Tolnamegyei Közlöny, 1883 (11. évfolyam, 1-54. szám)
1883-01-21 / 4. szám
XI. évfolyam 4. szám Szegzárd, 1883. január 21 Megjelen: hetenkint egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 172-ik szám, hova az előfizetések, hirdetmé nyek és felszólamlások kül dendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók Közigazgatási, társadalmi, tanogji és közgazdasági hetilap. Tolnamegye törvényhatóságának, az országos selyemtenyésztési ministeri meghatalmazottnak, a tolnamegyei gazdasági egyesület s a szegzárd-központi tanító-egyletnek hivatalos értesitöje. Előfizetési árak: Egészévre.............6 frt — kr. Fé lévre .................3 „ — | Ne gyedévre .... I „ 50 | Egyes szám ára 12 kr. Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejős-ház, hova a lap szellemi részét illető közle mények intézendők. Nyilttór: 4 hasábos petitsor 15 kr. Hirdetések jutányosán számíttatnak Indítvány egy eszme érdekében. (Ajánlva a megyei irodalombarátok sziveB figyelmébe.) Nem tagadható, hogy a legutóbbi évek alatt számos mozgalom indult meg körünkben, mely- lyel úgy a székváros}, mint a megyei társasélet élénkítése, fejlesztése czéloztatott. Az ezek által elért eredmény, ha nem teljesen kielégítő is, de mindenesetre üdvös hatásúnak bizonyult. Ezzel azonban még nem lehet beérnünk. A székvárost a szellemi érintkezések való ságos gyupontjává kell tennünk, honnan, mint központból, minden jónak, a szélrózsa irányában kell elterjednie, hogy áldásaiban az egész me gye egyetemleg részesüljön. A székvárosnak nagyszerű feladata van, nem az csapán, hogy helyi érdekeit szolgálja, hanem, hogy azonkívül munkálkodásaival többé-kevésbé a megyébe ke belezett többi községeknek is használjon. Legyen az egy természetes kapocs, mely a vidéket is haszonnal fűzi magához. A társadalmi élet élénkítésére fennálló egy leteink kétségtelenül hasznos szolgálatot teljesí tenek, 1 azonban ezek hatása csak kis körben, leginkább a központban észlelhető, a vidékre vajmi kevés jut belőle. Mi következik ebből? Hogy nem szabad megpihennünk! Először is azon kell tehát lennünk, hogy a nálunk égető szükséggé vájt társulási széliemet feléb- reszszük, erre nézve a székvárost tegyük gyu- ponttá, hozzuk a polgárokat egymáshoz közelebb, hogy ekként a sikerdús működésnek itt biztos alapot teremtsünk. Társadalmi viszonyaink e részben nem mond hatók egészen kedvezőknek; hiányzik nálunk az összetartozóság szükségének közérzülete s igy nem csoda, ha az egyéni érdekek előtérben léte mellett oly intézményekben szűkölködünk, me lyek a székváros felvirágzása s a megye tekin télye emeléséhez nagyhorderejű főtényezőként közreműködésre vannak hivatva. Nagy hiány ez, melynek további elodázása nem tűrhető. A társadalmi egyesülés fokozására az egy dalegyesület és könyvestársaságon kívül alig bírunk egyébbel. Ezeknek is folyton küzdeniük kell, hogy további fejlődésük czélja felé előrehaladhassanak. Bármit akarjon is a központ — néha sür gősen — keresztülvinni, kénytelen idejét, erejét a vidéki összeköttetések — lassú és hosszadal mas — megszerzésére elpazarolni, nem ritkán a siker koozkáztatásával. Tekintsünk más, aránylag csekélyebb jelen tőségű székvárosokat s látni fogjuk, mily szép eredményeket létesített ott az általános társulási szellem, mily szép terjedésnek indult ott a köz- művelődés, holott nálunk az e téren másutt látható mozgalom helyett pangás uralkodik s a kétség kívül létező, de kellőleg fel nem használt szel lemi tőkék nem hozzák meg azon dús kamatot, mely a társadalmi viszonyoknak az ezek alapját képező egyleti élet által, sokoldalú javításában jelentkezik. De lássuk ezekután a módot s illetőleg az indítványt, a mely által a bajon segíteni