Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-28 / 226. szám
2 helyőrség szerkesztoseai terepaszta A TÁRCAÍRÓ-TEREPASZTAL MAGÁNOSSÁGA (ÉS A TÁRCAÍRÓ TEREPASZTAL-MAGÁNOSSÁGA) Nagy Koppány Zsolt írtam nemrég ide egy viccesnek szánt - és felolvasásokon a közönség reakciói alapján eléggé viccesnek is sikerült - cikkecskét arról, hogy a magamfajta pocakosodó apukák hogyan sportolnak, vagyis mindent csinálnak, csak éppen nem sportolnak (a sportolás ürügyén). Már éppen fürödni kezdtem a könnyen jött dicsőségben, amikor csöngettek. Kissé bosszúsan elzártam a vizet, kicaplattam megdicsőülésem zuhanyfülkéjéből, és ajtót nyitottam. Néhány muki és mukinő állt a küszöbön, mivelhogy felismerték a szövegben magukat meg a helyzetet, úgymond. Sajnos nem virágot hoztak meg bort, hogy megköszönjék, amiért felismerhették magukat, hanem súlyos szavakat, amiért én világ csúfjára „kitettem őket az újságba”. Szemérmesen megigazítottam magamon a törölközőt, és kivágtam egy védőbeszédet, amelyben kitértem a fikció és a valóság viszonyára, a szerző, az elbeszélő és a főszereplő közötti átláthatatlan és sok disznóságot elfedő kapcsolatrendszerére, az élet alig felismerhető és csak kiindulópontként szolgáló természetére az irodalom felől szemlélve... de kevertem bele nekik jócskán filozófiát és irodalomelméletet is, mert nem tudom levetkőzni azt a gyarló szokásomat, hogy az egyszerűbb népek előtt fitogtassam a műveltségemet. Bólogattak, aztán elkezdtek megütni. Miután összeszedtem a fogaimat, megálltam a tükör előtt, vicsorítottam, és elgondolkodtam, milyen szerencsétlen is az, aki én vagyok. Mert mi történik? Az ember nyitott szemmel jár, mert a téma, azt mondják, az utcán hever. Lehajol tehát, felveszi, megtisztogatja, a nap felé tartja, csillog - ez azt jelenti, meg lehet írni. Megírja hát. Erre a szomszédja magára ismer, és eljön a láncfűrészével igazságot tenni. Érdekes, hogy ezek a láncfűrészes pofák soha nem tudják felfogni, hogy nem róluk szól a dolog, hanem az általuk megtestesített típusokról. Nem, nem, ők csak lóbálják a berregő ipari szerszámot, és méltatlankodnak, miközben vér fröccsen az arcukba. Én ilyenkor azt szoktam kiabálni (ha nem vágják le rögtön a számat), hogy éljetek, viselkedjetek úgy, emberek, hogy ne lehessen megírni benneteket! Ettől azonban még dühösebbek lesznek, és mivel a láncfűrész már nem elég, egy durvább eszközt vetnek be: a Messenger-csoportot, ahova engem is meghívnak. Az ember csak gyanútlanul belép oda, aztán pillanatok alatt megérti, hogy valójában egy középkori kalodába került. Fejét ugyanis beszorítják két csinosan kivágott léc közé, karját lenyűgözik, és az arcába adni kezdik rohadtparadicsom-szitkaikat és záptojás-felháborodásukat. Azt pedig már mindenki tudja, milyen nehéz tele szájjal beszélni, pláne védbeszédet eszközölni. Mit lehet tenni?, merengek ilyenkor a tükör előtt. Az emberek lassan már nemhogy nem szívesen mondanak el nekem bármit és semmit, mert megírom - hanem már nem is szívesen jelennek meg velem egy társaságban, mert tudják: megírom. Vágassam le talán a kezemet? Fúrassak lyukat agyam vonatkozó részébe? Egyáltalán... Jó ez nekem? Vagy tán rossz? Nem is hívnak már sehova. Aminek én spéciéi örülök, de ivadékaim nem annyira. Apád kipellengérezett, ne gyere a babazsúromra! Egén... veszélyes az ilyen magamfajta szemüveges alak, és hamar magára marad. De mit lehessen csinálni? Egenegen... Éljetek úgy, hogy ne legyen rajta(tok) semmi megírnivaló. Mert akkor erről csak egyszer