Tolnai Népújság, 2019. december (30. évfolyam, 279-302. szám)

2019-12-07 / 284. szám

é 4 novella DRÁGA VENDÉGEIM! Tartsd magasabbra azt a nyavalyás elemlámpát, semmit nem látok! Ne arra világíts, te szerencsétlen! Juci mindjárt felébred. Ha meglátja, mit csinálunk, végünk! Jó, most jöhet­nek a napraforgók, egyenként add ide őket! Kész, ha a bizottság tette volna fel és eredeti lenne mindegyik, akkor sem lehetnének hitelesebbek. Ugatásra ébredek. Hagyd már abba, te korcs! Esküszöm, megetet­lek azzal a patkánymérges kolbász­­szál, amit előkészítettem. Hét óra van? Nem csörgött a vekker, pedig hatra állítottam. Össze kell kap­nom magam, mert nem leszek kész időben. Kibotorkálok a konyhába, bekapkodom a kikészített gyógy­szereket. Vérnyomáscsökkentő, ko­leszteringyógyszer, csontritkulásra valami, meg savlekötő. Csengetnek, biztos a futár. Magamra kapom a rosszabbik köntöst és belebújok a kitaposott papucsomba. Rohadj meg, Sanyi, morgok közben, nem tudnál legalább ajtót nyitni, min­dent nekem kell csinálnom ebben a szerencsétlen házban?! Huszonéves fiatalember áll a kertkapuban, jókora csomag van mellette. Megjöttem az áruházból, mosolyog. Hiába, úgysem kap bor­ravalót, engem nem tud átverni ezzel a mézesmázas viselkedéssel. Kivárom, amíg a markomba adja a visszajárót az utolsó forintig. Szép Türelemüveg (vegyes technika - mintázó-epoxigyanta, plexidoboz tárgyakkal, poliésztergyantával felöntve, 80 * 23 » 23 cm, 2010] napot, mondja, távozik. Még mindig mosolyog. Fene a jó dolgát, bizto­san pajkos éjszakája volt, azért nem lehet letörölni a képéről a vigyort. Sanyi, gyere már, kiabálok. Hogy vi­gyem be egyedül ezt a böhöm nagy csomagot? A féljem a fészer mögül jön elő, ki tudja, mit csinált ott. Nem érdekel az sem, ha a szomszédasz­­szonnyal hált, csak csináljon meg mindent, amit akarok. Komótosan bontogatom a dobozt, nehogy tönkretegyek valamit, sok benne a romlékony cucc, amit ha összenyom az ember, gyorsan hasz­nálhatatlanná válik. Nem lopom én a pénzt, még csak az hiányzik, hogy ki kelljen dobni valamit. A diszkont­ból rendeltem, így sokkal olcsóbb minden, mint a falusi boltban. Ha a szomszédok nem látják, mit veszek, az sem derülhet ki, hogy házi helyett bolti dolgokat adok a vendégeknek. A házi tojásért, amit maguk szed­nek össze az ólból, sokkal többet le­het kérni, mint a boltiért. Azt meg, hogy sötétedés után én teszem ki a tyúkok alá a tojást, senki nem sejti, csak Sanyi, de ő hallgat, ha megvan a napi két pálinkája meg a söre. A kolbász, a szalonna, a hús, a sajt és a kenyér is jobb, ha házi, vagy ha azt hiszik, hogy az. Ha gusztusosán tá­lalok, senki meg nem mondja, hogy minden a diszkontból van. Persze el­engedhetetlen mellé a mese, amiből megtudják, mit hogyan termeltem, készítettem, hány órát töltöttem be­főzéssel, dagasztással, vaj- meg tej­fölkészítéssel. A kecskét és a tehenet a szomszédtól béreljük minden alka­lommal, amikor vendégek jönnek. A szomszéd kap egy jókora summát, hogy ne járjon el a szája. A délután érkező vendégeknek már az emelt árat számolom, mivel mától maga­sabb