Tolnai Népújság, 2019. augusztus (30. évfolyam, 177-202. szám)
2019-08-17 / 191. szám
szerkesztoseqi terepaszta lielyőrség VOLT EGY ÁLMOM Gyerekkoromban sokat álmodoztam arról, hogy mivel szeretnék majd foglalkozni. A legegyszerűbb megoldás persze az lett volna, ha nem növök fel, de erre akkor sem mutatkozott túl sok lehetőség. Kezdetben kukás akartam lenni, aztán sokáig régész, mozdonyvezető, később tanár, majd bölcsész. Az ember élete folyamán fokozatosan komolytalanodik. Egy vágy azonban a kezdetektől bennem motoszkált: író és/vagy újságíró szeretnék lenni. El is képzeltem, hogyan fogok akkor dolgozni. Fogom a laptopot, kiülök egy domboldalra, ahol a felfelé vezető gyalogút mellett padok állnak, és onnan fogom írni a cikkeket, mindent. Közben fúj a szél, én pedig ölemben a laptopommal élvezem a pillanatot, és elmélázva hallgatom a madarak csicsergését, miközben cikket/novellát írok az élet nagy dolgairól. Az elhatározást tett követte tizenkét évvel később. Tegnap fogtam magam, és mivel dombot nem találtam - vagy nincs a közelben, vagy nagyon rossz a helyismeretem -, kiültem a Városligetbe a laptopommal. Elég mélyen, a távolból látszott Vajdahunyad vára, én pedig megkerestem az ideális padot. Elkezdtem írni ezt a cikket. Futó emberek haladtak el mellettem, kutyájukat sétáltató párok és öregurak, minden idilli volt. Kellemesen hűvös is volt, legalábbis kellemesebb, mint a bérház harmadik emeletén lévő szobámban. A levegő megtelt élettel. Aztán jöttek a szúnyogok. Nem egyesével, hanem apró hadakként csaptak le, és késztettek arra, hogy minél gyorsabban befejezzem az írást. Budapesten az ember teljesen elszokik a szúnyogoktól, így mikor hazajárok a folyós-mocsaras Bodrogközbe, gyakran két-három nap megszokni őket, aztán az ember felkészül rájuk. Vakaróztam, csapkodtam, a rutinos ligetjárók mosolyogva sétáltak el mellettem - nyilván ők megelőzték a gondokat. Aztán lemerült a laptopom. Nem számoltam vele, hogy ennyi ideig ott leszek. A cikket nem tudtam befejezni, csalódottan, ködfátyolos tekintettel kerestem meg a troli-Leczo Bence megállót. Felszálltam és le, bent a betonrengetegben, felmentem a harmadik emeletre, leültem a szobámban, ahol nincs hűsítő szellő, nincsenek kutyát sétáltató párok, kedélyes öregurak, csak meleg, ritkán járó levegő. De szúnyogok sincsenek és van áram. Ott fejeztem be, közben vakaróztam. Eldöntöttem, hogy mostantól vigyázok a gyerekkori álmaim valóra váltásával. Nem tesz jót, ha az ember gyakran csalódik. Inkább maradjon a boldog nosztalgia egy olyan dolog iránt, amit át sem éltem. tarca AZ ÉLET MÁSHOGYAN MENT TOVÁBB A nyolcvanas években született, de már a rendszerváltás után cseperedő, első emlékeit a kilencvenes évek elejéről őrző generáció meghatározó élménye Antall József halálának a bejelentése. Az akkor még monopolhelyzetben lévő Magyar Televízió megszakította vasárnap délutáni adását, így egy egész nemzedékben rögzült traumatikusan a Kacsamesék című amerikai sorozat aktuális részének félbehagyása. Bő évtizeddel korábban születettként egy másik generáció tagjának vallom magam. Akkori egyetemistaként engem nem ért ez a trauma. Mert jobban izgatott a cseperedő demokrácia próbatétele, a hogyan tovább kérdése. Meg a korabeli tévések bakija, amivel a halálhír bejelentése után simán adásba kerülhetett a Hungária Biztosító megrendelt reklámja: „az élet biztosan megy tovább”. A Kacsamesék félbehagyása okozta, 1993. decemberi, nemzedéki traumáról egyre többet olvasva rá kellett jönnöm, hogy a hetvenes évek szülöttjeként, a késő-Kádár-korban cseperedő, azaz első emlékeit a rendszerváltás előtt szerző másik nemzedék tagjának történelmi emlékezetét is halálhírek és temetések szegélyezik. Hatodikos voltam 1982 őszén, amikor már közöttünk is beszédtéma volt, hogy Brezsnyev, a szovjet pártfőtitkár nem húzhatja sokáig. Bár november 7-én még valahogy integetett a Lenin-mauzóleum mellvédjéről, három nappal később bejelentették a halálhírét. Hozzám ez egy veszprémi kiránduláson jutott el, amikor terjedni kezdett közöttünk, hogy miről beszélnek olyan izgatottan a kísérőtanárok. Mi pedig tudatlanságunkban, első nekifutásra azt kezdtük latolgatni, hogy ha vezér nélkül maradt a szocialista tábor, akkor támadnak-e