Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-21 / 220. szám
4 SI ebut helyőrség TORESEK Görcsös kapaszkodása ellenére minden az enyém volt. Régóta ismertem. Az erek őserdejében, a mirigyek mocsaraiban rejtőztem, onnan suttogtam. A füle tövéhez, a hajába, bőre gyöngyöző izzadságcseppjeibe. Egymás részeivé váltunk, pedig nem voltam fontos, ahogy ő sem. Életét a hiány határozta meg. Beteges volt és mazochista, de engem éppen ezek a rossz tulajdonságok vonzottak. Testét tökéletesnek láttam. Kecses volt, mint egy orchidea. Bőrén átsejlettek az erek hálói, ahogy a virág szirmain, derekának íve mint a fénylő leveleké. A múlt emlékeinek éltető törmelékeiből táplálkozott. Ez tette törékennyé. Képtelen volt a jelenben élni. A most pillanataiban nem is létezett, csak egy test volt, ami nem bírta el az élet súlyát. Az ajtó nyitva állt. Bizonytalanul léptem be a hívogató előszobába. A felfelé vezető lépcső végtelen spirálalakban kanyargott, minden fokát burjánzó növények, páfrányok, kaktuszok, orchideák díszítették. Lassan elindultam felfelé, és közben figyelmesen kémleltem környezetemet. A növények virágait, a járólapok szürke bordázatát, a fal színét és a kezemet, ahogy végigsimul a kovácsoltvas korlát ívén. A lépcsősor közepénél egy üvegajtóhoz érkeztem. Megragadtam a kilincset, nem volt bezárva, így könnyedén benyitottam, és mentem tovább felfelé a fényes lépcsőházban. Csak a növények levelei vetettek néhol árnyékot lépteim elé. Hirtelen apró zörejt hallottam hátulról. Lassan megfordultam, de csak sötétség követett. Szinte unszolt a következő ajtó felé. Ez is nyitva állt, mintha számítottak volna rám. Benyitottam és egy tágas nappaliban találtam magam. Figyelmesen körülnéztem, és hirtelen kényelmetlen érzés fogott el. Rettentő tisztaság volt mindenütt. A tér inkább egy kiállítóteremre, mintsem otthonra emlékeztetett. Kényelmetlenül szorongatott ez a tökéletesség. Minden forma passzolt minden színhez és mintához. Egyetlen porszem sem szabadult a makulátlafiság csapdájából. Az ablakpárkányt egy sor orchidea díszítette. A tökéletesség virágai. Lassú, halk léptekkel haladtam tovább a szoba belseje felé. Észrevétlenül eljutottam az étkezőasztalig, ahol megpillantottam őt. A já-Wohner Dóra rólapon térdelt a szőnyeg szélénél. A bőrkanapék és kárpitozott székek mentén sikerült közelebb kúsznom egészen a háta mögé, ahol már láthattam, hogy egy nyitott szekrény előtt papírokat rendez sorba. Hálóinget viselt, pedig már dél is elmúlt. Kérdőn néztem a körülötte heverő és tornyosuló papírlapokra. Körülvették, mint egy erődítmény. Észrevétlenül áthajoltam a válla fölött, hogy közelebbről is szemügyre vehessem. Akkor láttam csak, háta milyen görcsösen kanyarodik térdei fölé, amelyek kipirosodtak a hideg kövön. Arcunk egymáshoz simult, és hallottam, ahogy ajkán kifújja a szemében tükröződő aggodalmat. Nem hagyta, hogy pánikba essen, kapaszkodott és olvasta a papírokat. Leletek. Egyenként megszámozva, mint egy regény lapjai. Lassan és lélegzetvétel nélkül felegyenesedtem. A háta mögött állva szürke köd gyűlt arcom elé. Akkor láttam csak, hogy a makulátlan tér nem tiszta, hanem üres. Éjjel úgy döntöttem, másnap követni fogom. Az ablakom a házukra nézett, így minden lépését