Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1890-04-27 / 17. szám
Szomjazik? Az iskola udvaron levő kút vize oly rósz, hogy azt egész éven át, — de különösen nyáron ivásra használni nem lehet; az ott lakó tanítók kénytelenek vizüket a szomszéd házakból hordatni. Tudjuk, hogy 300 gyermek egész nap viz nélkül nem lehet, tehát — néha csupán pajkosságból is — de legtöbbször szükségből megissza az iskola- kutnak rósz, romlott vizét. »Mit tegyen a hitközség ez állapot elhárítása végett?« kérdi az interpellált elöljáróság, — »hisz már felnyitottuk a kutat, ki- tiszlitatluk, sót és szenet is tettünk bele, — de mégis rósz a viz?« No, hogy mit tegyen a hilközség. — azt neki kell tudni, — de hogy ezen állapotot tovább fentartani lehetetlen, azt tudnia kellene. Igaz, — ez állításomat könnyen megczáfolhatja az elöljáróság, mert ez állapot már évek óta igy áll fenn, tehát tovább is maradhat. Csak az a kérdés: van-e erről tudomása a politikai hatóságnak, esetleg tanfelügyelő urnák? ha igen, Isten nevében én is belenyugszom; de akkor furcsának találom az egyébb a közegészség szemponíjából tett — gyakran igen érzégeny anyagi áldozatokba került, — korán sem oly fontos intézkedéseket. de ha ezen tisztelt hatóságoknak erről tudomásuk nincs, — úgy kérem azt ezennel tudomásul venni és úgy intézkedni, hogy haladék nélkül — mielőtt a nyár — és avval az ivó viz fokozattal szüksége beáll — ezen mindenesetre a közegészségnek felette hátrányos állapot megszüntettessék. .............Y. ____A VIDÉKRŐL________ Bá ttaszék, 1890. ápril 20. Tisztelt szerkesztő ur! Községünk értelmes polgárai tegnapelőtt ünnepet ültek; már kora reggel látni lohete a különféle testületek egyenruhás egyéneit teljes díszben; mindé- j nütt nagy sürgés-forgás; a főutczán a járdák tisztára sepervék; a községházának még udvara is ünnepi szint öltött. Reggeli 7 órakor a nép a fő-utczán alá és fel hullámzott várva megyénk főispánját, ki községünk egyik munkában és becsületességben megőszült polgárát, Beszedits Lajos számtartót, O Felsége a király által adományozott koronás arany érdemkereszttel le- j endő dekorálás czéljából ideérkezik. — Méltóságos főispánunk 11 óra után az őt megillető tisztelettel és I pompával fogadtatott. A községháza előtti téren disz- j ben kivonult sorfalat képezve az önkéntes tűzoltóság, I a német és magyar polgári testület. A bejáratnál fő- i tiszt. Holndonner Ferencz plébános szónoki hévvel tolmácsolta Báttaszék nagyközség hódoló tiszteletét a király és küldötte iránt; mire főispánunk szívélyes köszönetét mondott; most szép és lendületes alkalmi dalt zengett el dalárdánk; ezután a hivatalos actio t. i. a kitüntetés következett. O méltósága szép szavak kíséretében sajátkezüleg tűzte köztiszteletben álló Louis bácsink mellére az arany érdemkeresztet, melyet a kitüntetett röviden de méltóan köszönt meg. Az actus végeztével dalárdánk a hymnust remekül elénekelte, a testületek pedig ugyancsak puffogtatták az ingyen kapott lőport. — Sajnálatunkra méltóságos főispánunk bokros teendői miatt tek. alispánunk és főszolgabi- ránk kíséretében visszasietett Szegzárdra. Ennyit röviden a hivatalos ünnepélyről. A nemhivatalos és ennek folytán kedélyesebb része az ünnepélynek csak este 8 órakor vette kezdetét, amikor is a Louis bácsi számos tisztelői közül hatvanan az „Arany naphoz“ czimzett vendéglőben banketre összejöttünk. Az első fogásnál Holndonner Ferencz plébános mondott lelkes köszöntőt a királyra és fenséges családjára ; majd Zob Gyula állomási főnök, a köszöntők e nagymestere szállott Kozáry Gyula lelkészhez, éltetvén az ünnepeltet mint mintaképét az erénynek és becsületességnek. Kozáry Gyula lelkész ha megsértem is szerénységét — arany- szájú sz. Jánosként mézédes, de egyúttal formai töké- lyti eszmegazdag köszöntőjével nyújtót élvezetet. Engel Mór poharát a banketrendezőségre : Ohrmann Gusztáv, dr. Kovács Bálint, Zobb Gyula, Rüll Nándor, Mészáros János és Wallner Gyulára majd pedig Holndonner Ferencz szeretett plébánosunkra ürité. Németh, János, a völgységi járás jelenlegi szolgabirája, ki 10 évig járásunk