Tolnai Népújság, 2019. augusztus (30. évfolyam, 177-202. szám)
2019-08-17 / 191. szám
helyőrség novella A KISDOBOS Gál Vilmos Robi kint állt a tábla mellett, szemben az osztállyal, és zokogott. Elkeseredetten sírt, úgy, ahogy csak a gyerekek tudnak. A könnyei ömlöttek, a mellkasa fel-alá rázkódott, már-már a hisztéria határán imbolygott. Mellette állt az ofő, Marika néni, és osztotta szegény gyereket. Marika néni mint rajparancsnok osztotta Robit, mert éppen rajgyűlés volt az úttörőavatás után. Rajparancsnokként Marika nénin is fehér blúz, a nyakában pedig piros nyakkendő volt, még a sípot is viselte, a fonott, vörös síptartó zsinór ott lifegett a cicije alatt. Megmondom a frankót, én már egyetlen szavára se emlékszem az ofőnek, hogy mivel oltogatta szegény Robit. Biztos okosította, hogy szégyellje magát, mert egész évben rosszul viselkedett, sorra szerezte a fekete nyakkendőcskéket, amit a faliújságra akasztott táblázatban vezetett Marika néni, bezzeg a piros nyakkendőcskéket meg nem gyűjtötte olyan szorgalmasan, így aztán az osztály meg Marika néni szégyenére nem léphet az úttörők közé, nem kaphatja meg a piros nyakkendőt meg az új, piros zsinóros sípot, az öve is marad a régi. Nem juthat el Csillebércre meg Zánkára se. Nem mondják majd neki, hogy pajtás, ő meg nem mondhatja, hogy „Előre!”. Nem kell megtanulnia az úttörők tizenkét pontját, ami a tagkönyv végébe van beleírva, és éppen hat ponttal több, mint a kisdobosok okossága. Tagkönyvet se kap. Meg effélék. Az osztály hallgatagon bámulta a jelenetet, én nem tudom, ki mit gondolt, hogy ki sajnálta Robikát, kinek volt tökmindegy az egész, és ki érezte úgy, hogy tényleg, ez a Robi gyerek megérdemli, amit kap, mert slendrián volt egész évben, ráadásul szégyent hozott a Móricz Zsigmond rajra, pontosabban a negyedik cé osztályra. Csak a magam nevében beszélhetek tehát, nos, én fel voltam háborodva! Markolnom kellett a pad szélét, teljes erőmből, hogy fel ne pattanjak és oda ne kiabáljak az ofőnek valami cifrát. (Akit különben csíptem, sőt talán szerelmes is voltam belé, mert olyan kis formás feneke volt, az orra fitos, és a cicije, a kis cicije kézbeillő és hegyes. Ezt onnan tudtuk mi, fiúk, mert azokban a daliás nyolcvanas években a melltartó még nem volt olyan nagy divat, és úgy tűnik, Marika néni se kedvelte.) Szóval egyébként semmi bajom se volt az ofővel, sőt, ám akkor baromira berágtam rá. És nem azért, mert Robikéval olyan nagy barik lettünk volna, nem. Ez a bizonyos megbeszélés már az avatás után volt, a termünkben. Robikén ott volt a fehér ing, de a kék nyakkendő már, a piros meg még nem lehetett rajta. Csupasznak nézett ki, nagyon csupasznak. Az ünnepség alatt, lent az udvaron viszont még ott lógott a kék nyakkendő rajta, amint állt az emelvény szélén, és boldogan, teljes erejéből ütötte a dobot. Merthogy Robi zeneiskolába járt, és az egyetlen fiú volt az osztályban, aki tudott és szeretett is énekelni meg zenélni. Felvetett fejjel állt ott, a szemüvege villogott a napban, szőke loboncába bele-belekapott a szellő. Ott volt a hasán a nagy dob, a vállán átvetett szíjon, és verte veszettül. Jeleztek neki, álljon le, akkor Bezzeg tanár úr, az iskola úttörővezetője elordította magát: „722. számú Dózsa György úttörőcsapat, vigyázz! Fogadás jobbról! Zászlónak tisztelegj!” Kezdtek bevonulni a zászlóval, a Sági Zoli vitte, egy jó tanuló, jó sportoló srác, asszem, atléta volt. Ketten kísérték, közben Robi újra elkezdte verni a dobot. Jól verte, erősen, de érzéssel, soha nem tévesztett ütemet. Pergett a dob, és közben kötögették a végzős negyedikesekre a piros nyakkendőket az ifivezetők, meg volt egy ruszki tiszt is, baromi nagy tányérsapkával, röhögtünk rajta. A kitüntetéseitől majdnem orra bukott, de lehet, csak az igazgatói irodában túl sok feles csúszott le Bakó diri kisüstijéből. Pergett a dob, vidámak voltunk, hát hogyne, mindjárt itt a vakáció, úttörők lettünk, és együtt kiabáltuk az esküt, a jobb kezünk felemelve, ahogy kell. Viola olvasta, kipirult arccal folyton rám nézett egy-egy sor után, én meg mondtam utána, marhára izgultam, el ne rontsam. „Én, Vámos Gábor, a Magyar Népköztársaság ifjú úttörője, csapatom zászlaja és úttörőtársaim előtt fogadom: az úttörőélet törvényét minden körülmények között megtartom, csapatom jó hírnevét megőrzőm, tetteimmel szocialista hazámat, a dolgozó népet szolgálom!’’ Robi tehát megtette kötelességét, ahogy minden ünnepségen már második óta. Ő volt az iskola dobosa. És akkor, azon a rohadt napon, amikor az összes kedves, drága, rajparancsnoknak maszkírozott tanárunk tudta, hogy Robika nyakába nem kerül piros nyakkendő, sőt még jól meg is szégyenítik a srácot, azért azt elvárták tőle, hogy doboljon. E miatt a sunyi aljasság miatt voltam olyan pipa. Persze nem mertem szólni. Talán féltettem azt a piros műselyem rongyot a nyakamban, nem tudom. Villogó szemmel fixíroztam az ofőt, de nem szóltam. Talán akkor, ott csalódtam először önmagámban. Marha gyávának éreztem magam. Nem véletlen hát, hogy ennyire megragadt bennem ez a történet, ami nem is az enyém, igazából Robié. Pontosabban... pontosabban azt hittem, az övé, hogy ez fontos neki, aztán egyszer, egy húsz évvel későbbi osztálytalálkozón kiderült, nem is emlékszik az egész dologra. Fennhangon elmeséltem a sztorit a többiek előtt, nem emlékezett rá senki, Marika néni is ott volt, kissé kényelmetlenül fészkelődött a szembesítés alatt (már ittam pár rövidet, arra sört, hát könnyen ment a beszéd), de ő sem emlékezett (na persze, megértem), de amin teljesen kiakadtam, Robi sem emlékezett rá. Forrós: Fortepan/ Adományozó: Péterffy István 1968, Monor - május 1-jei ünnepség a megyei pártbizottság (ma könyvtár) előtt Már kezdtem azt hinni, begolyóztam, hogy csak álmodtam ezt az egészet, amikor odasimult mellém Viola, belém karolt, és azt mondta, hogy ő emlékszik rá, hát persze, de arra is, hogy aztán októberben vagy novemberben, nem tudja pontosan, de Robi is megkapta a nyakkendőjét. Na, erre meg én nem emlékeztem. Megnyugodtam, és nyomtam egy hálapuszit Viola arcára. Ő elpirult, és megkérdezte, hogy tudom-e, mennyire szerelmes volt belém ötödikben. Én persze nem tudtam. Én Zsófiba voltam szerelmes, aki rám se hederített. Akkor töltöttem egy italt Violának, és megkérdeztem, szingli-e éppen, mert én az vagyok. Viola elpirult, és azt felelte, igen. Micsoda mázli, mondtam erre, és töltöttem mindkettőnknek még egyet, aztán még egyet. Aznap este igen jól mulattunk mi ketten. Lapszámunk illusztrációit a,www.fortepan.hu oldalon közzétett fotókból válogattuk. A Fortepan a legnagyobb, szabadon használható, magyar nyelvű, online fotóarchívum. Két középiskolai osztálytárs, Tamási Miklós és Szepessy Ákos még az 1980-as években kezdte gyűjteni a fényképeket, nekik köszönhetjük a digitális fotógyűjtemény ötletét és a Fortepan több mint 110 ezer képét is. A kidobált, ócskapiacokon felbukkanó amatőr fotók és negatívok rendszeres, de esetleges gyűjtögetése után 2010-ben indították el internetes oldalukat 5000 digitalizált fotó közzétételével. Hamarosan sok magánember és közintézmény is csatlakozott a mára 600 fősre dagadt adományozói körhöz. Manapság is havonta bővül a gyűjtemény. A Fortepan archívum az egykori váci Forte gyár legnépszerűbb, amatőr fotósok által is kedvelt negatív filmjéről kapta a nevét. Bárki segíthet egyes helyszínek és személyek azonosításában, és a gyűjtemény képei szabadon használhatók. Különleges élmény a többnyire amatőr fotósok által készített képeken végignézni a 20. század történetét az átlagemberek szemével - családi összejövetelek, nagy nevetések, utcaképek, építkezések képei sorakoznak a történelem ellesett pillanatait megörökítő fotókkal együtt. Minden múlt a múltam címmel szeptember 29-ig a Fortepan gyűjteményéből egy több mint háromszáz darabos válogatás látható a Magyar Nemzeti Galériában. 1989, Kolozsvár - a Petőfi utca (Strada Avram láncul és az Egyetem utca (Strada Universitötii) torkolata Forrás: Fortepan/Adományozó: T. M. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2019. augusztus