figyelhettem. Amint félje korán reggel elindult, újra átmentem hozzá, ugyanolyan észrevétlenül, mint először. Emlékszem, az óra épp csak 6:20-at mutatott, de már készen állt az indulásra. Már csak néhány simítás, és minden tökéletes. Öltözete elegáns volt, sötétkék ceruzaszoknyát, mentazöld selyeminget és magassarkút viselt. Mintha megbeszélésre készült volna. A parfüm két utolsó pisszenésével befejezte toalettjét, benti papucsát megragadva a kisasztalhoz sietett, felkapta a kocsikulcsot, és már szaladt is lefelé a lépcsőn, növényeken és ajtókon át. Rohantam utána, és amint beállította a visszapillantó tükröt, én már ott ültem mellette az anyósülésen. Nem látott, mert nem voltam fontos. De én figyeltem őt. Éreztem bőre levendulaillatát és a parfüm finom felhőjét haja körül. Kívánatos volt. Utunk a kórházhoz vezetett. Az épület öreg volt és romos. A belgyógyászat bejárata előtt parkolt le, összeszedte a papírokat a hátsó ülésről és elindult az ajtóhoz. Üres tekintetek között sétáltunk végig a századvégi csempékkel kirakott folyosón. Ide az emberek megbetegedni jönnek. Amikor az osztályra ért, kivett egy sorszámot Külsőrekecsin, 2013 a rendelő ajtaja melletti kis faládából. Mintha a sorsát húzta volna ki, markába szorította a műanyagba vont papírlapot, leült és várt. Szegedi Réka! - szólt a nővér. Amint meghallotta a hangot, idegesen felugrott és elindult a nyitott fehér ajtó felé. A nyomában lépkedtem én is. Az orvosi rendelő fényben fürdött. A fehér falak visszaverték az ablakon beszűrődő nap sugarait. Az orvos asztalát egy csokor tulipán díszítette. „Jó reggelt, Réka! Tegnap este megérkeztek az eredményei.” Hangja természetesen érzelemmentes. „Előző vizsgálataink és az allergiateszt kimutatták, hogy szervezete nem tolerálja a laktózt.” Réka arca megkönnyebbültnek tűnt a hír hallatán. Ezenkívül, folytatta az orvos torkát köszörülve, rákos. A következő pillanatban egy röntgenfelvételt vett elő, amit egy fehér táblára helyezve világított meg, hogy megmutassa a képet. Közel álltunk a fényhez, sugara szinte átvilágította testünket. Réka fejében a percek megtörték csendjüket, és kétségbeesett nyögéssel a végtelenbe fagytak. A szoba fehér sarkai körbefordultak, a három ajtó helyet cserélt. Átlátszók lettünk. Már nem hallom az orvos hangját, és hirtelen mágneses vonzást érzek Réka teste felől. Hátulról megérintem a karját, arcán reménytelen könnycsepp gördül végig és lecsordul a nyakamon. Nem látok semmit. Meztelenül állunk a kórterem tükre előtt. Mellkasunk, vállunk, csípőnk és karunk hajlatai tele se'Üw/ bekkel. A testet kanülök és varrásnyomok csúfítják. Kopaszon bámulunk az infúzió vasrúdjába kapaszkodva. Bekötött kezünkkel végigsimítjuk fejbőrünket. Emlékszel, amikor anyád a kerti kisház előtt leborotválta a fejed? Újra olyan lettél, mint egy csecsemő. Sírt a vállad fölött, de te nem láttad. Gyereked arca verte csak vissza érzelmeit. Ott volt ő is. Együtt sírtatok. Én pedig röhögtem tele szájjal. Fogaim között spriccelt a véred. Szétszaggattam a sejtjeidet és röhögtem azon, ahogy haldokolsz. Volt, hogy te is nevettél. „Mi van, ha a parókát lekapja fejemről a szél?” Elképzelted, ahogy rohansz utána az utcán, ahogy megaláz a szél és a járdákon sikító tömeg. De még