikáit a jégen, azután elhagyá a pályát. Este nagy páthossal demonstrálta a kávóházban, hol Írók és művészek között némelykor ülni szokott: — „A név és öröklött tulajdonon alapuló ős arisztokraczia ideje már lejárt, annak el kell tűnni, ős egy uj, a tehetség ős szellem arisztokracziája fog helyébe jönni!“ — „Ez mégis csak valódi egy demokrata“ mondák a polgári urak midőn egy pillanatra elhagyj4 az asztalt, „a mi elég dicsóretremóltó egy ilyen teli- vér bárónál.“