vélünk. Valóban nem tudjuk, mily véleménynyel lesz felőlünk a központi sajtó, midőn egy szegzár d- vidéki irói-kör létesülését hozzuk indít ványba. De megvagyunk győződve arról, hogy semmi által sem biztosíthatjuk jobban a társasélet élén kítését, mint épen az által, ha az értelmiséget, a szellem eme munkásait, kik a megye tág te rületén most szétszórtan egymást nem ismerve munkálkodnak az ur szőlejében, a központban egyesitjük s a tömeges érintkezés folytán a munka iránti kedvet a kölcsönös ráhatás által azoknál,, csak fokozzuk, emeljük. Mert nem lehet tagadni, hogy egyesült erővel nagy dolgokat lehet művelni. Nálunk Magyarországon, a főváros képezi az írók állandó gyülhelyét, ott tömörülnek, ott ütik fel tanyájukat s nem lehetetlen, hogy indít ványunk majdan ellenvéleményekre fog találni. Legyünk tehát az eshető ellenvélemények tisztá zására is elkészülve, nehogy aztán rögtönözve kelljen érveinket összeszedni. Megyénknek szüksége van irói körre azért is, mert az irói körök azok, melyek a nemze tiség terjesztése mellett leginkább hivatvák működni. Megyénkben tudvalevőleg több vegyesajku, német, tót s egyébb idegenajku község létezik, Ügyebek mellett missiója lenne tehát ezekmeg- magyarositása is. A megmagyarositással párosulva történhet nék aztán a nép ismeretkörének tágí tása, mi bizonyára a leghatalmasabb indok arra nézve, hogy Szegzárdon irói kört létesíteni, im már a legégetőbb szükségek egyike. Másrészről az irói kör létesítését kívána tossá teszi, hogy — mint föntebb is jeleztük — a jelenben szétforgácsolt erőket egyesítsük és ily módon a megyei irodalmi működésnek határo zottabb irányt adhassunk, szóval megteremtsük a mi nincs, a tisztán megyei irodalmat. — Szükséges, hogy megyei többnemü sajátsár gaink, ezek mellett a szőlőművelés, földmivelés, ipar stb. mint a közvagyonósodásnak elismert tényezői, kiválóbb szempontokból figyelmeztesse nek meg s találjanak irodalmi méltatásra. A vidéki irodalmi működésnek nem képez heti czélját: az egyetemes nemzeti irodalom fej lesztése, ápolása; hanem igenis feladata: az egyes megyéknek nép- és társaséletéböl kimerítő, hű rajzokat adni, azok sajátos viszonyait feltüntetve megismertetni és sokoldalú világításba helyezni. Ha áll az, hogy a sajtó óriási befolyással van a társadalmi élet fömozzanataira s tovább fejlődésére és hogy annak szabadsága már ma gában foglalja a nemzeti lét jobb jövőjének csi ráit: akkor állapotainkon csak úgy lesz segitve, ha a betegségek nemeit egyen kin f f kalmazandjuk a gyógyszereket. így pl. egyebek közt a megyei monogra- phia ügy, továbbá a most már hanyatlásnak in dult borászatunk, mely utóbbi plane érdemes irodalmi méltatásra; ezek is mélyen alszanak és várják, hogy életre szólhassanak. Szerény indítványom, ha elfogadtatik, úgy valóban kár lenne minden időbeli mulasztásért. Sőt gondolnám, még e farsang folyamán — a két központi lap igen tisztelt szerkesztője — egybehív hatná a megye szellemmunkásait egy e czélból tartandó előértekezletre. Ez esetre magam ré széről szives készséggel vállalkoznám egy ez ügyben kidolgozandó tervezet bemutatására. A többi már önkényt, mintegy magából fog kibontakozni. Tegyünk uraim! mert az idő eljár. — Sok oldalról nyilvánult óhajtásnak lesz elég téve, ba ezen végeredményeiben áldásos ügy diadalra emelkedhetik. Előre tehát! Szeretett megyénket egykori fényébe újra vissza kell helyezni, annak ismét naggyá kell lenni! Ha egyesülünk, a czél el lesz érve 1 B . . . J . , , . T így működve felérhet o azon hogy lapjaink ez által kellő változatosságra te vén szert, azokból, mintegy tükörből lesz lát ható munkásságunk, felismerhető haladásunk vagy éppen visszaesésünk és versenyünk a szom szédos megyékkel. Mert bizony mindig szellemi szegénység jele az, mikor a hírlapok elvek helyett személyek- kel bíbelődnek s feltéve azt, hogy a szándék is tiszta, mit javíthatnak az által a társadalom ba ján? éppen oly nevetséges munkát teljesítenek, mint a ki az árvíz ellen ügy akar hatni, hogy megiszik abból egy literre valót! Bizony sok szép és üdvös dolog nyerne kedvező megoldást az „irói-kör“ révén. Tolnamegye rövid története, is kolai és népies olvasmányban. 