Tolnamegyei Közlöny, 1879 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1879-06-08 / 23. szám
23. szám. Szegzárd, 1879. vasárnap június 8-án. Hetedik évfolyam megjeleli: hetenkint egyszer, vasárnap. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. Előfizetési árak: Egészévre . . . 5 frt — kr. Félévre . . . . 2 „ 50 „ Egyes szám ára. .-------10 , Sz erkesztő lakása: Szegzárdon Fejös-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendök. Hirdetési dijak jutányosán számíttatnak. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza 172. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Tolnamegye törvényhatóságának, a tolnamegyei gazdasági egyesületnek s a Szegzárd központi felckezet nélküli tanító-egyletnek hivatalos közlönye. A szegedi árvízkárosultak részére e lapok szerkesztőjénél a kővetkező adományok folytak be: A szegzárdi elérni fitanoda 3-ik osztályába íáró növendékek adománya . . 1 frt 50 kr. Melyhez járultak: Gőzsy Máté gyűjtő 20 kr: Zsigmond Lajos 10 kr. Zsigmond Fe- rencz 20 kr. Füstös Károly 10 kr. Molnár Nándor 10 kr. Klézli János 10 kr. Sándor László 10 kr. Szabó Ferencz 10 kr. Sztélék Gyula 10 kr. Léhner József 10 kr. Gáck Ernő 10 kr. Fekete Mihály 6 kr. Gyimothy Ferencz 5 kr. Tolnay István 5 kr. illés Pál 4 kr. Eddig kimutattatott 822 frt 87 kr Összesen befolyt 824 frt 37 kr. Néhány bizalmas szé a „Tolnamegyei Közlöny“ t. szerkesztőjéhez. ........i.................... A n épirodalom érdekében irt néhány czik- kem a „Tolnamegyei Közlöny “-ben eredményt igérö visszhangra nem találván, a kérdéses ügy elodázása természetes következmény. Én ugyan hajlandó vagyok ezt a mostani korlátolt pénzviszonyoknak tulajdonítani, tudván és tapasztalván, hogy alig van oly szerencsés helyzetű egyén, ki fölöslegéből tetemesb összeget ajánlhatna fel ez ügy érdekében; de lehet más is, mi a népirodalomra mostohán hat. Nem tévedek, ha állítom, hogy a nép több vidéken még anynyira hátra van a közműveltség dolgában, miszerint épenséggel nem olvas és a nép- és lapirodalom egészen ismeretlen előtte s ha valami neki e részben fölajánltatik, alig képzelhető közönynyel fogadja. Vajha az ellenkezőt írhatnám! én örvendenék neki legjobban, ki az irodalom ügyét a nép között szivlélekből terjeszteni törekszem. Mondják: itt csak az iskola segíthet egyedül; a tanügy emelése a fő arra, hogy a nép az irodalmat megkedvelje. Ez magában véve helyes állítás, csakhogy az oktatás ügye csaknem hazaszerte, ha őszinték akarunk lenni, daczára a statistikai adatoknak, még mindig olyan, mely nem sokat lendít rajta; mert első sorban igen hanyagul történik az iskolalátogatás és másodszor azok is, kik tanoncz korukban nemcsak szorgalmasan jártak, de tanultak is, alig hagyják el az iskola falait, alig gondolnak oda vissza többé s az elsajátított ismereteket, mint mondani szokták, a szegre akasztják; nem gyakorolván magokat többé az irás és olvasásban, ä* lobbi Tantárgyban még kevesebbé, anynyira elidegenülnek e-nemesebb és szellemi foglalkozástól, hogy tőle végbucsut vesznek. Az élet igazolja állításomat.. Ezek folytán a lelkesebb törekvések, melyek a nép előnyére irányulnak, végkép ismeretlenek maradnak előtte, még tudomására sem hozhatók és ha meg is emlittetik neki akár a lelkész, akár a tanító vagy jegyző által a szándékolt törekvés, vagy tettlegesen működő vállalat, még figyelmére sem méltatja. Csaknem hajlandó vagyok hinni, hogy népirodalmunk különösen némely