Tolnamegyei Közlöny, 1890 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1890-04-27 / 17. szám

Azon túlzás, hogy nagybátyáin Pécsett mezítláb I járt iskolába, — talán hatásra volt szánva ! mert a végrendeletben ez van írva: „Reám szüleim keveset költöttek, mert gatyában, mezítláb jártam iskolába, azután egy viselt mentéjét anyámnak nyakamba akasztottak, Pécsre küldtek iskolába.“ Hogy pécsi, — nem pesti vásár alkalommal egy-egy kenyeret küldtek szülei, volt abban az időben olyan is, aki még annyit sem kaphatott, mint Vasgereben — három diplomas ember czimü munkájában megjegyzi, hogy „az ágy alól is elcsípték a kenyérgyürkéket az akkori deákok és éjjel az asztalfiókból ellopkodták egymás elöl a maradék kenyérdarabkákat.“ Mezítláb én is jártam elégszer, pedig három testvérek lévén, mindegyikünk többet kapott 6000 frt örökségnél.

Levélíró szerint Nagy Ferencz nem is volt túlságos gazdag ember, — hogy túlságos alatt mennyit ért, nem tudom ; azonban tessék az igen tisztelt olvasó közönségnek meggyőződni a következőkből :

Mellőzve a szülei vagyonra fordított ezereket, mellőzve a rokonok közt szünte’en tett segítségeket, én csak a végrendeletben levőket sorolom fel:

Első sorban Ruzsi testvér gyermekei — kik nagyanyám és Oszoli Imréné voltak, kaptak 4000 frt körül, — Éva testvér gyermekei szinte annyit kaptak : — Császárné testvérgyermekei kaptak 9000 frt. Házat, a melynek tűz utánni felépittetése került 4000 frtba, megkapták továbbá — minden szőlőket, présházakat, — pinezéket minden hozzátartozókkal együtt, nagy szántóföldeket, minden réteket. — Vörösmartiné — testvér leányának Egerer Jánosnénak Baratos és Bölcskén levő kapitális- «mat 2000 frt kivételével (ezek is úgy látszik szép sommát képviselhettek) Egerer Jánosnénak ismét 5000 frt. Templom ékittésére 1000 frt. Lavrencsics Klárának 550 frt, kocsisának 200 frt, cselédjeinek fejenként 50 frt. Hagyott továbbá Pakson fél malmot, ezüst evőszereket, arany órákat, kisebb nagyobb ezüst gyertyatartókat — alacsony tábori gyertyataitót — (de nem ágyot) ezüst kávés korsókat, tálezákat, sok gyöngyöket, üveges bal árt, nyitott kocsit, lovakat, borokat, ami ezeken felül még fent maradott, azt Nagy Klára testvére ossza fel a rokonok közt, esetleg a szegények közt is.

Megjegyzendő, hogy mindezen hagyomány, pengő pénz volt, mert a végrendelkező egyik helyen ezt írja „g. urnák kölcsönöztem 100 d. aranyat“ ezt szüleim kezéhez megadták, 450 frt más helyen; ismét megjegyzi, „hogy ezen sommát 5000 frt — ezüstben és aranyban fizettem“, valamint az is megvan jelezve egy másik helyen hogy »jó pénzben“ a végrendelet 1812- ben íratott, a fekete bankó deválvátió pedig 1811- ben történt, tehát, ha az alig egy év előtti pénzbukás után is még annyi ezerek maradtak 1 Feltehető-e felőle, a jó téteményeiről igy megismert boldogultról, hogy midőn még a koldus is sietett filléreivel, — a templom belső felszereléséhez járulni, akkor egyedül ő ma- maradt volna el, jótéteményeivel — szerintem, ez a

lehetetlen I meggyőződéssel merem mondani, hogy bi- , zonyossan azért nyugszik boldogult nagybátyám a i szegzárdi templom kriptájában — mert bokros érdé- j meket szerzett arra 1

A végrendelet tartalma tehát nagyon is tanús- 1 kodik arról, hogy a hagyaték, megért 40000 frtot, j Nagy Klára hasonló gazdag lévén, talán mégis kerülhetett tőlük 16 és 8 ezer frt!

Azon köszöneté levél írónak, melyet a templom- ' nak hagyott iooo frt értéket tesz — egészen kárba j veszett, miután én meg vagyok arról győződve, hogy i az rendeltetése helyére lett származtatva, különben I figyelmébe ajánlom, hogy ez végrendeleti kérdés — ! az pedig már rég elévült 1 Dédanyám meséje szerinti hagyomány pedig, még száz év múlva sem fog elévülni — mivel nem volt kihirdetve 1

Ez a tényállás, ezen kicsiségeket óhajtottam, i mint a levélírónak, mint pedig a nagyon tisztelt ol- | vasó közönségnek tudomására hozni, közleményeim, j mind hiteles alappal bírnak.