1878-ban, az akkori „Nemzeti Újság “-ban indít ványoztam volt a megyék s városok monográfiájának az példáit iskolai értoaitAVfcen tdlmniíl látom. Wl t iieijri íiíoHögi amiK toub-tobb tért rogiäliiäK : Q6 uugj ófTB az iskolákban is forditnak-e figyelmet: nincs tudomá som. Tolnamegyében három középiskola van: Bonyhá- don, Gyönkön, Szegzárdon. Miként vélném ezekben, valamint az elemi iskolák ötödik-hatodik osztályaiban, a hazai történet folytán a megye történetét is tanítani: vegyék az illetők az 1878-ki közlés javításával, mint adom szívesen e kísérletet, nem könyvnélkül megtanul- tatás, de tudomás végett. — A ki jobban tudja: adja jobban. Ezen kezdve vélem a nép olvasmányába adni: A honi történelem főleg a királyok dolgaival fog lalkozik, melyek tudása ugyan magában is érdekes: de saját községünk s megyénk története s ismerete, a tanuló gyermek és a nép tudvágyát kétség kívül még inkább érdekelni fogja, kivált miután hazánk általános történe tével, mintegy körvonalokban immár megismerkedett. TÁRCZA. Cobos Jósé. — (Egy mexieói orvos úti emlékeiből.) — (Folytatás és vége.) Ekkor már megbántam, hogy e kalandba bonyo lódtam. A guerilleró iránti barátságra, vág} valami szol gálatra nem hivatkozhattam. De másrészt meg örökös szemrehányást tettem volna önmagámnak, hogy ez eset ben, midőn egy ember életéről van szó, nem tettem meg mindent, mi tőlem függött. Két óra hosszant vág tattunk, lovaink már fáradni kezdének, midőn megpil lantottuk a lovas csapatokat, melyeket Cobos vezényelt. Az eldöntő pillanat közelebb és közelebb érkezett, én elhatározóm magamban, hogy ez ügyet humorral fogom előadni s a vig kedélyű spanyollal e módon fogok érint kezni. A trombiták megharsantak 6 a csapatok megálltak, a mint a sorok elé értünk, megpillantottuk az ezredest, ki’ öt-hat tiszttől volt körülvéve. Lováról leszállva be szélt azzal a szegény ördöggel, kit mi kiakartunk sza badítani.. Mosolyogva lovagoltam feléje kísérőimtől követve. — A tiz ezer piasztert hozzátok ? — kérdé a gue- rilleró s úgy tett, mintha engem észre sem venne. — Még nem — siettem válaszolni, — de hamar meg fogja kapni; csak arra akartuk kérni .... — Ah! ah! — vágott szavamba gúnyosan Cobos, — úgy látszik: most már az ostobákat állítják az ügyek élére? Ugyan édesem, mi az ördögöt keveredik ön ilyen dologba? — Mesterségemhez tartozik, — szóltam én ne vetve, — ön itt egy beteget tart kezei között, kit én megakarnék szabadítani. — S minő joga van ehhez önnnek? — Az emberiségé — szóltam nyomatékosan, mert a guerilleró bosszús pillantása s rövid beszédje csakha mar meggyőztek arról, hogy itt komolyan kell beszélni. — Földije, barátja, vagy rokona önnek ez ember? kérdé az ezredes a fogolyra mutatva. — Ön nagyon jól tudja, hogy nem, hanem 6 is oly Isten teremtménye, mint ön vagy én. Cobos nem hallgatott reám, hanem egyik tiszthez fordulva, vele pár szót váltott, azután felém jővén, lo vagostorával az ut mellett nyíló virágok tetejét csapkodó. Kísérőim halványak valónak s reszketének, egyik sem merte száját kinyittani. — A foglyot csak holnap akartam agyon lövetni, szólt a guerilleró, az ön szeretetreméltó közbenjárásá nak köszönheti, hogy most rögtön agyon lövetem. — Ön e fenyegetését nem fogja