szeretett szolgabirája volt, hatásos köszöntőt mondott Mittweg Henrik uradalmi főtisztre, éltetvén őt mint jó főnököt és derék tiszttársat. Dr. Kovács Bálint Zob Gyulát szokott elmeéllel éltette. Zob Gyula a kereskedőkre és ezek között Máyer Gusztávra, mig Engel Mór, Pollák Ármin hitközségi elnökre emelé poharát. A jó kosztért Luszt Fülöp bérlőnek is kijutott a tosztból. A pezsgő pa- laczkok morajával bezeg megeredt a nagy hullámokat vető tosztok árja is és ha a délelőtti rendezés körül is érdemeket szerzett Németh János szolgabirót és a vele ugyancsak szimpátizáló zsidómestert a banket- publikum kegyelmesen tűri: komolyan merem állítani hogy még most is ömlenék a csebrekből eredő nagy zuhany, kíméletlenül elsodorván mindent, a mi nem — nieth és nagelfest. A hajnali 3 óra vetett véget a báttaszéki krónikában méltán epochálisnak nevezhető ünnepélynek, amikor is Engel Mór és Dulánczky József gazdatiszt a jubilált Louis bácsit zene és harsány éljenek között hazakisérék. Híradó. Bedegh, 1890. április 24. Tisztelt szerkesztő ur 1 A „Tolnamegyei Közlöny“ folyó évi 16-ik szá- I mában Fájth Lajos ur válaszát olvasván 14-ik számban közlött levelemre, az ő túlzott állittásaira vonat- I kozólag — szükségesnek láttam azokat a „Tolnámé- I gyei Közlöny“ tisztelt olvasó közönség előtt tisztázni. Először is, az a megjegyzésem — hogy az I Augias istálójának jellemezett Szegzárd városának levéltára, nagyon felületesen lehetett levélíró által átte- I kintve — különben elvártam volna tőle azt, hogy hiteles adatokkal czáfoltassék meg a dédanyái mese! t. i. kerestessék fel, a város által azon időben készíttetett. — Templom belső felszerelési terv, hogy létezik-e azon kibővittés, és minő külömbözettel, Továbbá a szertartáshoz szükséges tárgyakra vonatkozólag megjegyzi levélíró, hogy mindazt — Szluha plébános ur évekkel előbb már beszerezte. De nem levélíró jegyzi-e meg a „Tolnamegyei Közlöny“ 6-ik számában: — hogy öröme nemsokáig tartott, mert az 1794-ik nagy tűzvész a ruhákon kívül mindent elpusztított; én pedig szertartáshoz szükséges tárgyakról tettem említést. Levélíró azon megjegyzésére, hogy oly dédanyáról átszálló szóhagyomány mennyi hitelt érdemel, — mert a végrendeletben nincs megemlítve; annyit minden esetre, hogy az hivatalos okmánynyal czáfoltassék meg, már csak azért is, miután levélíró szerint ezen hitelt nem érdemlő szóhagyományt megerősíti azon kezeimnél levő levél, melyet Szegzárd városának közel 40 évig működő köztiszteletben volt főjegyzője irt; vagy a már általam közzétett azon tudósítása, — hogy a rokonoknak hagyományozott pénzösszeg megnyerhe- tés végett most már nem ajánlható, — tehát hogy létezett, neki is biztos tudomása volt arról; ezt csak nem nevezhetjük dédanyái mesének! De térjünk a földhöz ragadt szegényből generálissá emelkedett boldogult nagybátyámnak és szüleinek vagyoni állására; — Öreg Nagy Ferencz nemes ember volt, de egyszerű iparos, de hogy földhöz tapadt szegények mégsem lehettek, bizonyítja az, hogy nagyanyám édesanyja Nagy Ruzsi után annyit örökölt, hogy 1811. évben — tehát a generális végrendelete előtt — testvérének Oszolinénak 2000 irtot fizetett abból ki, később ismét 500 frtot és még édes anyját is holtig tartotta, tehát neki talán több is maradi ? — de meg földhöz tapadt szülők gyermekét hogy vette volna el Yörösmarti paksi jegyző. A jelzett végrendeletben az is benfoglaltatik, hogy Nagy Ferencz szüleinek minden vagyonát magához váltotta, s igy a szülői vagyonra 39 darab aranyat, és 12740 frt fordított, birtokot nézetem szerint szülőktől csak ott lehet átváltani, a hol az van 1 Az is még meg van jegyezve a végrendeletben, hogy boldogult Ruzsi húga házát, mi akkor már nagyanyámé volt, a nagy tűz után 1000 frton felépittette annak részére. Midőn azonban ezen drága kutatátások már kezdettek eredménytelenné válni, és az adósságok fejére nőttek, vagy legalább is nyakig úszott bennök, akkor ! föltette a kérdést magában: Mit tesznek ily körülmények között a svihákok, 1 vagy mi a szokása a sajátszerü uraknak, az övéhez hasonló esetekben, avagy mit szoktak