A tisztelt szerkesztő urnák tisztelője

Özv. Buzásnó.

MEGYEI IRODALMUNK CSARNOKA.

Andalgás.

Itt a cserje közelébe’

Fütyül egy kis fülemüle Zöld vetésen, zöld erdőben,

Az én rózsám keres engem.

A fatetőn rigó fészek,

Szép szeretőm régen-nézlek;

Megcsaltad a szeretődet Elhagytál már te engemet.

Zöld ligetben egy pacsirta Szeretőmet már más bírja Bárcsak so’se láttam volna A rózsámat, ki szép s harna.

Elhallgatott a fülemile,

Ott pihen az az erdőbe’.

Nem keres már senki engem Rózsám szive nem az enyém.

Rigó fészek nincs már helyén Kivágták már a fát régen,

Mi az élet te nélküled Ha szivem nem lehet tied.

Zöld ligetben nincs pacsirta Kihajtotta a tél fagya.

Megdermedt már a szivem is Nem kell nekem a kis hamis.

K.

A nö ereje.

— Vázlat. —

Balga hu, nem hiszed, mit lázas munkád árán minden erőfeszítéseddel nem bírtál kivívni, a nagyvilág összes utjain, a gyenge nő hűsége, állhatatossága teremti meg boldogságodat? — Nem ismeri a nőt, ki nem hisz csodás erejében, ha igaz szerelem edzi akaratát; mi férfiak csak gyenge bábok vagyunk mellette a küzdelemben. Hiába rázod kétkedőleg fejed, hallgassad meg előbb e történetet.

Ábrándos, alig 18 éves ifjú voltam akkor, az iskola porától még nem tisztított meg az élet tapasztalata, midőn a végzet kiűzött a nagyvilágba, a forrongó metropoliszba, hol lázasan foly a harcz a létért, és ember nem ismer embert, testvér megtagadja a testvért. Nem érezóm soha a szülői szeretet, a családi tü/hely melegét, egyedül édes ábrándjaim, bűbájos remények, vakmerő vágyak voltak jó barátaim. Az ő suttogásuk volt altató danám, midőn a fárasztó munka után haza tértem, ők festőnek varázsteli képeket álmaimba s csodaszép regéikre ébredéit hajnalon. Hallgattam szavokra, oda hagytam a megszokott műhelyt, a pályát, hogy beálljak a névtelen hősök sorába, hol százik küzdenek éjjel nappal nyomorban, sötétségben, a csodás fényért, baliga ifjak álomképe: a dicsőségért.

Nem riasztott el a setét kép, az ideges hala- vány beteg alakok, jövőm tükre, mely a sajtó kezdő vagy korán végzett munkásai között elém tárult.

De nem is untatlak e küzdelemmel, mig bevétet- len a ezéhbe s egyik napilap szerkesztőségeben mint újdondász segéd, magyarul: nappal ripporter, éjjel korrektor, nyertem alkalmazást. Keserves, hosszú kínos ut, meg a kenyér mellett a dicsőséghez vezet. Éjjeleken keresztül halvány lőgszesz fénye mellett, elmosódott kefelenyomatok, ákom-bákom írásokkal rontani a szemet; a fárasztó gépies munka eltompitja az érzékeket, a nyomda nehéz ólmos, fülledt levegője rá rakodik a mellre, a gázmotor egyhangú zakatolása, a hallási szervezetet veszi ostrom alá.

És itt e nyomorult világban tanultam ón megismerni a gyenge nőt eszményi nagyságában, az erős férfit gyáva kis lelküségóben. Itt történt az ón ár- I tatlan idillem, az ő gyászos tragoediája.

Jolánnak hívták, a másik nevét nem tudta, nem is kérdező senki, ón sem tartottam rá érdemesnek, csak később olvasám le egyszerű koporsójáról.

Gyönyörű, alig tizenhat éves lány volt, szép piros arczczal, búzavirág szemekkel, düs pőre hajfürtéi, melyeket kétágra fontán leeresztve hordott, túlértek karcsú csípőjén. O is ott dolgozott nappal, féléjszakán túl, a föld alá temetve, a szurtos aiakok között. De mindig tisztán viselkedett, ruháját nem mocskolta be a szennyes o'aj, a zsíros nyomdafesték, ártatlan kedélyét nem ronták meg a duhaj szavak, a bűnös, fekélyes légkör.

neveltetett és hol teljes kiképeztetése helyeztetett kilátásba.