minősítésű vendégház vagyunk, amit az bizonyít, hogy két napraforgó helyett négy díszeleg a homlokzaton. Hogy ezt valójában nem a bizottság tette fel, nem kell senkinek sem tud­ni. Pesten csináltattam a naprafor­gókat, megszólalásig hasonlítanak az eredetire. Ha jönnek ellenőrizni, majd leszedem a plusz kettőt. Addig meg szépen keresek velük. Kipakolok a dobozból, mindent a helyére teszek, a címkéket lesze­dem, a tojásról lemosom a piros pe­csétet, ami a szavatosságát mutatja. Megjegyzem, olyan hülyék a váro-Döme Barbara siak, azt sem vennék észre, ha lepe­csételve szednék ki a tyúkok alól a tojást vagy bedobozolva hoznám ki az istállóból a tejet. Persze nem árt az óvatosság, nehogy a végén még hisztizzen valaki. Miután elpakoltam, körbejárom a szobákat. Sanyi kitakarított, be­ágyazott, mert ezt adtam parancs­ba. Remélem, a tegnapi ágyneműt hagyta fenn, abban csak egy éjsza­kát aludt az előző csapat, s mivel eleve gyűrt anyagból van, nem lát­szik rajta, hogy használták. A lepe­dő szándékosan sötétlila és frottír, így az is simán kiszolgál két társa­ságot. Azért, hogy ne legyen szaga, mindig jól befújjuk levendulás lég­frissítővel, azt szeretik a pestiek. A levendula most a menő, ezért is lila minden ebben a házban. A múltkor a nászom, aki Pestre ment másodjára férjhez, megláto­gatott. Azt mondja, adjam neki a kiszolgált biciklimet, mert ő azt meg­csinálja virágtartónak a pesti házuk kertjébe. Csak néztem, mint a mozi­ban, miről beszél. Miért nem veszel valami szépet az IKEA-ban, mond­tam neki, mi is mindent onnan vásá­rolunk, Sanyi kicsit kipofozza, aztán mindjárt mondhatjuk, hogy egyedi, kézzel készült vagy antik. Volt, aki alkudott is rá, persze eladtuk tripla áron a hülyének. A nászom jót ka­cagott, aztán az interneten mutatott egy fotót, amin egy régi bicikli volt lüára festve, kosárral meg levendulá­val kicsinosítva. Azt állította, ez most nagyon megy a városban. Ha egy ilyet kiteszel a ház elé, mindenki itt akar majd szelfizni, aztán megszállni, mondta. Megfogadtam a tanácsát, az uram előszedte az összes ócska bicik­lit a sufniból, lefestette, egyet a ház elé tettünk, egyet az udvarra. Jucit, a szomszédasszonyt megette a sár­ga irigység, amikor látta, mennyien állnak meg a ház előtt. Azóta minden ócskaságot megveszünk, megnézzük az interneten, mit csinálnak belőle a városiak, aztán Sanyi leutánoz­za. Nem árulunk mi semmit, Isten mentsen az ilyen csúfságtól, meg hát számlát sem tudnánk adni róla. Mi még törvénytisztelő, erkölcsös famí­lia vagyunk. De ha valaki megkérde­zi, hol vettük, a fülébe súgjuk, hogy mi csináltuk. Erre mindig alkudozni kezdenek, én meg végül belemegyek az eladásba, de nyomatékosítom, ez ajándék, ám ha esetleg adnának érte valamit, elfogadom, mert az alap­anyag nekünk sem ingyen volt, aztán azt is elárulom, mennyiért vettük. Jó, nem az IKEA-s árat mondom, hanem annak a dupláját, esetleg tripláját, hajómódú az illető. Na, hát így megy ez. Tavaly olyan jól ment az ócskázás, hogy a lányunk lagziját már ebből álltuk. Sanyi egy kicsit el­fáradt, de nem panaszkodott többet, amikor