vidéken csak akkor fog fölvirulni, ha oly irodalomterjesztők akadnak hazánkban, mint az angol biblia-társulat, mely kiadványait leginkább ingyen, vagy olyan áron terjeszti, mely ennek nem is nevezhető . . . uton-utfé- len osztogattatnak azok. (Mily szép tér volna ez gróf Károlyi István legújabban jelzett hazafias tevékenységének! A szerk.) Ez ugyan nem lehetetlen valami nálunk is; de alig valószínű, midőn még a gazdagabbak, az anyagilag tehetősebbek is panaszokra fakadnak és ezer oldalról igénybevétetésöket hangoztatják. Vajha megczáfoltatnám! Igaz, hogy vannak egyes vidékek, hol a nép is olvas és érdekeltetik nemcsak a lap-, de a népirodalom iránt is; de ezek száma nagy Magyarországhoz mérve igen csekély még arra nézve, hogy dicsérettel emlithetnők fel a magyar nép műveltségi törekvését. Hogy igazam van, ezt ön t. szerkesztő ur szintúgy tudja, mint e sorok Írója s épen azért interpellálom a teendők megjelölésé iránt á mi vidékünkön, mely nekünk kiválón kedves, mely részint szülőföldünk, részint állandó működési körünk és épen mivel ez, engedje meg, hogy oly ügyben is interpelláljam, mely reánk nézve szintén érdekes és nem csekély fontossággal bir. Garay János koszorús költőnknek emelendő ff emlékszoborról óhajtok szót emelni. 0 Szeg- zárdnak nemcsak szülötte, hanem szülőföldjét örökbecsű költeményeiben meg is dicsőítette többizben. A „Viszonlátás Szegzárdon“ valóban buzditón és lelkesítőn hat, midőn mondja, kiöntvén TÁRGZA. Tolna vármegye hódoltsági viszonyairól. (Vázlat.) (Vége.) Hihetőnek látszik, hogy tekintélyes jövedelmet nyújtottak a birtokok, amiért oly keresettek voltak. Sok jövedelmet a volt foldesurnak azonban soha s már épen csekély hasznot hajtottak, bárkinek is a 17-ik században. A decsiek 1627-ben „egy útban vittek a bátai apáturnak 106 vizát, 9 szivolt halat, egy selyem paplant, szolgájának karmazsin papucsot, kis csizmát, szattyánkapczát. Adóba szegődtek 18 forintba és egy papucsba kapczástul. Ezt Polgár Fábián biró végezte.“ Bátaiak ugyanekkor 12 forintban alkudtak és 1 csizmában, ajándékul pedig az urnák egy szőnyeget és egy szivolt halat küldöttek, a szolgának pedig egy csizmát, egy szivolt halat. Nem annyira tehát a jövedelem, mint inkább az említett jogfolytonosság, vagyis a tulajdonjog bár közvetett folytonos gyakorolhatása volt az, mely kívánatossá tette a birtoklást. Mert soha ki nem halt a remény az egyesek kebeléből, hogy a félhold uralma csak ideiglenes és hogy eljö amaz idő mielőbb, melyben elfoglalhatják ősi birtokaikat. A 16-ik században egy-egy falu adója már nem volt annyi, hogy akár a török urat, akár a régi birtokost, vágy ennek bérlőjét, akár a védő várkapitányt kielégíthette volna. De azért viszonylag nem volt kevesebb vagy könnyebben viselhető, mint a tízszer annyi, mit az ősök fizettek, mert a népesség megfogyott, elszegényedett, vadonsággá vált az előbb müveit határ, megsemmisült a gazdag marhaállomány. Fentidézett 1627-ik évben Decsen 20 házzal voltak, Eis-Dees pedig, mely Decs mellett feküdt napkelet felől, „mintegy rauskatérlövésnyire“ merő pusztává változott. Báta „bár jó régen város volt, mostan vannak rajta lakok mintegy 13-an és csak halászatból élnek. Alsó-Nyéken voltak 16 házzal, Pilisen 18 házzal, Lak, merő puszta; Ethe jó város volt, most népében ami kevés vagyon, Décsen lakik. Ebes Ethével határos, régen jó falu volt, most merő puszta. Nána az hegyközben vagyon, de merő puszta. Szeremlyén város volt, —>- a háborúság alatt a Duna szigetébe szállottak, és kevesen vannak, mintegy 15—16 házzal, de jól birják magukat, molnás (malmos) emberek. Asszonyfalva (a mai Szom- fova!) Duna szigetébe volt Decshöz 1 mértiöldön oldalul, de már régen elpusztult és az decsiek élik határát.