Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-28 / 226. szám
2019. szeptember 28. 2 Faludi Ádám tárcanovellái 4 Debüt: Sarnyai Benedek Máté 6 Ágoston Szász Katalin a magyar népmeséről IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET FF miként gyúrhatnám őket ősi alkotóvágy szerint n vezervers Benyhe István Gyógyulásért Fiam szemében bizalom, az enyémben csöppnyi kétség. Tudni akarom, nem hagyott magunkra Ő, akiben a jó hírt megígérték! Hogy a szorongattatásban is halkan súg a lélek. Ha a kibomló süket csend mélyére érek mindent átfogó gúzs a sötét, arcomra lepelként fagy rá a félsz. \ Itt, a lét felől a lelkek, mint karthauzi halak csöndesek, de bánják fogadalmukat, mert néma sikolyuk kevés, hogy meghallja Isten, a létük feledés és elhagyatottság és elveszettség. Itt sekély, ott mélyebb a nemtudás kútja, szilárd mélyét, ha van, tükre mutatja. Sorvasztó ítélet, a test függönye libben, saját folytatásom határa elomlik, és nem látjuk, hogy mozdul a sírva kérlelt Isten. Mi mozgat sejtésből születő képeket? Honnan a válasz, te néma megkérdezett? Fiam szemében bizalom, bennem csak növekvő szeretet. portré Két elhallgatott nagymonológ Bonczidai Éva Életem furcsa találkozásai között tartok számon egy színházi előadást is. 2004 novemberében, pár héttel azután, hogy elsőéves egyetemistaként Kolozsvárra költöztem, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor előadását vette fel a Mindentudás Egyeteme stábja, és mivel a neves előadó nem csak bölcsészkörökben legenda, minden szakról tódultak a fiatalok, hogy hallhassák őt. Oda igyekeztem én is, de hoppon maradtam, zsúfolásig megtelt a terem, és sokakkal együtt én is kint rekedtem. Céltalan, amolyan városnéző sétára indultam, amikor felfigyeltem arra, hogy sokan igyekeznek a Kolozsvári Nemzeti Színházba. Mi csak román színházként emlegettük azt a szépséges épületet, amelyet addig csak kívülről csodáltam. Elegancia és pompa - volt (van) abban a színházban valami megfoghatatlan fennköltség, olyan ünnepelni tudást tükröz, amely talán csak a világháborúk előtti időkben volt ilyen derűvel megélhető. Amikor először jártam ott, nem tudtam róla semmit, csak ami látszott: hogy ez is a „magyar világban” épült, hogy annak a régi Kolozsvárnak a mementója. A Hamletet néztem meg aznap. De nem is sejtettem, hogy valami rendkívülinek leszek a szemtanúja. Az előadásból legjobban a borzongásra emlékszem, miközben a társulat súgja Hamletnek a nagymonológot, de ő csak a kezdősort mondja el - „Lenni vagy nem lenni?” mert ő nem bír a halálról beszélni, majd hogy később a meggyszínű szőnyegen a halott Ophelia meszes lábnyomain lépkedünk ki a nézőtérről. Utólag tudtam meg, hogy az előadást pár évvel azelőtt Vlad Mugur rendezte, aki Németországból jött haza, hogy megvalósíthassa a harmincöt évvel korábbi előadás ötletét, melyet a hetvenes évek elején a diktatúra betiltott, és hogy a rendező csak az előbemutatón lehetett jelen, az igazi premiert már nem érte meg. Akkor este, amikor véletlenül betévedtem a színházba, utoljára játszották azt az előadást. Erről a Hamletról meséltem lelkendezve, amikor az asztaltársaságban megjegyezte valaki, hogy volt abban a színházban egy másik Hamlet is, amelyre sokáig emlékeztek. Ennek a furcsa megjegyzésnek a nyomán kezdtem a színház történetét kutatni. Palota a Hunyadi téren A Kolozsvári Nemzeti Színház otthona 1904 és 1906 között épült a Ferdinand Fellner és Hermann Helmer bécsi építészpáros tervei alapján - ők az Atlanti-óceántól a Feketetengerig 48 színházat építettek fel, Budapesten, Szegeden, Kecskeméten, Nagyváradon is láthatjuk az ékszerdobozok bájos eleganciáját idéző teátrumokat. A kolozsvári színház 1906. szeptember 8-án nyílt meg a kincses város második kőszínházaként. Többnapos ünnepséggel búcsúzott a társulat a korábbi, Farkas utcai játszóhelytől, a színpadának egyik darabját be is építették az új színpadba. Másnap az új palota zárókövének letétele után szobrot avattak Kótsi Patkó János színész, színigazgató, drámaíró, zeneszerző és E. Kovács Gyula színész tiszteletére. Este Kacsóh Pongrác Nyitánya után Janovics Jenő igazgató köszöntötte az ünneplőket, majd a nemzeti himnusz eléneklését követően Herczeg Ferenc két darabját mutatták be - a Színházavatás a színház történetének jeles személyiségeit jelenítette meg, A bujdosók pedig Rákóczi fogságáról emlékezett meg. A szerző mindkét művet erre az alkalomra írta. Az ungvári származású Janovics Jenő (1872-1945), aki gyermekkora óta a Farkas utcai színház művésze akart lenni, nem csupán azért került be a kolozsvári színház történetébe, mert az ő igazgatósága idején nyílt meg az új palota, hanem mert az új kőszínház léte elsősorban neki köszönhető, és az is, hogy máig modellértékű közönségnevelő műsorpolitikájával a kolozsvári szellemi élet meghatározó gondolkodója és alakítója volt. „A magyar kormány nem tudta felvállalni a színház építési költségeit, így azt banki kölcsönből finanszírozták, amelyet egyrészt az Országos Színházi Alap tulajdonát képező birtok értékesítéséből, másrészt az igazgató állami segélyéből kellett fokozatosan törleszteni. A Színházi Alap birtokainak az értékesítése jogi bonyodalmak miatt hosszú évekig húzódott, így a törlesztés kizárólag az igazgatói szubvencióból történt, amely rendeltetésének megfelelően a színészek fizetésére és a színház fenntartására szolgált” - összegzi Zakariás Erzsébet A film, a színház és Janovics Jenő című írásában. Az igazgató az új színházat művészszínházként képzelte el, a könynyed darabokat pedig a sétatéri nyári színházban tervezte bemutatni, ezért azt is kőszínházzá alakíttatta. folytatás a 3. oldalon |