a napi pálinkáját két felesről háromra emeltem. Mire minden szobában körbené­zek, elszalad az idő, lassan itt van­nak a pestiek. Ma egy fiatal pár ér­kezik, bankban dolgoznak, ezt írták. Ezeknek biztosan van mit a tejbe aprítani, elő is készítek minden kö­csögöt, csuprot, régi lábast meg va­salót, amit Sanyi a héten hozott. A köcsögökbe levendulát biggyesztek, és kiteszem mindegyiket jól látható helyre. A többi holmit a kredencre rakom, csak úgy mellesleg, mintha ott felejtettem volna őket. Mari, hát itt meg mi a csuda tör­tént, kiabál Juci a kapuból. Kime­gyek, látom, hogy a napraforgókat bámulja. Ezek meg hogy kerültek ide, érdeklődik. Hogy, hogy, kaca­gok. Tegnap itt járt a bizottság, és kaptunk még két napraforgót. Eny­­nyire jók vagyunk! Nem láttad őket, szomszédasszony, kérdezem. Nem láttam én senkit, pedig egész nap kint kapáltam, állítja. Hát, ha nem láttál senkit, akkor nem jól néztél, vágom rá, és diszkontos pogácsával kíná­lom, amit az előbb mikróztam meg. Friss, most sütöttem, még meleg, to­lom az orra alá. Mindjárt itt vannak a drága vendégek, ezzel várom őket. Juci beleharap a sajtos pogácsába, látom, kikerekedik a szeme. Majd add meg a receptet, mondja. Le sem nyeli az utolsó falatot, megérkeznek a pestiek. Juci nem tágít, tudni akar­ja, mi történik. Még a házba is bejön velünk, a fiatal nő mögött toporog, azzal traktálja, hogy ők is adnak ki szobát. Sülne ki a szeme! A magas barna lány először néz rám, mióta megérkeztek. Szép ez a ház, mondja. Mit lehet itt csinálni? Pihenni, mo­solygok rá. Az elég uncsi, fintorog. Program nincs? Nálunk van prog­ram, vág közbe Juci. Holnap disznó­tor lesz, jó vidéki mulatság, evéssel, ivással, mindennel. De csak a saját vendégeinknek, sajnálom, hogy ma­gukat nem hívhatjuk át. Ez a rohadt Juci, képes levágni egy disznót, csak hogy nekem keresztbe tegyen, gon­dolom. Vissza kell vágnom. Drága vendégeink, program az nálunk is van, mondom. Sanyi holnap vízen jár, mint Krisztus. Itt a tavon tart be­mutatót, magukat is megtanítja, ha akaiják. A szoba árában ez is benne van. A pár szeme felragyog, az jöhet, mondják, húst nem eszünk, néznek Jucira, vegák vagyunk. Reggel hullafáradtan ébredek. Fél éjszaka az interneten kutattam, hogy Sanyinak keressek valami vi­deót a vízenjárásról. Olyan részeg volt, nem kellett sokáig győzköd­nöm, hogy tartson bemutatót. Meg hát ígértem neki fél liter pálinkát is, ha nem hagy szarban. Öt perce bámulja a vizet a tópar­ton, a vendégek azt hiszik, meditál. Mindjárt elindul, drága vendége­ink, mondom a párocskának, aztán maguk következnek. Jaj, de izgu­lok, mondja a nő, és bekapcsolja a telefonját, hogy felvehesse a prog­ramot, ami a szobához jár. Indulj már el, noszogatom Sanyit, menni fog, ha alaposan megnézted a vide­ót, amit mutattam. Sanyi vesz egy nagy levegőt, most is bűzlik a piától. Rálép a vízre, a tó hirtelen mélyül. Azonnal elsüllyed. Mentsenek ki, ordít, nem tudok úszni! Drága vendégeink, nem kell iz­gulni, fordulok hozzájuk. A prog­ram nem marad el, csak változik. Jártak már falusi temetésen? Ná­lunk muzsikaszó meg tűzijáték is van. A halotti toron meg olyan ételt szolgálunk fel, hogy a tíz ujjúkat is megnyalják majd utána. Lapszámunkat OLÁH KATALIN KINGA szobrászművész műveivel illusztráltuk. Oláh Katalin Kinga 1974-ben szü­letett Budapesten. 