“ Nem követem tovább a pusztulás nyomait, elég legyen annyi, hogy amint a kis Sárközről beszéltem, úgy történt megyeszerte. A visszahóditás után egykoruak elbeszélése szerint Tolna, Somogy, Baranyát alig lakta 30000 ember, holott ma a bonyhádi járás maga másfélszer annyit táplál. E kevés lakosságra is sok nyomort hozott még az 1686—88-ik évi, de a török uralmat e vidéken örökre megtörő hadjáratok sora. Szomorú képet nyújtott az ismét magyarrá vált ország rész; puszta volt hegy völgy és lakatlan. A falvak romjai és szántóföldek felett buja gyep keletkezett, csakis a feltünedező mélyutak iránya a föld egyenetlen üregei, gödrei, egy-egy csonka torony tüntették fel az egykori helységek nyomait. Mértföldekre terjedő téreken nem volt más, mint ember magasságú csalit, áttörhetlen cserjés rengeteg. A kevés fenmaradt helységek néhány házból állottak csupán és sok óra-járásnyira feküdtek egymás-> tói. Apró, földbe vájt kunyhóban laktak az emberek, éltek és meghaltak annélkül, hogy templomot, iskolát, papot láttak volna. Nem hagyhatom említés nélkül a franciscanusok ez időben szerzett érdemeit, mert ezek, vidékünkön fökép az Andocson lakók voltak a cultura egyedüli hordozói, a szegénység lelki pásztorai. 1692-ben, tehát a visszahóditás 5-ik évében már az Eszterházyaké volt Dombóvár, mégis ott és vidékén „az faluságok csak úgy vannak, mint az ágon ülő madarak,“ minden perczben futásra és lakhelyük elhagyására készen, minden nyomorúság rajtuk. „Nincsenek is az faluságok határai sessiókra osztva, hogy t. i. egy-egy jobbágy bírna egy quantát, vagy egész sessiot és mennyi hold föld volna és mennyi kaszásra való rétje, — hanem minden ember szánt és kaszál, valamennyit akar, és ott a hol akarja, mert föld és rét vagyon elég,“ ember pedig nincsen hozzája. A simontornyai uradalom 1698-ban kelt összeirási és becslési lajstroma lehetőleg még nagyobb pusztaság képét tünteti fel. Felállott a neo-aquistica commissio, vagyis a visszahódolt részek birtokviszonyainak rendbe hozására hivatott bizottság. Megjelenhetett bárki és ha igazolta ősi jogát, a csekély „jure armorum“ követelt díj lefizetése mellett visszakapta ősei pusztult birtokát. De nem hagyott fenn a hosszú török uralom csak egy, direct ágon leszármazó tolnamegyei családot sem, kevés számú idegen jelentkezett, kihasittatott nékik az aránylag kevés leányági birtok; a vármegye nagyrésze gazdátlan maradt. Felléptek az egyházi testületek, melyeknek hire túlélte a veszélyt, mert sok volt, például a dömösi káptalan, iváni, apari, szebegényi, teveli apátságok, melyeknek nem akadt keresőjük. Volt olyan aki keresett, például az ábra- hami apát, de nem bírta felfödözni székhelyét, egykori birtokait. Nem sok különbséggel régi birtokaikat foglalták el a szekszárdi, bátai apátságok, a pécsi püspök és káptalan. A pécsi püspök követe a többi között erélyesen követelte Püspök-Székely birtokot és ura jogát diadalmasan bebizonyította. A bizottság nem is késett azt elismerni és felkérte a követet, szíveskedjék megjelelni a vidéket, hol feküdt ama, & felhozott okmányok szerint virágzó Püspök- Székely és határa, hol kívánja a megbízott annak kihasittá-
