Tolnamegyei Közlöny, 1883 (11. évfolyam, 1-54. szám)
1883-02-11 / 7. szám
XI. évfolyam 7. szám Szegzárd, 1883. február II Megjelent hetenkint egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchenyi-ntcza 172-ik szám, hova az előfizetések, hirdetmé nyek és felszólamlások kül dendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók II II Tolnamegye törvényhatóságának, az országos selyemtenyésztési ministen meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesület s a szegzárd-központi tanitó-egyletnek hivatalos értesítője. Előfizetési árak: Bgószévre.............6 £rt — kr. Fé lévre .................3 | — | Ne gyedévre .... I „ 50 „ Egyes szám ára 12 kr. Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közle mények intézendők. Nyilttér: 4 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak A papság vagyona. Az öröm bizonyos érzetével ragadjuk kézbe toliunkat, hogy szerény nézetünket a szóban levő tárgy felett elmondhassuk, annyival is inkább, mintán e thema honatyáink között is felmerül vén, a közel múlt napokban élénk discussio tár gyát képezé. Távol minden politikai színezettől fejteget hetjük e szép themát, mert társadalmunk, köz gazdaságunk és közművelődésünkre vonatkozó lag nagyon szép tanulmányt rejt ez magában. Sokan a papságot vagyonától megfosztani óhajtják s ebből valóságos kérdést csinálva, bi zonyos fokozat szerinti állami fizetéssel kárpó toltatnák őket. Először is jöjjünk tisztába azzal, kik óhajt ják ezt? Nagyon könnyű a felelet, s úgy hisz- szük, nem csalódunk, ha bátran kimondjak, mi szerint % papi vagyon confiscálását leginkább a proletariátus kivánja. Hiszen nincs is jobb valami, mint a más vagyona — az idegen vagyon. Az ily egyének szavai, érvelései azonban édes keveset nyomnának a latban s figyelemre sem volnának érdemesek, ha előre látható kö vetkezményük nem volna, az t. i. hogy az ily dolgok kevésbé tájékozott, könnyen félrevezet hető tömegnek szánvák, kik az ámitó szavak édes méze, csillogó máza alatt nem veszik észre a biztosan ölő mérget, — A félrevezethető, tudat lan tömegnél az ily eszmék maradandó hatást szoktak gyakorolni s ha nincs, ki őket a józan valóságról felvilágosítsa, a legszomorubb társa dalmi bajok kutforrásaivá válhatnak. A sociálistikus üzelmek és eszmék is mind ezen a réven jutnak a szerencsétlen könnyen- hivő nép közé; s mit látunk? hogy általok a békés egyetértés, a munkakedv, szorgalom és megelégedettség helyett csak az egyenetlenség, munkátlanság és elégedetlenség üti fel tanyáját a hívők kebelében, — hogy őket a mindátalá- nosbbá váló nyomornak karjai közé még kérlel- hetlenebbül oda dobhassa. „Minek a papságnak az a nagy vagyon? Nem jobb volna, ha ezt magunk között oszthat nék fel ? vagy azt pénzzé téve államháztartásunk kiadásainak csökkentésére fordítanánk ? Mily sok tehertől mentené meg ez a már úgyis vérig zak latott szegény népet 1“ — Hyen és efféle phrá- zisokkal élnek ez eszme pártolói. Be kell ismernünk — nem tagadhatjuk, — hogy nagyon ínyünk szerint beszélnek ők s hogy az ily beszéd hova hamarabb termékeny talajra talál a szegény nép keblében s gondolatai örö mest foglalkoznak a csak halványan vázolt csá bos képekkel. Hiszen kinek ne képezné vágyát nyomasztó sorsán enyhíteni? Csakhogy ez a csábos kép oly