Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)

2019-09-21 / 220. szám

4 SI ebut helyőrség TORESEK Görcsös kapaszkodása ellenére minden az enyém volt. Régóta is­mertem. Az erek őserdejében, a mirigyek mocsaraiban rejtőztem, onnan suttogtam. A füle tövéhez, a hajába, bőre gyöngyöző izzad­­ságcseppjeibe. Egymás részeivé váltunk, pedig nem voltam fontos, ahogy ő sem. Életét a hiány ha­tározta meg. Beteges volt és ma­zochista, de engem éppen ezek a rossz tulajdonságok vonzottak. Testét tökéletesnek láttam. Kecses volt, mint egy orchidea. Bőrén át­­sejlettek az erek hálói, ahogy a vi­rág szirmain, derekának íve mint a fénylő leveleké. A múlt emlékeinek éltető törmelékeiből táplálkozott. Ez tette törékennyé. Képtelen volt a jelenben élni. A most pillanataiban nem is létezett, csak egy test volt, ami nem bírta el az élet súlyát. Az ajtó nyitva állt. Bizonytalanul léptem be a hívogató előszobába. A felfelé vezető lépcső végtelen spi­rálalakban kanyargott, minden fo­kát burjánzó növények, páfrányok, kaktuszok, orchideák díszítették. Lassan elindultam felfelé, és közben figyelmesen kémleltem környezete­met. A növények virágait, a járóla­pok szürke bordázatát, a fal színét és a kezemet, ahogy végigsimul a kovácsoltvas korlát ívén. A lépcső­sor közepénél egy üvegajtóhoz ér­keztem. Megragadtam a kilincset, nem volt bezárva, így könnyedén benyitottam, és mentem tovább felfelé a fényes lépcsőházban. Csak a növények levelei vetettek néhol árnyékot lépteim elé. Hirtelen apró zörejt hallottam hátulról. Lassan megfordultam, de csak sötétség kö­vetett. Szinte unszolt a következő ajtó felé. Ez is nyitva állt, mintha számítottak volna rám. Benyitot­tam és egy tágas nappaliban talál­tam magam. Figyelmesen körül­néztem, és hirtelen kényelmetlen érzés fogott el. Rettentő tisztaság volt mindenütt. A tér inkább egy kiállítóteremre, mintsem otthonra emlékeztetett. Kényelmetlenül szo­rongatott ez a tökéletesség. Minden forma passzolt minden színhez és mintához. Egyetlen porszem sem szabadult a makulátlafiság csap­dájából. Az ablakpárkányt egy sor orchidea díszítette. A tökéletesség virágai. Lassú, halk léptekkel halad­tam tovább a szoba belseje felé. Ész­revétlenül eljutottam az étkezőasz­talig, ahol megpillantottam őt. A já-Wohner Dóra rólapon térdelt a szőnyeg szélénél. A bőrkanapék és kárpitozott székek mentén sikerült közelebb kúsznom egészen a háta mögé, ahol már lát­hattam, hogy egy nyitott szekrény előtt papírokat rendez sorba. Há­lóinget viselt, pedig már dél is el­múlt. Kérdőn néztem a körülötte heverő és tornyosuló papírlapokra. Körülvették, mint egy erődítmény. Észrevétlenül áthajoltam a válla fö­lött, hogy közelebbről is szemügyre vehessem. Akkor láttam csak, háta milyen görcsösen kanyarodik térdei fölé, amelyek kipirosodtak a hideg kövön. Arcunk egymáshoz simult, és hallottam, ahogy ajkán kifújja a szemében tükröződő aggodalmat. Nem hagyta, hogy pánikba essen, kapaszkodott és olvasta a papírokat. Leletek. Egyenként megszámozva, mint egy regény lapjai. Lassan és lélegzetvétel nélkül felegyenesed­tem. A háta mögött állva szürke köd gyűlt arcom elé. Akkor láttam csak, hogy a makulátlan tér nem tiszta, hanem üres. Éjjel úgy döntöttem, másnap kö­vetni fogom. Az ablakom a házukra nézett, így minden lépését