Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-21 / 220. szám
jJREPflíL helyorseg folytatás az 1. oldalról | IB ortre # Ignácz Rózsa az Ünnepi férfiú és A vádlott írása idején Idővel csak ifjúsági íróként publikálhatott, Az utolsó daru és a Torockói gyász című írásaiban az olvasók 1956 allegóriáit ismerték fel, utóbbi borítóján feltüntették, hogy „tizennégy éven felülieknek”, a felnőttek pedig cinkos mosolylyal adták körbe, hogy aki elmúlt tizennégy, olvashassa. A regény cselekménye ugyanis az 1700-as évek legelején játszódik, amikor a Thoroczkay grófok el akarják venni a bányászoktól a város királyi szabadságlevelét, és Rabutin francia zsoldos generálist hívják be, hogy hatalmas seregével eltiporja a szabadságukért harcoló helyi hősöket. Ugyanez az ellenállás-motívum köszön vissza a török hódoltság korában játszódó Orsika című regényében is. Nagyszámú olvasója a bátor írót tisztelte benne, de a hatalom és sokszor az azt kiszolgáló szakma is igyekezett őt a perifériára tuszkolni: nő, ír - érző emberekről téttel bíró történeteket, és igen népszerű az olvasók körében. Ennyi stigma elég ahhoz, hogy lektűrszerzőnek titulálják, de még mindig nem sikerült őt méltó helyre emelni az irodalmi köztudatban, bár több könyvét újra kiadták itthon és Erdélyben is, sőt a fiókokba száműzött kéziratok (Ünnepi férfiú, A vádlott) is napvilágot láttak. Prédikáció? Az Ignácz Rózsa-jelenségről szólva elengedhetetlen, hogy az alkotó emberi arcát is megmutassuk azzal a családtörténettel együtt, amely meghatározta az életét és sok szempontból emberi-írói-színészi attitűdjét is. Pár évvel ezelőtt Ignácz Rózsa fiával, a kétszeres Kossuth-díjas költő, műfordító, nyelvészprofesszor Makkai Ádámmal beszélgetve egy interjúban a szövevényes családtörténetükről is kérdeztem őt, ekkor idézett fel két olyan epizódot, mely látni engedi, Ignácz Rózsa embersége milyen múltból táplálkozott: „Anyám sokat mesélt az édesapjáról, Ignácz Lászlóról is, aki Kovásznán volt pap, majd esperessé választották. Nem ismertem őt, mert 1927-ben meghalt, de azt mondták róla, hogy remek orgánuma volt, zengett a templom, amikor ő beszélt. Később képviselő lett a román parlamentben. Nem tudott szépen beszélni románul, a vidéki parasztok románját beszélte. Amikor a magyarok képviseletében felszólalt a román parlamentben, a ház röhögve hallgatta. Erre nagyapám elvörösödött, kihúzta magát, és tizenöt percen át tacitusi latinnal folytatta. A beszéd végén az egész ház felállva tapsolt. Anyám többször mondta, hogy kicsiben olyan vagy, mint az apám. Ő csodálatos dolgokat művelt. Egyszer elintézte azt, hogy két szökésen kapott székely katonának, akik halálra voltak ítélve, megakadályozta a kivégzését. Egész éjjel-távolt volt, amikor hajnalban visszatért, mutatta, hogy egy kordélyban vitték a székely katonákat. »Nézzétek - mondta -, elintéztem, hogy csak a lábukba lőjenek, pár hét múlva már szaladni fognak.« Ez mi volt? Irodalom, politika? Ez prédikáció, hogy valakinek a szíve helyett a lábába lőnek?” Makkai Ádám édesapja Makkai János országgyűlési képviselő volt, és ahogy a költő mondta: „az ő élete egy tragédia volt, mert az édesanyja nagyon fiatalon meghalt, amikor apám csak hatéves volt. Egy tuberkulotikus elkülönítőben volt, nem volt szabad a gyermekével találkoznia, és kitört, kirontott onnan, összevissza csókolta apámat, és azt kiabálta, hogy »Halj meg te is! Halj meg te is!«. Apám ebbe nem halt bele, de a betegség szövődményeként huszonnyolc éves korában 36 óra alatt megvakult a jobb szemére. Akkor hagyta abba a szépírást, és ment el mérgében politikusnak. Ez bizonyos értelemben determinálta az ő életét. Egyetlen nőben tudott csak megbízni, az unokatestvérében, ő volt az anyám, Ignácz Rózsa.” A házasságuk megromlott, elváltak, Makkai János Amerikába emigrált. Fiuk 1945 nyarán gyermekparalízist kapott, de Istennek különös gondja volt rá. Életben maradt, majd 1956-ban kivándorolt, Amerikában pedig elismert nyelvészprofesszor lett, és egy kivételes költői és műfordítói életművet hozott létre. 