Szegény Elma, egyetlen vigaszát is elvitték tőle. De az ok elég fontos volt arra nézve, hogy elcsituljon az anyai szív erősebb szózata, és ez volt a Gyopár korlátolt anyagi htlyzete. Az atya nem sok gondban részesítette gyermekét, mondhatni közömbös volt iránta, neveltetétéséről pedig azon csekély hivatala után mit mások védelme alatt nyert el, nem volt képes kellőleg gondoskodni. E gondot az Elma szülői vették magukra.

Mikor Imrét a fővárosba vitték a gyöngédtelen apa könnyebben lélekzett föl, remélvén, hogy ezen változás anyagi gondjait kisebbíteni és élővágya kielégítésében segíteni fogja.

Ettől fogva Elma még szerencsétlenebbnek érezte magát. Bánata néha ugyan megtántoritotta Gyopárt, de ezen gyöngeség ritkán fogott erőt férfi szivén és csakhamar megbánta azt.

Játék és más szórakozások el fogták mindentől, mit más boldogsága czéljául tekintett volna. Elma pedig sínylette ezt és mindjobban hervadt.

Egy alkalommal szokatlanul későn tért haza a férj és nejét még virrasztva találta. Elma varrogatott kedves fiának.

— Mit jelentsen ez? — szólt a csodálkozó férj, csak nem szorultál arra, hogy varrj éjjelen ?

— Vártalak édes Imrém, időtöltésből kikészi- tém kedves fiunknak ezt a fehérneműt, hogy születésnapjára meglepjem őt.

— Ejh! hagyd abba, nevetséges erőlködés, mintha nappal nem volna elég időd. Ezt a foglalkozást

csak boszantásomra gondoltad let, — szólt Gyopár ingerülten.-— Isten mentsen! Már nemsokára itt lesz az alkalom és késni nem akarok.

— Tessék, utóvégre engem boldogít azzal és én tartozom még dicsérettel érte.

Ezzel kiragadta boszusan a munkát neje kezéből és félre dobta.

Elma kérdőleg tekintett férjére, egyet sóhajtott és a megnyugvás hangján szóla:

— Nem értelek.

— Ejh mit, nem értesz, hogyan is érthetnél, ha mindig ily komoly vagy, ily szórakozott.

Elma gondolá, hogy szórakozott százszor és sokkal inkább Imre mintsem ő. Gondolá és nem monta ki.

Elma nem felelt, de hallgatása a szenvedés, a lemondás némasága volt, nem pedig a daczé. E mar- tyrság jellemezte. Szeretni tudott csak, de fontorkodni, erélyeskedni, vitázni nem.

Inkább tűrt méltatlanságot és duivaságot, de a vitás jelenetek előtte ismeretlenek voltak. Pőre férjével sohasem volt. Vagy roszul bánt vele és ezt meg- bocsátá, vagy közömbös volt iránta és ez emészté fájón, keservesen.

— Elma te nem felelsz?

— Nincs mit.

Hosszú szünet következett.

— Elma te engem megölsz e hallgatással, te gyilkosom lész e hallgatással. Miért nem beszélsz? Látod,

[ mily izgatott vagyok.

— Beszélek tehát. Ez igazságtalan vádat komolyan nem veszem. Gyopár, te csak kötődői velem, mert tudod, hogy türelmem nagy, kiakarod tőlem erőszakolni, mit gondolok és kimondani nem mertem. Akartad. Legyen úgy. Megmondom neked, hogy fáj, hogy elhagyod otthonodat, tudd meg, hogy mig éjente dőzsölsz a k'ubban, társaid és kitudja mily hitvány társak és társnők között, én addig virrasztók és imádkozom, hogy az ég térítse meg eszedet, hogy adjon erőt visszatérned a becsület, a tisztesség, a komoly munkásság útjára. Sejtem, hogy ez soká nem tarthat igy.

— Csak nem akarsz válni?

— Miért e sok szemrehányás?

— Kívántad, szóljak, válaszoltam.

— Válni? Azt nem fogom tenni soha. Erőszakold e nyomorúságos életemet még keservesebbé tenni. Ezt is el fogom szenvedni — érted és gyermekemért. De válni ? Soha! ne tudja a világ, mennyire sülyed- tél és hogy mily elkáprázott valék negédes föllépésedtől midőn kezemet megkérted. Fiam boldogságának fogom szentelni életemet, ha elüzesz magadtól, ha pedig nem mernéd ez utolsó gyávaságot elkövetni, úgy addig fogok szenvedni, mig meghalok, de nyilvános botrányt csinálni, mert ez a válás — mint a legtöbb — nem egyébb lenne, óh ne hidd hogy valaha képes lehetnék.

— Egyet tanultam a kötelességérzetet és ezt nem fogom feledni — mint te, kitől . . . kitől egy jó szót . . . kitől egy igazi érzést . . . kitől becsültetést várnom többé hasztalan.

(Folytatása következik.)