lehet írnom. Nagyot sóhajtok, helyére teszem a kiürült tubus fogvisszaragasztót, visszamászom a közben kihűlt dicsőségvizembe, és kieszelem: írok valamit arról, hogy megkeresnek a népek feredés közben, és nekem ki kell szállnom a kádból. tarca 1 <_ ■» i ; Iji . I >'«'»• • jt • Mj'\r> t:»M ROHAMÁSÓVAL TÁNCOLÓ Eladó egy domb valahol a hajmáskéri leágazó előtt a nyolcason. Beleböktek ennek a dombnak az oldalába egy karót táblával. Egy dekoratőrt képességekkel mérsékelten megáldott illető készítette ezt a táblát, nem vitás. Eladó. Én mindig szívesen vettem volna dombot, sőt dombokat. Megveszem ezt a dombot, és hagyom, hogy domb legyen. Ezt mondtam volna magamnak. Nem alakítanám, nem változtatnám meg, semmi házassági gyakorlat. Egy adag dombravalóval a zsebemben, egy percig nem haboztam volna. - Mennyibe kerül ez a domb? Pompás! Kérem! A legtöbb dombot megvásárolni, az ám! De megváltoztatni egyiket sem. A dombok csak maradjanak meg dombnak. A távolsági busz egyenletes szuszogással vonszolja magát, mindenre van ideje mindenkinek. Én dombokról álmodom. Ha valamilyen fatális véletlen következtében a néphadsereg lecsaphatott volna életem napsütötte két évére, akkor csak dombelhárító lehettem volna, mert sikerült igazolásokkal körülbástyázni magamat, hogy jó vagyok bármire, de nem vagyok alkalmas semmire. Gyerekkorom erdősávjaiban nyári társammal kószáltunk fácánkergető készséggel, fogolydobó munícióval feltöltve, csúzlikkal, faragott pásztorbotokkal és különös elképzelésekkel a valóságról. Egészen jó kis elképzelések voltak, csupán használhatatlanok és a valóságot komoly túlbiztosítással kerülték. Az erdősávokban hosszan kanyarogtak a hajdani lövészárkok, kincsásás halottal állt a célkeresztünk tízes körében. Napokkal korábban találtunk egy hibátlan rohamásót, komoly hatást tett ránk. Itt bármi lehet még! Vérehulló Fűztemplom! Vagbéla és rékli! És ástunk, akárha régészvér folydogálna ereinkben; körültekintéssel, átvizsgálva a kiforgatott földet. Repeszek, ismeretlen rendeltetésű vasak, egy szétlapított csajka és porladó végű töltényhüvelyek táplálták bennünk a tüzet. Egy balkáni gerle kidugta fejét a bodzabokorból, láttunkra porcelángalambbá változott és zuhanni kezdett. Mielőtt talajt foghatott volna, megszűnt a varázs, menekülési rekordját többszörösen megdöntve vágódott ki a szántóföldek felé, hogy a horizont közelében pont legyen belőle, aztán még az se. A következő kiforgatott ásónyi föld elgurult, és amikor megállt az árokban, jól szemügyre vett bennünket egy koponya. Kerek szemüreget viselt.- Kik vagytok, legények? - köpött ki egy maroknyi homokot frontfoggal ékesítve. Barátom menten és helyben kiugrott a feltáróhely gödréből, én meg tátott szájjal dermedtem sóbálvánnyá. - Én Saját Gábriel vagyok Dégről. Már majdnem hazaértem, karnyújtásnyira vagyunk Szentivántól, hát nem idepörköltek ezek a tetű muszkák vagy az isten tudja, kik! És bekaptam félkilónyi repeszt ötdekás kiszerelésben. Aztán csak belehemperedtem ebbe az árokba, és hát ez bizony folyton folydogáló homok. Persze télen és esőben nem. De az év többi részében igen, így aztán annak rendje és módja szerint eltemetett. Örülök, hogy rám találtatok. Hazavinnétek Dégre? Elég, ha csak a koponyámat, a többiért majd eljönnek a fiaim. Vagy az ő fiaik. Nem tudtam követni az idő múlását. Ufót sem láttam. A feleségem már nem hinném, hogy élne. Bólogattam és lassan kihátráltam a fák közül a dűlőútra. - Hozok egy teknőt meg tragacsot. Eltart egy darabig, addig nyugodjék