2015-ben Hawaiiról hazaköltözött szülővárosába, Budapestre. Számos írásában idézi meg édesanyja alakját is, és azt a korszakot, melynek egy kivételes ember közelében a szemtanúja lehetett. Az Ünnepi férfiú előszavában például mint egykori „kispostás, alkalmi gépelő és kávédaráló írótanonc” tudósít a mű keletkezési körülményeiről. Ahogy a Kádár-rendszer elkezdett „puha diktatúrává” válni, Ignácz Rózsa is utazhatott külföldre, évek múlva viszontláthatta egyetlen gyermekét, de eljutott Afrikába és Argentínába is. Az Afrikában töltött fél év élményeiben gyökerezik a Szavannatűz és a Zebradob híradó című útleírás, valamint a Hajdanában Zambiában című, német és spanyol fordításban is megjelent tanmese és a posztumusz kiadásban napvilágot látott Kóborló kisfiú kalandjai című írása, mely az erdélyi kisebbségi helyzet Afrikába transzponált leírásaként is értelmezhető. A dél-amerikai út emlékét pedig az Argentína viharszünetben című kötet őrzi. 1979. szeptember 24-én reggel Ignácz Rózsát elsodorta a 86-os busz, és pár óra múlva belehalt a sérüléseibe. Végrendelete szerint földbe temették ‘ - a Farkasréten agyag, Óbudán homok van, ezért az Új köztemetőben helyezték örök nyugalomra. Fejfáján a Bibliából vett alapvető mondása áll: „Kit miben elhívott az Úr, abban legyen hű.” Ignácz Rózsa és Makkai Ádám 1937-ben a Színházi Élet folyóirat hasábjain tárlatvezetö REJTETT REMEKMŰVEK GÖDÖLLŐN Bonczidai Éva Milyen világ vett körül egy egyiptomi festőt? Milyen lehetett az impresszionista alkotók környezete? A festő valóban azt festi, amit lát? Vagy esetleg inkább valamely korszellem tükröződik vissza egy-egy képen? - ilyen kérdésekre is reflektált Szőcs Géza Kossuth-díjas költő a Rejtett remekművek című kiállítás megnyitóján a gödöllői királyi kastélyban. Ezek a felvetések jó tárlatvezetőknek bizonyulnak egy olyan kiállításon, amely a 19-21. századi magyar festészet irányait, alkotóinak Csók István: Toilett/Bajor Gizi (olaj, vászon, 70 * 56,5 cm) sajátos vagy épp ritkaságszámba menő műveit engedi látni. De ez a tárlat nem azért különleges, mert akár egy művészettörténeti gyorstalpaló illusztrációs anyaga is lehetne, hanem leginkább azért, mert az itt kiállított munkák mindegyike magángyűjteményből származik, némelyek akár évtizedek óta nem szerepeltek kiállításon. A tárlat tematikusán és műfaji szempontok szerint építkezik, külön termekben időzhetünk el az Európa tájai - képzelet és valóság, Aktok, múzsák - az arc és test, Csendélet - variációk egy témára, valamint a Szentendre újratöltve címmel egymás mellé szerveződő képek előtt, de külön egység enged betekintést Remsey Jenő festő, grafikus, író, költő, marionettkészítő és gobelintervező művészetébe is. A gyűjtők anonimitást kértek, ezért most mi sem sorolhatjuk fel, hogy január 15-ig kiknek a rejtett kincseit láthatja a nagyközönség ezen a különleges helyszínen. „A gyűjtés mindig annak a kornak a tükre, amelyben létrejött, különösen a történelembe ágyazottsága, a társadalmi vonatkozásai miatt”- jegyzi meg Rózsavölgyi Andrea művészettörténész a tárlat katalógusában megjelent, A műgyűjtés margójára - Magánkezdeményezések a történelem tükrében című írásában. Valóban érdekes kihívás lehet az itt látható művek egymásmellettiségéből korunk rajzát felállítani, például rámutatni, a valóság mely vetületei teremtenek kapcsolatot a Munkácsy Mihály festette Főkötős hölgy portréja 1881 körül és efZámbó István Arc-zuhany című képe között. De talán a Csók István Toilett/Bajor Gizi című festményén megörökített gesztus közérthetőbben kapcsolja össze a magát kézitükörben csodáló nőt napjaink ugyanígy szemmagasságba emelt kis képernyőibe sandító önmagunkkal - valószínűleg ugyanaz a nárcisztikus kíváncsiság rejlik a tükörképnek küldött félmosoly és a szelük népszerűsége mögött. A kiállítás szervezői kiemelt figyelemmel fordulnak a legfiatalabb generáció felé: korcsoportokhoz igazított múzeumpedagógiai programokat kínálnak, és a gyerekek, diákok jelentős árkedvezménnyel látogathatják a tárlatot. Szinyei Merse Pál: Női félakt (olaj, vászon, 60 » 44 cm) 2019. szeptember IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