délibáb, melynek láthatása az általános nyomóid; csak fo kozná, anélkül, hogy enyhítene azon. Pillanatra talán igen, de tartósan semmi esetre. Ez előrebocsátottak után már most tegyük fel a kérdést: háramlik-e haszon a cath. clérus vagyonából közgazdászatunk, eulturánk és tár sadalmunkra nézve ? s ha igen mennyiben ?... Jól megfontolva mindent, átalános igennel felelünk először is. És most nézzük a kérdést részleteiben! Azon államokban, hol a clerus vagyona con- fiscáltatván, a papság bizonyos összegig terjedő államfizetést húz: a templombani érintkezéstől eltekintve — a clerus a néptől teljesen vissza vonultan él. Nincs mi őt népéhez kösse, nem is érdekli őt semmi; senkivel nem érintkezik, a nép foglalkozásával mit sem törődik s utóvégre a vallási rajongásnak — az úgynevezett vad fa natizmusnak adja át magát. Nálunk egészen másként van. A mi cath. clerusunk miután földbirtoka anyagi helyzetének egyik fősarkkövét képezi; s mert földje műve lésétől helyzete jó vagy kevésbbé jó volta na gyon sokat függ: a lelkiek mellett és után az anyagi dolgok képezik főgondját. — Szánt, vet, arattat, csépeltet stb. stb. épen úgy, mint bár melyik földbirtokosunk. A néppel folyton érint kezik, a mit gazd. ismeretökben jónak lát, elsa játítja tólök s viszont : a helytelen, okszerűtlen munkálatokra figyelmezteti őket. Tanul és tanít s példájával közgazdaságunk ügyét majdnem ész revétlenül bár, de mégis hathatósan mozdítja elő. De társadalmi szempontból is. A néppel jfolyton érintkezésben állván, ismeri annak ba jait, de örömét is és együtt érez vele. A jég, árvíz, tűz, szárazság, köd stb. stb. épen úgy árt őneki is, mint népének, sújtja őt is, mint a töb bit; — és viszont: a dús termés fölötti öröm, az ó öröme is. Elemi csapások esetén, mert tadja érezni a csapás súlyát, az ó keze nyújtja először is a segélyt s ebben a tekintetben a ma gyar katb. clerus páratlanul áll az egész világon. Közmivelődésünket tekintve is, ki áldoz töb bet kulturális czélokra, mint a magyar katb. clerus ? Naponta olvashatjuk és hallhatjuk az ér-, ttékesbnél értékesb alapítványokat, miket nemes rezivü főpapjaink a művészet és nevelésügy elő mozdítására tesznek. Ha mágnásaink — a helyett, hogy külföl dön pocsékolják el jövedelmük nagyrészét — csak kis részben is követnék hazafias főpapjaink példáját, akkor: igazán boldog lenne e szegény magyar haza. Ne bántsuk tehát a kath. clerus vagyonát, nemzeti kincs ez közgazdaságunk, társadalmunk és kultúránkra nézve ; a mi vagyonunk ez és addig mindig is az marad, mig kath. papságunk kezeli, mig ha confíseálnók tőlök; ki tudja? már a másik pillanatban nem kerülne-e idegen kézre ez is, mint mágnásaink legtöbb és legszebb bir tokai ? Térszüke miatt nem folytathatjuk szerény ^érvelésünket tovább, azonban azt hisszük, mi szerint a jóakarat a felhozottakból is megért ben nünket és ha megértett —--------az e nem be ni izgatások ellensúlyozására el is követ min dent, mi csak elkövethető. P—y, Tolnamegye rövid története, is kolai és népies olvasmányban. CFoly tatás.) XII. Tolnamegye újra éledése. A török nek, Buda visszavétele, majd a siklósi csata után, 1687- ben Magyarországból kiűzetésével, a tartomány, hol a romboló, nem épitő harczos nép uralkodott, úgy nézett ki, mint a jégverte föld. Tolnamegyében, hol