Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-08-31 / 35. szám
XVIII. évfolyam. 3S- szám. Szegzárd, 1890. augusztus 31. KÖZIGAZGATÁSI, TÁRSADALMI, TANÜGYI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. Előfizetési ára: j —----------+ + i d i e ff J elun: j FéíSreVre | országos selyemtenyésztési miniszteri meghatalmazottnak, a tolna- hetenkínt egyszer, vasárnap. Negyedévre . . . i > so ■, i megyei gazdasági egyesületnek, a szegzárd-központi tanitó-egyletnek s a Nyüttér 3 hasábos petitsor 15 fcr. +~ 3fe8 az ia—* *n 12 kr.^ tolnamegyei községi éá körjegyzők egyletének hivatalos értesítője. I Hirdetések jutányosán számíttatnak. ^ Beaerédj István-utcza 6. SZ-, hová a láp szellemi részét illető közlemények intézendök. Széchényi titcza 176. sz, alatt, hová előfizetések, hirdetések és felszólamlások küldendők. A záróra. A megyei szabályrendelet, mely mintha csak egy törvénybe nem iktatott felsőbb hatalom inspiratiója nyilatkozott volna mindenfelé, sajátságos módon az egész országban majdnem teljesen egy időben képezte az ön- kormányzati testületek tanácskozási tárgyát, egyebek közt arról is intézkedik, hogy meddig lehet a békés polgárok nyugalmát háborgatni annélkül, hogy valaki a büntető törvénykönyv némely elrejtett szakaszaival megismerkedjék; vagy hogy világosabban beszéljünk, mely éjjeli időpont az, melynek beálltával a nyilvános mulatóhelyek kapui kérlel- hetlenül bezárandók. S a megyei szabályrendelet ezt az időpontot éjjeli 12 órára határozta. Kétséget nem szenved, hogy helyes dolog korlátokat szabni a kisebbségnek, midőn a nagy többség jogainak megóvása ezt sürgősen követeli s igy senki sem ütközött meg jihban, hogy intézkedés történik oly irányban, miszerint egyesek kedvtelése a nyugvó polgárság nagy zömének kétségbevonhatlan jogait tiszteletben tartsa. A megyei szabályrendelet alapelve tehát kivétel nélkül mindenki helyeslését bírja, de a részletek és a végrehajtás, egész őszintén kénytelenek vagyunk kimondani, még azok előtt is visszatetszést keltettek, kik egészen a nyugvó többség táborának kötelékébe tartoznak. Azt hisszük, mindnyájunk őszinte törekvése, hogy Magyarország szabad állam legyen, mely szabad polgárok hazája s igy nagyon óvatosnak kell lenni, hogy a többség, mely alkotmányos fogalmak szerint kormányoz jogai érvényesítésében odáig ne menjen, hogy | a kisebbség elnyomatás miatt emelhessen jogosult panaszt. Sok szó fér tehát ahhoz is, hogy a zár- ' óra meghatározásánál a többség volt-e figye- ! lemmel a kissebbség jogaira s nem-e saját I érdekeit tartotta tisztán szem előli, midőn te- ; kintet nélkül az évszakra a zárórát az emli- | tett módon megszabta. De ettől eltekintve van a szabályrende- i letnek egy nagy hibája, mely míg nem orvo- I soltatik, méltán képezi recriminatió tárgyát s j ez az, hogy nem volt tekintettel a különböző helyek viszonyaira; mert nagy különbség van j egy kis község és egy fejlődöttebb város élete | I között. A a kis- község lakóirttfk ~ élet rendje' niúc" ! úgy van megállapítva, hogy a szabályrende- ; : letnek a zárórára vonatkozó intézkedése sen- i kit sem érint kellemetlenül, mig egy fejlődöl- tebb várost szabályrendelettel arra kénysze- ! riteni akarni, hogy életrendjét alapjában fel- j forgatva, egy népmondás szerint a tyukok- I kai térjen nyugalomra; hogy mondjon le kedv- i | teléseiről, ne menjen színházba, ne látogasson i i előadásokat, mert különben annak a kellemetlenségnek teszi ki magát, hogyha kényel- i mesen meg akar vacsorázni, hát rendőri kihágással vádoltatik, — ez lehet ostrom álla- í pótban, kényuralom alatti eljárás, de semmi i esetre sem lehet szabad államban alkotmá- ; nyos hatóságok feladata. Hát még a végrehajtás! Hála hatóságaink belátásának a kezdetben alkalmazott végrehajtás sokat engedett addigi könyörtelenségéből, mert hisz az év elején olt állt már tizenegy órakor a szuronyos csendőr a vendéglő ajtaja előtt s amint megkondult a lelkek órája, fegyveresen nyomult be a vendéglők helyiségéibe s a csendesen viseikedőket is bekiséréssel fenyegette, holott törvény szerint csak távozásra felszólítani és feljelenteni volt jogosítva. A mi nézetünk szerint s ezt támogatja a fővárosi gyakorlat is, a csendőrségnek nem feladata a nyomozás, hanem kötelessége att, hol záróra után lármás mulatság folyik, közbelépni.' ' De ha még a végrehajtás a mostani sze- lidebb alakjában állandósitatnék is, az a fenn forgó jogosult és általános panaszokat alig szüntetné meg. A mi