figyel­hettem. Amint félje korán reggel elindult, újra átmentem hozzá, ugyanolyan észrevétlenül, mint elő­ször. Emlékszem, az óra épp csak 6:20-at mutatott, de már készen állt az indulásra. Már csak néhány simítás, és minden tökéletes. Öltö­zete elegáns volt, sötétkék ceruza­szoknyát, mentazöld selyeminget és magassarkút viselt. Mintha megbe­szélésre készült volna. A parfüm két utolsó pisszenésével befejezte toa­lettjét, benti papucsát megragad­va a kisasztalhoz sietett, felkapta a kocsikulcsot, és már szaladt is le­felé a lépcsőn, növényeken és ajtó­kon át. Rohantam utána, és amint beállította a visszapillantó tükröt, én már ott ültem mellette az anyós­ülésen. Nem látott, mert nem vol­tam fontos. De én figyeltem őt. Éreztem bőre levendulaillatát és a parfüm finom felhőjét haja körül. Kívánatos volt. Utunk a kórházhoz vezetett. Az épület öreg volt és ro­mos. A belgyógyászat bejárata előtt parkolt le, összeszedte a papírokat a hátsó ülésről és elindult az ajtó­hoz. Üres tekintetek között sétál­tunk végig a századvégi csempékkel kirakott folyosón. Ide az emberek megbetegedni jönnek. Amikor az osztályra ért, kivett egy sorszámot Külsőrekecsin, 2013 a rendelő ajtaja melletti kis faládá­ból. Mintha a sorsát húzta volna ki, markába szorította a műanyagba vont papírlapot, leült és várt. Sze­gedi Réka! - szólt a nővér. Amint meghallotta a hangot, idegesen fel­ugrott és elindult a nyitott fehér ajtó felé. A nyomában lépkedtem én is. Az orvosi rendelő fényben für­­dött. A fehér falak visszaverték az ablakon beszűrődő nap sugarait. Az orvos asztalát egy csokor tuli­pán díszítette. „Jó reggelt, Réka! Tegnap este megérkeztek az ered­ményei.” Hangja természetesen ér­zelemmentes. „Előző vizsgálataink és az allergiateszt kimutatták, hogy szervezete nem tolerálja a laktózt.” Réka arca megkönnyebbültnek tűnt a hír hallatán. Ezenkívül, folytatta az orvos torkát köszörülve, rákos. A következő pillanatban egy rönt­genfelvételt vett elő, amit egy fe­hér táblára helyezve világított meg, hogy megmutassa a képet. Közel álltunk a fényhez, sugara szinte át­világította testünket. Réka fejében a percek megtörték csendjüket, és kétségbeesett nyögéssel a végte­lenbe fagytak. A szoba fehér sarkai körbefordultak, a három ajtó helyet cserélt. Átlátszók lettünk. Már nem hallom az orvos hangját, és hirtelen mágneses vonzást érzek Réka teste felől. Hátulról megérintem a kar­ját, arcán reménytelen könnycsepp gördül végig és lecsordul a nyaka­mon. Nem látok semmit. Meztelenül állunk a kórterem tükre előtt. Mellkasunk, vállunk, csípőnk és karunk hajlatai tele se­­'Üw/ bekkel. A testet kanülök és varrás­nyomok csúfítják. Kopaszon bámu­lunk az infúzió vasrúdjába kapasz­kodva. Bekötött kezünkkel végig­simítjuk fejbőrünket. Emlékszel, amikor anyád a kerti kisház előtt leborotválta a fejed? Újra olyan let­tél, mint egy csecsemő. Sírt a vállad fölött, de te nem láttad. Gyereked arca verte csak vissza érzelmeit. Ott volt ő is. Együtt sírtatok. Én pedig röhögtem tele szájjal. Fogaim kö­zött spriccelt a véred. Szétszaggat­tam a sejtjeidet és röhögtem azon, ahogy haldokolsz. Volt, hogy te is nevettél. „Mi van, ha a parókát le­kapja fejemről a szél?” Elképzel­ted, ahogy rohansz utána az utcán, ahogy megaláz a szél és a járdákon sikító tömeg. De még akkor is