az amerikaiak és kitör-e a harmadik világháború. Amin viszonylag gyorsan túltettük magunkat, ugyanis estére kiderült, Brezsnyev temetésének napját gyásznappá nyilvánították, azaz november 15-én tilos lesz mindenféle vigalom és zene. Nem emlékszem, ki mondta közülünk először, hogy igazán kibírhatott volna még pár napot az a Brezsnyev, és ki kezdett káromkodni, aztán meg pityeregni dühében. Ugyanis a zánkai úttörőtábor ideiglenes lakóinak egy hónapos turnusát záró búcsúnapra tették a temetését. Pedig mi - akkori fogalmaink szerint - hatalmas bulival készültünk arra az estére. Mindenféle zenés bemutatókkal az úttörőváros sportcsarnokában, meg természetesen diszkóval a csapatunk ebédlőjében. És ez látszott veszélybe kerülni Brezsnyev meggondolatlan halála miatt. Aznap éreztem először, hogy van valami slamposság a rendszerben. Délelőtt még ott nyomorogtunk a társalgó egyetlen tévékészüléke előtt, hogy élőben nézhessük végig Brezsnyev temetését. Délután viszont már próbáltuk az esti műsorszámainkat, merthogy állítólag a Zánkán lévő úttörők felmentést kaptak a gyász alól. Úgyhogy, miközben még a kocsmák is zárva tartottak, nálunk volt színes kavalkád, hangos zene, tánc, buli a parkettán. Meg sírás is. Ami persze nem az apám által csak Leóként emlegetett főtitkár elmúlásának szólt, hanem a táborban szerzett barátoktól és szerelmektől való elválásnak. Most folytathatnám azzal, hogy hetedikben Jurij Andropov, nyolcadikban meg Konsztantyin Csernyenko halálhíre ho-Bajnai Zsolt gyan ért, de be kell vallanom, csak az akkoriban a felnőttek körében hallott és persze a suliban általunk is mesélt vicc maradt meg bennem, miszerint 1985 márciusában Mihail Gorbacsov hazaér, és azonnal elmondja a feleségének, hogy őt választották meg a Szovjet Kommunista Párt főtitkárának. Mire a felesége elsápadva feljajdul: Nem is tudtam, hogy ilyen beteg vagy! És mindenki röhögött, miközben három éven belül a harmadik gyásznapot hirdették ki szovjet pártfőtitkár halála miatt, és persze harmadjára néztük végig tanítás helyett a Vörös téri közvetítést. Amelyik egyikén állítólag elhangzott egy olyan mondat is, miszerint a szocialista tábor vezetői mind a sír szélén állnak. Szerintem akkor senki sem mert volna arra fogadni, hogy az évtized végére nemcsak a vezetők, de az egész szocialista tábor sírba kerül. Mire ugyanis leérettségiztem, túl voltunk Kádár temetésén. Ami ugye alig egy hónappal volt Nagy Imréék újratemetése után. Aminek napján a középiskolám igazgatója csak azt követően merte kitetetni a homlokzatra a fekete zászlót, hogy a töritanár felháborodottan leteremtette. Igaz, pár hónappal később a köztársaság kikiáltásának tévés közvetítését sem engedte nézni, talán mert még nem tudta elképzelni, hogy tartós lesz a változás. így visszagondolva a Kádár koporsója körül kígyózó sorokra, azt mondom, lehet, hogy a dirinek volt több történelmi tapasztalata. Azt mindenesetre el kell ismernem, hogy számomra nem Kádár halálával és temetésével ért véget a gyerekkorom és a szocializmus. Hanem a Kárpátok géniuszának és tudós nejének szinte élőben közvetített lepuffantásával. Ami még pár nappal korábban is elképzelhetetlennek tűnt. Mi meg ott ültünk karácsony másnapján a tévé előtt - akkor már napok óta figyelve a Romániából érkező híreket -, és egyik pillanatról a másikra megtörtént. Nagybányai születésű nagyanyám, aki válogatott szidalmakkal tudta átkozni az Erdélyben maradt rokonai életét megkeserítő Csaut, a szoba sarkában sírdogált. Nekem akkor és ott, azokkal a lövésekkel ért véget a szocializmus. Meg a nyolcvanas évek és a felnőtté válásom is, amelyekről csak a mostanában egyre többször megidézett Kacsamesék félbehagyása miatt kezdem látni, hogy halálhírek és temetések keretezték. Talán mondhatom, hogy annak a nemzedéknek vagyok a tagja, amely Brezsnyev halálakor kezdett öntudatra ébredni és Ceau^escu lepuffantásával felnőtté válni. Csak ez egy hosszabb trauma volt, mint Dagobert bácsi félbeszakítása. KI* TG ■■■oaaniiag ■aaamaaiiaaa Főszerkesztő Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkos Weltmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E mail: szerkesztoseg ukmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Hl. emelet 21. 2019. augusztus