akkor is megőrizted volna a méltóságodat. Most itt bámuljuk aszott bőrünk képét a tükörben. Bámuljuk veszteségeinket, bámulunk egy sötétséget, amiből gyászmenet vonul felénk lassan, egy fekete koporsót követve. Kezükben fehér virágok. Ott jövök én is, csendben ünnepelem győzelmemet. Megfordulok a tükörben, és arcodra tekintek. „Te vagy az?” - kérdezem. Nem ismerlek. Emlékszem a kaposvári útra. Ezrek járták, mint a zarándoklatokat. Álmomban már láttam az öreg platánokat az út szélén, mégsem tudtam, honnan ismerős a város. Hozzád utaztunk, hogy ne légy egyedül. Most én vagyok egyedül. A létemért harcolok, ahogy te akkor. Elfelejtettem, milyen az élet sötétség nélkül. Visszavonultam az erek elhagyott sikátoraiba, és létem miértjein elmélkedem. Te szültél engem, hogy megöljelek. Te adtál nekem formát emlékeid szikláiból, amelyeket nem volt erőd tovább cipelni. Betegség vagyok. Szörnyű kór, amely rombol és pusztításra hív. Megvetsz és gyűlölsz engem, pedig ez a tulajdonság az emberektől sem áll távol. És ahogy ők, én sem tehetek mást, mint amire teremtettem. Ölök. Gyilkolok, hogy eggyé váljak fájdalmaddal és halálodban leljem végzetem. És mint egy robbanás az erek alagútjában, hirtelen hatalmas fény keletkezett. Egy apró sejtből áradt, ami fénysebességgel suhant el mellettem az érfal mentén, ezüstös váladékot hagyva maga után. Követni kezdtem, bár nehéz testem hátráltatott a mozgásban. A léghólyagok erdejében majdnem elvesztettem a nyomát, de fénye hatalmas erővel hatolt át a véredények falain. Utunk a test középpontjába vezetett. Ahogy az óriási motor közelébe értem, a dobogások földrengésekként rángattak és löktek félre. Nem menekülhettem, egy hirtelen véráradat magával sodort és a bordacsontok rácsainak csapott. Kétségbeesetten a felszínhez feszültem és éreztem, hogy lényem szertefoszlik. Sejtjeim szétszóródtak a mellkas sötétjében. Egy steril szobában fekszik. A tér üres, csak az ágy és egy szék van a szobában. Mielőtt beköltözött, a padlószőnyeget parkettára cserélték, hogy könnyebb legyen takarítani. A szobát mindennap kitisztítják. Még a falakat is végigtörölgetik nedves rongyokkal, a mosható festék nem bánja. A szoba aprócska, de keleti ablaka beengedi a nap ébresztő sugarait. Csukott szemmel fekszik. Nehéz végtagjai belesüllyednek az ágy puha matracába. Könnyű hálóinge finoman meg-megrezzen szíve szorgalmas dobbanásaival. WOHNER DORA 1995-ben született Zalaegerszegen. Jelenleg a Bécsi Egyetem anglisztika szakos hallgatója. Az irodalom mellett a jazz szerelmese. Homoródalmás, 2014 LAPSZAMUNK SZERZŐI Ágoston Szász Katalin (1996) irodalomszervező, kulturális újságíró Baricz Dezső (1995) költő Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Farkas Wellmann Endre (1975) József Attila-díjas költő, író, szerkesztő Kántor Mihály (1974) szakíró Kriza János (1811-1875) költő, író, műfordító, néprajzkutató, unitárius püspök Lázár Balázs (1975) költő, színművész Makkai Ádám (1935) kétszeres Kossuth-díjas költő, nyelvész, műfordító, a chicagói University of Illinois nyugalmazott professzora, a Magyar Szent István-rend kitüntetettje Nagy Betti (1963) költő Szilágyi-Nagy Ildikó (1978) író, szerkesztő IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. szeptember