1997-ben kezdte meg felsőfokú tanulmányait a Pécsi Tudományegyetem szobrászosztá­lyában, majd 2004-ben diplomázott szobrászművészként a Magyar Kép­zőművészeti Egyetemen. Pécsen Rétfalvi Sándor, Budapesten Kő Pál volt a mestere. Diplomázása óta önálló alkotótevékenységet folytat. Tagja a Magyar Alkotóművészek Or­szágos Egyesületének és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének. 2000-ben a KATT - Az évezred utolsó kattintása című pályázaton elnyerte a Kieselbach Galéria kü­­löndíját, 2002-ben a Magyar Kép­zőművészeti Egyetem vertérem kurzusának és a szegedi ÉremVerde pályázatának megosztott első díját. 2014-ben, a III. Szobrászbiennálén a Magyar Képzőművészek és Ipar­művészek Szövetségének különdí­­ját érdemelte ki, 2016-ban pedig az Ezüstgerely-díjat vehette át. A Nemzeti Kulturális Alap, a Ma­gyar Alkotóművészek Országos Egyesülete, a Magyar Művészeti Akadémia és a Római Magyar Aka­démia ösztöndíjai és alkotói támo­gatásai segítették művészetének kibontakoztatását. Több műve van köz- és magán­­gyűjteményben, illetve budapesti, pécsi, csöngei, biatorbágyi, zsám­­béki, tokaji, vecsési, szentkúti, be­regszászi köztereken láthatóak. Szakralitás, emberábrázolás, emberszépség - Oláh Katalin Kinga szobrai mintha azokat a mozdulato­kat ragadnák meg, melyeket Isten is elképzelhetett, amikor jónak terem­tette az embert. Sportolók, tánco­sok, anyák - testet kölcsönöznek a kitartásnak, a gyötrődésből születő örömnek. Drapériák omlanak alá egy-egy félig mutatott lecsupaszo­­dás előtt, ráncot vet a testen a ruha, az arcon az idő meg a gond. Tudjuk mindezt, még akkor is, ha ezek a szobrok épp csak a bekövetkezés egyetlen mozdulatát örökítik meg, illanó semmiségeket lopnak át az örökkévalóságba, mintha pillanat­nyi tökéletességeket tűzne egymás mellé egy különös ízlésű gyűjtő. Lim­lomok, kocátok emelnek talapzatot ez elmúlásba invitáló groteszk figu­rának, máskor meg réges-régi békét vagy épp a múltba száműzött félel­met közvetítenek felénk a görög és a keresztény mitológia kiválasztottjai. Salomé Machaerus fölött lejti köny­­nyed táncát kecsesen egyensúlyoz­va Keresztelő János levágott fejével, a malenkij robotra elhurcolt vecsé­­siek emlékére emelt szoborcsoport alakjai viszont kis motyójukat bi­zonytalanul szorongatva állnak a fegyveresek előtt: könnyedség és hátmerevítő kétségbeesés - baljós és pontos ábrázolása annak, milyen örvények rombolhatnak az istente­lenné korcsosult ember hatalmának kiszolgáltatott sorsban. Időtlen és időtálló ez a félelem, csakúgy, mint a remény vagy a gondviselésbe ve­tett hit újraéledése. Múlt és jövő ér össze ezekben a tekintetekben és mozdulatokban, rémlátó jóslatok és biztató, kegyelemhirdető próféciák. Pszeudo szibilla - Önportré (1998) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. december i

Next

/
Oldalképek
Tartalom