Tolnai Népújság, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-21 / 220. szám
helyőrség vers Baricz Dezső Póráz kihallgatták mind a titkainkat, csupaszra vetkőztünk, s mint két fa, állunk mindenek felett, learatnak lassan fiatal lányok, a megvilágított sötétben ülök. a távolban valahol búzafejek bólogatnak a szélben, most mezítelen állok előtted, növekedik bennem a bűn, nem mozdulsz, nem mozdulok, mint rózsaszín szádon a mosoly. Budapest felett vértelen pirosán megfeszül a hajnali ég, ahol Isten már nem int, annyira tilos és annyira szabad a létösztöneinket, mint idomított kiskutyát sétáltatnánk, de nem tudjuk rájuk tenni a pórázt. Nagy Betti Mit csinálsz most? (nem) Szeretem a szeptembert bár elfáradt már a nyártól a Nap de próbálkozik még mikor vállamat végigsimogatja de már csak gyengéden érzem, lassan búcsúzna mégis, kicsit még vigasztal nagyon jól tudja mennyire félek Csíkszépvíz, 2017 Mikor hiába várom a gyereket Most félek a Tótól és melegítem harmadszor újra az ételt, amit kért, és hozok desszertnek süteményt, islert, mert egyszer szerette, és van még itthon kindertojás... erre mondja: Anya! harmincéves vagyok! Mikor mondom, hogy kösz nem kérek, és ő visszateszi a hűtőbe az újramelegítettet, és nem veszek a pogácsából, mert fogyókúrázom, és türelmetlen vagyok, mikor a pünkösdi rózsából egy csokrot vág le nekem... hazafelé potyognak a könnyeim: Nem csillámlik-hullámzik, csak fenyegetően morog. A bíbor felhőket és a lemenő Napot sem engedi, hogy hozzáérjenek. Csak fenyegetően morog. A hegyről figyelő halászoknak középső ujjat mutat, és nem segít. Hé, Tó! Velem békülj meg! Én nem akarom haladat-nádad, csak gyógyulni itt nálad. Nézni a túlpartot, meg ezt a kis esthajnalcsillagot, aki nem félve tőled, mégiscsak idemerészkedett. Lázár Balázs hogyjönatél Anya! hova siettem?! Verssorokon túli A verssorokon túli verssorok, mint mikor találsz az életre okot. Mikor rád csodálkozik a Létező és fenntart magadban egy belső erő. Negyvennégy éves, őszülő, nagy gyerek, szívedben nyár, arcodban örök telek. Hogy merre, hogyan, azt éppen sejtheted, Még vagy, mint pillanat a végtelen felett. Viszem a kávét Viszem a kávét Ophéliának. Fél tíz. De a nappal is csak látszat. Most már egy hónapja lassan. Nem is tudjuk, hogy milyen nap van. Isszuk a kávét Ophéliával, Szerelmünk fojtott, monoton táncdal. Régen leszakadt velünk az ágy, Teste mozdulatlan, furcsa tárgy. Nem tudom, meddig lehet ez így. Csókunk keserű, fekete íz. Vádol a csönd is, a másikra rávall. Isszuk a kávét Ophéliával. 2019. szeptember IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