meg­őrizted volna a méltóságodat. Most itt bámuljuk aszott bőrünk képét a tükörben. Bámuljuk veszteségein­ket, bámulunk egy sötétséget, ami­ből gyászmenet vonul felénk lassan, egy fekete koporsót követve. Kezük­ben fehér virágok. Ott jövök én is, csendben ünnepelem győzelmemet. Megfordulok a tükörben, és arcodra tekintek. „Te vagy az?” - kérdezem. Nem ismerlek. Emlékszem a kaposvári útra. Ez­rek járták, mint a zarándoklatokat. Álmomban már láttam az öreg pla­tánokat az út szélén, mégsem tud­tam, honnan ismerős a város. Hoz­zád utaztunk, hogy ne légy egyedül. Most én vagyok egyedül. A létemért harcolok, ahogy te akkor. Elfelejtet­tem, milyen az élet sötétség nélkül. Visszavonultam az erek elhagyott sikátoraiba, és létem miértjein el­mélkedem. Te szültél engem, hogy megöljelek. Te adtál nekem formát emlékeid szikláiból, amelyeket nem volt erőd tovább cipelni. Betegség vagyok. Szörnyű kór, amely rom­bol és pusztításra hív. Megvetsz és gyűlölsz engem, pedig ez a tulaj­donság az emberektől sem áll távol. És ahogy ők, én sem tehetek mást, mint amire teremtettem. Ölök. Gyilkolok, hogy eggyé váljak fájdal­maddal és halálodban leljem végze­tem. És mint egy robbanás az erek alagútjában, hirtelen hatalmas fény keletkezett. Egy apró sejtből áradt, ami fénysebességgel suhant el mel­lettem az érfal mentén, ezüstös vá­ladékot hagyva maga után. Követni kezdtem, bár nehéz testem hátrál­tatott a mozgásban. A léghólyagok erdejében majdnem elvesztettem a nyomát, de fénye hatalmas erővel hatolt át a véredények falain. Utunk a test középpontjába vezetett. Ahogy az óriási motor közelébe ér­tem, a dobogások földrengésekként rángattak és löktek félre. Nem me­nekülhettem, egy hirtelen véráradat magával sodort és a bordacsontok rácsainak csapott. Kétségbeesetten a felszínhez feszültem és éreztem, hogy lényem szertefoszlik. Sejtjeim szétszóródtak a mellkas sötétjében. Egy steril szobában fekszik. A tér üres, csak az ágy és egy szék van a szobában. Mielőtt beköltözött, a padlószőnyeget parkettára cserél­ték, hogy könnyebb legyen takaríta­ni. A szobát mindennap kitisztítják. Még a falakat is végigtörölgetik ned­ves rongyokkal, a mosható festék nem bánja. A szoba aprócska, de ke­leti ablaka beengedi a nap ébresztő sugarait. Csukott szemmel fekszik. Nehéz végtagjai belesüllyednek az ágy puha matracába. Könnyű háló­inge finoman meg-megrezzen szíve szorgalmas dobbanásaival. WOHNER DORA 1995-ben szüle­tett Zalaegerszegen. Jelenleg a Bécsi Egyetem anglisztika szakos hallgatója. Az irodalom mellett a jazz szerelmese. Homoródalmás, 2014 LAPSZAMUNK SZERZŐI Ágoston Szász Katalin (1996) irodalomszervező, kulturális újságíró Baricz Dezső (1995) költő Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Farkas Wellmann Endre (1975) József Attila-díjas költő, író, szerkesztő Kántor Mihály (1974) szakíró Kriza János (1811-1875) költő, író, műfordító, néprajzkutató, unitárius püspök Lázár Balázs (1975) költő, színművész Makkai Ádám (1935) kétszeres Kossuth-díjas költő, nyelvész, műfordító, a chicagói University of Illinois nyugalmazott professzora, a Magyar Szent István-rend kitüntetettje Nagy Betti (1963) költő Szilágyi-Nagy Ildikó (1978) író, szerkesztő IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. szeptember

Next

/
Oldalképek
Tartalom