jelen 234,000 ember él, a kipusztult falukban alig lézengett 6—7000, — Szegzárdon például csak 290, Tolnán 160 lélek. A paszta falukba, Szerbiából, Boszniából ráczok telepedtek,'szaporítván azon megmaradt kevés ráczok szá mát, kik Zsigmond király alatt, vagy Belgrádnak 1521- ben a török által bevétele éta betelepedtek. A. kihalt régi földesurak helyét uj királyi adományosok foglalák el. Herczeg Eszterházi nádor Dombóvár és Ozora uro- dalmát nyeré el. A fiákban kihalt Paksi leányutódok, Paks v. Pakos urodalmát a Duna két felén, ugynyerék meg, hogy hadi költség fejében a fölbecsült birtok tize dét a királyi kincstárnak megfizették. A földvári, hátai, és szegzárdi apátságok is - régi jószágaikba visszahelyez- tetének. A szegzárdi apát Mérey Mihály, a nevelés, ok tatás előmozdítására Szegzárdon gymnasinmot, a megye beli vadráczok szeliditésére pedig zárdát ala pított. A lassanként gyarapodó ne ~ ; tyás pécsi püspök föispánsága ab. * - w, tisztujitásait tartani. ' * • ■' _ Xm. A kurucz világ, 1703-tól 1711-ig. A bécsi kormány, miután Magyarországot az egyesült ma gyar s német fegyverrel a töröktől visszafoglalta, azt hitte, hogy a magyarral már most ngy bánhatik, mint meghódított néppel. Ámde a magyar nemesség a maga szabadságát abban állitván, hogy 6 csak a törvénynek, nem az önkénynek engedelmeskedjék, melyet az ország- gyűlés a királylyal egy etértőleg rendel, föltámadt a bécsi önkény ellen és készséggel engedett Bákóczy Ferencz erdélyi fejedelem fegyverre fölhívásának. A fölkelő nép a régi keresztes hadak latin crux kereszt jelvényétől kurucz nevet viselt. Vak Bottyán tábornok, az azóta róla nevezett baracsi és köv “ ti avar-sánczoknál szállitá a Dunán át, a maga kuf#'- ji Vóezy 1704. tavaszán, négy nap időzött Paksor aera lépett át a Duna jobbjára. A háború nyolcz *. jzö -mesével folyt, a német-rác vagyis labanczhaa^ir uh V tolna- I baranvai knrnézok brigcflir'— p m 1 -fedői kózbjnokos. V/ub-ban r- í -tp 'v •-1 ütközetben, majd egész Becs alá portyázott. Min; ;el lenes erődök szolgáltak: a földvári csonkatorony, a s. - racsi és kömlődi sánezok, különösen Simontornya sárréti várdája, melyet a kuruezok 1710-ben veszté nek el. 1709 s 10-ben nagy pestis dúlt Magyarországon, mely a hosszas török háborúban megfogyott népet még inkább elfogyasztá s kedvét a háború tovább folytatásától élvévé. Az I József király által egybehívott országgyű lés is e miatt meg nem tartathatik. Béri Balog Ádám ’ uvarán egy csapat kuruczczal, a baracsi sánezok- i ^Typrti’ • ' r*~*~ ~““«ncsót próbálni: hamégJiadrfr - zlireln'ö a _ nagyobb része n»in. badara: # Duna felé sietne,-- özegzu ■r~'m _ L. : -5^ TÁRCZA. Az ezeregy éj egyik városa. Poe Edgar elbeszélése. Fordította: Hang Ferencz. Késő est volt 1827-ben, midőn Charlottesvillétől nem messzire, Virginia-állambsn, egészen véletlenül egy Bedloe Ágoston nevű úrral megismerkedtem. E fiatal ember minden tekintetben egy csodálatos ember volt, annyira, hogy legnagyobb érdekemet és legmagasb kí váncsiságomat felinditotta. Éppen úgy szellem, mint phisikai tekintetben egy talány volt előttem. Családja felől nem voltam képes kellő értesítést nyerni. Hogy honnét jött, mindig titok maradt előttem. Még korában is — habár fiatal embernek neveztem — volt valami, mi