békében! El ne kószáljon! REGGELI PILINCKÉZÉS Gránási bácsi kucsmáját kicsinyt hátrébb tolta homlokából, és felpillantott az égboltra. November végi kavargó felhőzet odafent, szürkén gomolyog az összefüggő és szél hajtotta kötelék valahonnan valahová vagy a semmiből a semmibe, ami nagyjából ugyanaz. Varjak kerengenék meglehetősen magasan és feltűnően sokan már elég hosszú ideje. Nézzük őket a kerti kapunál ácsorogva. A kerti kapu hasított akácágakból összerótt erős alkotmány, mellette a nagykapu szintén. Azon kifér és befér a lovas kocsi, de a dohogó Hoffer is a masinával. Gránási bácsi megfontolt ember, nem szokott a levegőbe beszélni. Nemsokára megjön a hó, fordítja le a varjak repkedését emberi nyelvre. Ezt komolyan kell venni, mert Gránási bácsi érti a rétet, a szántást, a gabonát, a boglyát, a kazlat, a tehenet és a lovakat is. A trágyadomb fölé színes vászonhasítékokkal teli spárgát feszített, hogy elriassza a baromfinépet veszélyeztető égi ragadozókat. Sashajtónak nevezte el ezt a színes csíkokat lebegtető spárgafeszületet. A pilinckézést is megmutatta egyszer. Mondják máshol pilinckának meg bigézésnek is. De mink most nem máshol vagyunk. A bigefával, vagy ha mégis máshol vagyunk, akkor kampaverővel, kámpával vagy levattával felütjük a földről a pilinckét, aztán megpróbáljuk a lehető legjobb helyen és a legnagyobb erővel megütni, FaludiÁdám hogy a hetedik határig repüljön. De legalábbis kétszázötven verébugrásnyira, vagy sok tehénhossznyira. Érted, kishusom? (Elgondolkozva, lassan, moderato, satöbbi; ezt a kishusom dolgot nem is Gránási bácsi mondta, hanem Katica néni.) Gránási bácsi ott a kerítésnél azt mondta, hogy soha ne nézzek fel a repülő madarakra, mert azok a levegőben végzik el a dolgukat. A madárszar meg leesik a földre, aztán ha éppen ott állunk, akkor jól kinézünk! És ha meg neaggyisten az arcunkat éri ez a madárrondítás, hát az már komoly ügy. Hiszen előfordulhat az is, hogy a szemünkbe talál a madár, és akkor megvakulunk, mint a sógor, aki nem hallgatott a szép szóra. Felnézett a varjakra, azok meg beleszartak a szemébe, és a sógor megvakult. Azóta se lát, mondta Gránási bácsi, én meg attól kezdve fedezékből vagy oldalról néztem fel a varjak fekete felhőjére. Azt a hergót hétszentségit neki, mondta Gránási bácsi, ha kezdett indulatba jönni valamitől vagy valamiért. - Azt a hergót hétszentségit neki, hát nem elvitte a legszebb tyúkot az a büdös róka! A kutya meg észre sem vette. Hát ezért etetlek? Ezt kérdeztem tőle, amikor jól betakartam egy husánggal. A hetedik határban is lehetett hallani a hangját. Úgy vonított, hogy már majdnem megsajnáltam, mert csak feküdt ott előttem és állta az ütlegeket. De hát ettől a tyúk nem került meg, úgyhogy hagytam a fenébe. A baj már csak ilyen. Sashajtót készítettem a veteményes fölé, mert az a galambok ellen is jó. Egy körteágdarabkára ráfektettem a pilincke szót, nagy lendülettel ráütöttem a végére, az meg elstartolt az égbolt irányába és eltűnt egy varjúfelhőben. KMTCb bbbbbbbbbiii aaBaaaaaaHl BBBBBBBBBBB Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szósz Katalin (gyerekirodalom), Bonczidoi Évo (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkos Wellmonn Endre (vers), Nogy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Forkos Orsolya, Kis Petronella, Nádoi László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E mail: szerkesztoseg °kmtg.hu, postacím: I054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2019. szeptember