teljesíteni! — szóltam én. — Ki fog engem ebben akadályozni? E pillanatban megragadtak Cobos katonái s pisz tolyt szegeztek mellemnek. — Meg ne moczczanjon, — szólt Cobos — nem akarnám, hogy valami szerencsétlenség érje, de e ficz- kóknak meg van hagyva önt azonnal agyonlőni, amint kísérletet tesz a szökésre. Néhány órával ezelőtt meg ígértem önnek, hogy magammal viszem, ha utamban ta lálom, azt hiszem szavamat tarthatom. Felelni akartam. — Szót se többet! — kiáltott, — vagy úgy meg botoztatom a talpán, hogy tudom örökre elmegy kedve az ujját a fa és kéreg közé tenni. Ámbár agyamba tolult a vér, mégis meggondol tam, hogy a harag csak megnehezíti annak helyzetét, a kin segíteni akartam. Szabadságom erősen veszélyeztetve volt, de tudtam azt is, hogy a katonák perczigsem kó- sedelmeznek ezredesük parancsát teljesíteni. Ep ezért csendesen maradtam, de szivem oly erősen dobogott, midőn a rettenetes előkészületet láttam, mintha melle met akarta volna szétszakítani. Nyelcz ember a levegőbe lőtte carabinját, azután újra töltött s a parancsnokló tiszt vezetése alatt a fo goly közelébe állott. Egyike az embereknek egy össze rakott kendőt tartott a karján, mely arra látszott ren deltetve lenni, hogy vele az áldozat szemét bekössék. — Hát ti többiek mit akartok velem ? — kórdó a guerilleró társaimhoz közeledve. — Nem voltam képes a tízezer piasztert fölhaj szolni, — felelt I fogoly testvére, — s nem Í6 lehetsé ges azt ily rövid idő alatt előteremteni. Édes anyja lelke üdvére kérem önt, Cobos, vegye az én és testvérem bir tokát, annak szabadságáért. — Talán mulatni akarja magát velem? Mit csi náljak én birtokaikkal? Pénz kell nekem, adják el bir tokaikat. — Igen, de lehetséges-e ez holnapig? — Hát kölcsönözzetek. — Öu jól tudja, hogy ily nagy összeg előterem téséhez idő kell. — Idő! Nekem éppen az nincs; tehát ne beszél jünk e tárgyról. — S hidegvérrel, mi engem felháborított, paran csolta a guerilleró katonáin? k, hogy készüljenek. A fogoly kétségbeesve rogyott térdre. — Kegyelem! kegyelem! — kiáltott, — vegyétek mindenemet életemért. — Ez gyilkosság! — ki<ék. Puskaagygyal ütöttek volna hátba érte, ha egy közelemben álló tiszt ettől meg nem ment. A katonák élénk kíváncsisággal ügyeltek a történendókre. — Ez az utolsó szava önnek ? szólt Cobos a fo goly testvérjéhez. — Nincs több háromezer piaszteremnél! Ha ehhez hozzáadom összes birtokomat, mit kivánhat még? — De a földeket nem czipelhetem Pueblába, hová 3 nap múlva megérkezem? — Hanem majd én meg mutatom, hogy lehet ez összeget előteremteni. Hisz az ördögbe! barátaitok csak vannak. Hahó! Tintát, papírt ide! — — írjátok a mit mondok, szólt egyik tiszthez. „Alolirottak kérjük Lopez és társa urakat, hogy lát után Cobos Jósé Mária ezredes urnák a kormányszol gálatában 15000 piasztert fizessenek ki arany vagy ezüst ben. Mi ezen összeget nevezett Lopez és társa uraknak e levél keltétől számított 8 nap alatt bizonyosan vissza- fizetendjük. — Nos, uraim, írják alá! — folytató Cobos kísé rőimnek nyújtva a tollat. Ezek zavartan körültekintve, halkan beszélgettek. — Határozzanak, — kiáltott a guerilleró órájára tekintve, — egy pereznyi gondolkozási időt adok. Kísérőim aláírták. — Bocsássátok 1 foglyot szabadon, parancsolta Cobos, aztán lóra! Felemelték a szerencsétlent, ki az egész jelenet alatt térdelt. — Istenem megőszült 1 szólt fivére. — Ah! hát megfesti. Sok szerencsét és a viszont látásra, folytató a főnök. Azután felém fordulva szólt: önnek édesem ötezer piasztert köszönhetek, mert magá nyosan e ficzkók soh’se mertek volna hozzám jönni-— Lóra! fiaim, holnap kétszeres zsoldot kaptok. — Éljen Cobos! éljen a szabadság! Halál az áru lókra! orditák a lovasok.