nein kevéssé rejtélyes volt előttem. Bár még fiatal nak látszék és szeretett fiatalságáról beszélni; azonban voltak ismét pillanatok, melyebben könnyen száz éves aggastyánnak tarthatám. De semmiben sem volt sajátságosabb, mint sze mélyes megjelenésében. Bendkivül magas és szikár volt. E mellett tartása nagyon görnyedt vala. Tagjai rendkí vül hoszuak és soványak valának, homloka széles és alacsony, arezszine teljesen vérnélküli, szája nagy és hajlott. Mi fogait illeti, azok, habár egészségesek, ha- sonlithatlanul egyenlőtlenek voltak, milyeket emberi fő ben sohasem láttam. Mosolyának kifejezése nem volt oly kellemetlen, mint az ember gyanította volna, mégis teljesen stereotyp vala. Mély mindig egyenlően maradó buskomolyság veit az, mely pillanatra sem szűnt meg. Szemei valósággal rendkívüli nagyok s oly kerekek vol tak, mint egy macskáé. A szemgolyók is összehnzódtak vagy kitágultak minden világosság emelkedése vagy süllyedésénél, éppen úgy, mint ezt a macskafajnál ész leljük. A fölindulás pillanatában mindkét szemüregében oly tűz égett, melyet csaknem megfoghatatlannak kel lett találni: mert olyan volt, mintha egy élénken égő gyertya, vagy egy kis nap állt volna mögötte; és mégis közönséges állapotuk oly nagyon borult és halott volt, hogy az embernek előbb bármire, mint egy élőnek sze meire kellett emlékeztettetnie. Sót idónkint azt kellett gondolni, hogy egy már régen eltemetett hulla szemeibe nézünk. Személyének e tulajdonságai nem kevéssé feszé lyezték és sokszor lehetett őt hallani, midőn félig fel- világositólag, félig bocsánalkérőleg arra példálódzóit, mi nek az idegenre mindig szokatlan s kínos benyomást kel lett tennie. Majd azonban hozzászoktam annyira, hogy a kéjelmetlenség érzete, melyet megpillantása bennem előidézett, eltűnt. Látszott, hogy physikailag nem min dig ilyen volt, hogy a csapások egész sorának kellett bekövetkezni, melyek őt a szokatlan testi szépség álla potából a jelenlegibe hozták. Számos év óta egy Pempleton nevű orvos — egy mintegy hetven éves öreg ur — gyógykezelte. Ezzel Saratoga-ban ismerkedett meg és mint hívé, ezen is meretség nagyon hasznos vala reá nézve. Annyi min denesetre bizonyos, hogy a gazdag Bedloe a jövőre nézve Pempleton doktor szolgálatait maga részére kizá rólag biztosította, miért annak évenkint szép dijjat fizetett. Doktor Pempleton ifin éveiben sokat utazott és Párisban Mesmer tanainak kiváló követője lón. Egyes- egyedül delejes eszközök által sikerült neki betege élénk fájdalmait csillapítania és viszont ezen eredmény igen természetesen utóbbinál is bizonyos bizalmat gerjesz tett azon nézetek iránt, melyekből a nála alkalmazott eszközök származtak. A doktor, mint minden enthuzista egyetlen esz közt sem mulasztott el kísérlet alá venni, hogy betegét megtérítse és végre sikerült ez neki annyira, hogy a szenvedő számos kisérlet alá engedé magát vonatni. Az utóbbiak gyakori ismétlésének azon következménye lón, ami mai napság éppeD nem, vagy csak kevés figyelembe jön, mig azon időben, melyben elbeszélésem játszik, Amerikában alig ismertetett. Azt vélem ezzel, bogy dok tor Pempleton és Bedloe közt egész lassankint kölcsö nös viszonyulás — más szavakkal egy határozott delé- jes viszony — jött létre. Itt ugyan nem mondhatom, vájjon e viszony