tenni, ilyenkor a leányos mamák, hogy örökös leány eladási terveik ! közül az egyik utoljára sikerüljön ? A felelet az volt: Ilyenkor házasodni szokás és ilyen körülmények kiaknázása mellett szokták némely, leányaik boldogságának megállapitása körül fáradhatlan mamácskák édes magzataikat férjhez adni. A menyasszony gazdag házból való volt. Zelestey Elma volt a boldog menyasszony. És nem szabad a fölött kételkednünk, hogy az ara boldog volt, mert a legmegbízhatóbb forrásból vagyunk e boldogságról értesülve. Mi több, boldog volt Elma még házassága elején is, ami fényes bizonysága annak, hogy menyasz- szonysága idején sem lehetett boldogtalan. A mézes hetek att történt, hogy Imre úgy belészeretett nejébe, hogy mikor Elma önkénytelenül piruló arczához emelte parázs kis fehér kezecskéd, meggyőződött róla, hogy ki az édeni gyönyöröknek ily merész foganatosításaira vállalkozik, az nem lehet más mint nejébe végtelenül szerelmes hidalgó, egy valódi regényhős, egy tökéletes eszménykép és igy Elma legboldogabb hitvesek közé számította magát. Ne feledjük el hozzátenni, hogy | Imre is ezen meggyőződésben élt, és ha valaki kérdezte tőle, hogyan és miként van ő és imádott neje, | válasza rendesen ezen tömnyomatu kiadásban jelent meg az önmegelégedés aranymetszetében ; „Oh az én nőm nagyon boldog, mert én végtelenül szeretem őt.“ Ez tartott 2 teljes évig. Ne vegyünk el belőle egy napot sem. Ezen 2 év oly teljes volt, mint a boidogság, melynek keretéül szolgált. De mi történt azután ? Imre kezdette elveszíteni türelmét a házasságuk boldogságának lassú, békés élvezetében. A sétakocsizások a kedves kis Imrével, kivel őket valamely napon a gólya meglepte, lassankint, megszokottá válltak, a komoly hogy ne mondjam köznapi beszélgetések, tervek és kisebb bár nem épen terhes gondok, miknek az élet fűszerei gyanánt kellett volna az ő kényelmes életmódjukban szolgálniok, lassankint unalmassá váltak előlőtte. Lassankint elhanyagolta nejét. Eleinte csak ritkán jött kávéházba, később a társaskört is felkereste, majd minél többször látogatott el a nyilvános mulatóhelyekre, végre sehol másutt örömét föl nem találta és neje iránt közömbös majd teljesen fagyos és barátságtalan lett. Elma e változás okát a korhelységben kereste, melyet Gyopár csak ideiglenesen birt levetkőzni, de a I melylyel fölhagyni teljes életére, erejét fölülmúló nagy vállalkozás lett volna. Mint a zsilipek által visszatartott víztömeg, mely annál erőszakosabban tőr ki, minél hosszabb ideig tartották vissza ; akként ragadta el Gyopár Imrét most már fékezehetlen szenvedélye. Elma nem volt képes férjével többé otthonát megkedveltetni, sem őt az untalan mulatság és élvhaj- hászattól visszatartani. Hizelgés, gyöngéd szó, enyel- gés, esengés mind hasztalan volt a szenvedélyétől el- I vakult férfi ellenében, kit barátai köre ellenállhatlanul vonzott magához. Előbb csak újság volt a szabados viseletű társaság kedve és öröme előtte, később úgy megszokta e szórakozásokat, hogy nélkülök élnie egy volt a lehetetlenséggel. Mig Gyopár szórakozásai után törte magát, addig Elma gyakran sirt, de könnyeit nem mutatta férjének, titkolta legközelebbi rokonai előtt is. Csak fia a kis Imre látta azokat e földön. De Ő nem lehetett árulója. A gyermeket férje távollétében kétszeres erővel az anyai szeretet melegségével és a nő végtelen szerelmével fogta körül. Őt csókolgatta és beczézte mint szive forrásából fakadt édes gyümölcsöt és őt ölelgette valahányszor férjére gondolt és szeretetét százszor megtetézte a tudat, hogy őt bírja egyetlen vigaszául. Nőtt a gyermek és erősödött. Az a folytonos környezet, hűséges odaadás és női tapintat, mely oly sok nemesnek a szülője, a kis fiúban a gyermeki szeretet legkedvesebb virágját fakasztotta ki. E kölcsönös szeretet nem fogyatkozott soha. Imre örökölte anyja vonásait és szelíd szeretetreméltóságát, de örökölte atyja szenvedélyességét is. Csakhogy e szenvedélyesség egészen máskép nyilatkozott nála mint atyjánál. II. Mikor a kis fiú tiz éves lett, a kis vidéki városból a fővárosba vitték, hol nagyszülői gondozása alatt