nézetünk a tárgyról az: hogy legelső kedvező alkalmat fel kell hasznátni arra, hogy a fejlődöttebb községekben létező életrendnek megfelelőbb záróra állapittas- sék meg. TARCZA. Nem remélt találkozás. Elbeszélés. Május az első virágzás hava, a mely elé oly sokan néznek örömmel, és melynek elmúlásakor még többen sóhajtanak fájdalmasan. És ez természetes, összehasonlítva az évszakok beosztását az élettel láthatjuk, hogy mily rövid az élet tavasza, csakhogy azt az életben nem sírja vissza többé soha úgy mint a természetb n van, még a legsűrűbb könnyár sem. — A múlt hóban volt, épen május második hetében, midőn reggeli sétám alkalmával, a ligetben egy magányos helyen padot pillantottam meg; mely fáradt sétálóknak kényelmére állt ott. Örvendtem, hogy oly magányos helyre állították é padot, mert a séta már kifárasztott; s bevallom, hogy zavartalanul kívántain naplómat átnézni, melyet magammal vittem, hogy visszaidézhessem emlékezetembe, éltem elmúlt májusi napjait. Első bálom volt naplóm kezdete, melyet 16 éves , koromban látogattam meg. Átolvastam, és meit nem találom nagyon unalmasnak, közlöm szóról, szóra. —— Mintegy tizenegy órakor délelőtt édes merengésemből a szobalány hangja riasztott fel. —• Kisasszony — igy szóllott, a varrónő az öltözőbe várja, meghozta ruháját, gyönyörű, folytatá a bőbeszédű lány tiszta fehér, a derékon gyöngyvirág diszszel; úgy fog állani a kisasszonynak mintha rá nőtt volna, olyan lesz benne, mint egy angyal. — Ne beszéljen már olyan sokat Boris, majd meglátom magam is, feleltem haragosan; de magamban szinte jól esett a dicséret, — mondja, hogy jövök. A lány távozott, én pedig tűkör elé futottam, hamarjában megnéztem, hogy igazat mondott-e ? Azután remegve mentem az öltözőbe, hol anyám és a szabónő vártak. — Amint a ruhára néztem fölsikoltottam, jaj milyen hosszú, ez volt ugyanis első hosszú ruhám. A próba nem jó hatással van reám nézve, össze vissza beszélek mindent, anyám és a szabónő nevetve észlelik a lámpaláz első tüneteit. Nem tudom mi a lámpaláz, de nem akarom kérdezni, gondolom azon úgyis keresztül kell esni, minden lánynak, s a jövő órák már előttem sem rejtik ezen szó titkos jelentőségét. Lázas gondolatok járják át egész nap agyamat, Emil ott lesz-e ? megismer-e majd hófehér ruhámban ? mikor majd magam sem ismertem magamra. Végre elérkezik az óra, mely közelebb hoz boldogságom színhelyéhez tiz óra és elmegyünk. — Négy órakor reggel jöttünk haza a bálból, mily édes emlék ez, ahol ily sok jó kedv van, ahol oly mámoritó az illat, oly szédítő a szinvegyülék és oly kellemes a zene. Mily előzékeny volt Emil, milyen gyönyört sugárzó szemekkel szemlélt, ha tánczolt velem, amit majd minden touránál tett. Tánczközbe azt súgta, hogy mily szép vagyok, majd megint hogy legszebb vagyok itt és mindenhol neki; és midőn a négyesnél kezemet kezébe tartotta beszélgettünk, azt mondta, hogy — — szeret. Mily tég vágytam ezt hallani tőle, de mindeddig nem volt alkalma, a bál azonban oly hely, mely oly alkalmas erre mint a madárnak a zöld erdő, hogy csicsergésébe ne háborgassa senki. Érzem, hogy szivem olyan ma mint a viruló rózsa, melyre a májusi nap egész hevével süt, érzem, hogy itt van az élet májusa. Óh! bár ezen időszak sokáig tarthatna, oh 1 bár Emil szemei még akkor is szeretettel tekintsenek reám, ha az élet ősze beköszönt, hogy a múlandóságot juttassa eszembe; oh! csak ő zárná le szemeimet, ha a tél zord hidege, mostani forró érzelmeimet örökre megdermeszti. — Itt háborgatva lettem, hallgatózva valakit jönni hallottam, visszanézve egy fiatal lányt láttam, s jóval távolabb férfiú ült egy pádon. A föltűnő hasonlatosság, mely a lány is ama pádon ülő férfiú közt volt, elárulta, hogy nem idegenek egymás előtt. A fiatal lány arra sétált én pedig elhagytam helyemet visszafelé mentem, fekete fátyolomat arezomra akartam huzni, a midőn észrevettem, hogy azon ur — vak — midőn arra mentem épen sóhajtva e szavakat mondá : „Óh Edith hol vagy most!“ — Nevem hallatára egészen oda mentem hozzá, megnéztem, hogy nem-e ismerősöm ; de az ellenke1 zőjét tapasztaltam, el akartam távozni, midőn azonban ruhám suhogását hallotta, igy szólt: — Te vagy Ilonám? hol voltál oly sokáig? ne tedd azt máskor leányom, hogy világtalan atyádat egyedül hagyd; hisz oly csöndes és oly szomorú ily egyedül! — Nem az jár itt, kit Ön szólít uram, kedves I leánya ép most ment erre be a ligetbe, de ha talán | fél igy egyedül, úgy szívesen maradok itt addig míg