csupán az elaltatási képességre terjedt-e, csak annyit állíthatok biztosan, maga ezen képesség nagyon intensivvó vált. Midőn a delejező először kisérte meg betegét elaltatni, kísérlete teljesen meghiúsult. Ötöd ször vagy hatodszor csak részben sikerült neki és pedig | csak sok és hosszú fáradozás után. Csak a tizenkettedik kísérletre diadalmaskodott a delejerő teljesen. E pillanat óta a beteg akarata olyképen volt a delejerőnek alávetve, hogy azon időben, midőn én mindkettővel megismerked tem, a doktor képes volt betegét azonnal, csupán aka ratereje által elaltatni — és ezt még akkor is, midőn a betegnek tudomása sem volt a delejerő jelenlétéről. Gsak most 1845-ben, midőn hasonló csodákat napon kint ezreket láthatunk, bátorkodom ezen látszólag lehe tetlenséget, mint egy valódi, minden kétségen felüli tényt jelenteni. Vérmérsékletre nézve Bedloe a legnagyobb mér tékben érzékeny, izgékony és lelkesedett volt. Phanta- ziája szokatlanul élénk és kimerithetlen volt; és kétség kívül a mákonynak szokatlan élvezete által méginkább ingereltetett és a mely nélkül képtelenségnek tartá a megélhetést. Hozzá volt szokva minden reggel, abevett reggeli után — vagy inkább, mihelyt egy findzsa erős kávét megivott, miután délelőtt semmit sem evett — egy erős adagot vett be, hogy igy aztán egyedül vagy legfölebb egy kutya kíséretében a vadregényes és bus- I komor, hegységekben hosszas vándorlásokat tegyen, me lyek Charlottesvillétől nyugatra és délre feküsznek és e név alatt „Bagged Mountains“ ismeretesek. így történt tehát, hogy Bedloe ur november vé gén az évszakok azon időköze' alatt, melyet Ameriká ban indiai nyárnak szoktak volt nevezni, ismét ezen hegyekbe vándorolt. Borús, meleg, ködös nap volt akkor. E nap elmúlt, de Bedloe ur nem tért vissza. Mintegy nyolcz óra lehetett, midőn mi, hosszú kimaradása fölött komolyan aggódva, készülődtünk, hogy keresésére indulunk. Ekkor egészen váratlanul megjelent és pedig oly egészségesen, mint máskor s némileg jobb hangulatban. Amit kirándulásáról és azon eseményekről beszélt, melyek őt a korábban való visszatérésben aka dályozták, valóban különösen hangzik. — Önök emlékezni fognak, — kérdé — hogy mintegy reggeli 9 óra volt, midőn Charlottesvillet elha gyóm. Nemsokára az erdő felé lépdeltem és mintegy tiz órakor egy zugba jutottam, mely teljesen uj volt előttem. Sok érdekkel követém annak fordulatait. A lát ványosságok, melyek mindenütt feltűntek előttem, habár alig nevezhetők nagyszerűeknek, valami leirhatianoknak és reám nézve valami elhagyottak és szomorúaknak lát szanak. E magány teljesen szűziesnek látszott. Nem le hetett tehát azt nem gondolni, hogy a zöld íü és a szürke sziklák, melyekre léptem, emberi lábok által még soha nem érintettek. így teljesen elzártan és a sajátsá gos földalakulás tekintetéből a hegység bejárásakor csak nem hozzáférhetetlen annyira, hogy éppen nem lehetet len, hogy valóban ón a valók az első kalandor — a legelső és egyetlen kalandor, ki valaha e titkos mély ségbe hatott. „Kétségkívül a bizonytalan benyomások, melyek bennem e dolgokat inditák, a sürü és sajátságos köd, vagy füsttől, mely az indiai napot jellemzi és most az egész természetet nyomta, még inkább erősítettek'. Oly sürü volt e kellemes köd, hogy soha tizenkét lépésnél
