Tolnai Népújság, 2019. július (30. évfolyam, 150-176. szám)
2019-07-27 / 173. szám
5 helyőrség aianlo NÉGY INDULÁS Szentmártoni János A négy debütáló költő verseskötete négy teljesen különböző hangon szól. Ami közös bennük, hogy bár ők is előszeretettel öltenek magukra álarcokat vagy bújnak különféle szerepekbe, sokat megtudhatunk róluk, az életükről, a gyökereikről verseik által, anélkül, hogy különösebb nyelvi kódokat kellene hozzájuk feltörnünk. Mindnyájan az Előretolt Helyőrség íróakadémia hallgatói, könyveik pedig idén láttak napvilágot a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Enumeráció című könyvsorozatában. Aszterión Erőteljes hang és érett gondolatiság: fegyelmezett formákban féken tartott elementáris erő - ez jellemzi Bék Timur első verseskötetét, az Aszteriónt. A mindössze huszonkét éves költő hihetetlenül tudatosan megkomponált könyvet tett le az asztalra, amely a 14-es szám köré szerveződik: az első (A vonzás közönye) és a harmadik ciklus (Vitruvius-tanulmány) is 14 versből áll, a középső ciklus (Entrópia) pedig egy szonettkoszorú, amely közismerten 14 szonettből épül fel, ráadása és összefoglalója pedig a mesterszonett, amely az előző 14 soraiból szerkesztődik. A könyv sűrű szövésű szimbolikájához a költő igyekszik támpontokat adni kurziválással, a kötet végén található Függelékkel (amelyben felsorolja, ki mindenkitől vett kölcsön sorokat), egy Borges-idézettel, amelyből a következőt tudhatjuk meg: „Ezt sehogyan sem értettem, míg csak egy éjszakai látomás meg nem világította számomra, hogy a tengerek és a templomok száma is tizennégy (végtelen). Minden sokszoros, tizennégyszeres, de van két dolog a világon, mely csak egyszerinek látszik: odafent a kusza nap, idelent Aszterión.” (Aszterión háza) Aszterión, vagyis az évente 14 athéni ifjúval táplált szörny, Minótaurosz, aki a krétai királyné és egy varázserejű bika nászából született, és akit a király erre a célra építtetett labirintusba záratott a világ elől - több mindennek a metaforája mindmáig. A mi esetünkben legyen a vad ösztönök és állati vágyak börtönébe zárt lény, akinek esélye nincs a szellem szabadságát megtapasztalni. Ha le akarom egyszerűsíteni a kötet lényegét, ebben a négy sorban manifesztálódik: „Mindegy, hogy négyzetbe, körbe / vagy versbe foglalják, / az ember addig ér, / amíg a teste engedi.” (Anyagi természet) Bék Timur könyvét célszerű egységben szemlélni, annyira összefügg és építi egymást a három ciklus. Egy heroikus lázadás története, illetve annak is már csak az elbeszélése és máig kiható katartikus fájdalmának a lenyomata. A költő a test és az anyag kozmoszában kalauzolja olvasóját, aki először ledermed a szembesítésektől, aztán elkezdi csodálni ezt a fiatalembert. Míg az első ciklus a gyermekkor idejét foglalja magában, a második a kamaszkor világéhsége és determináltságtudata közötti feszültség erőterében körvonalazódik. Néha olyan érzés fogott el olvasása közben, mint Madách Ádámját az űrben: „Egészben maradni, élni túl nehéz. / Könynyen múlok, aggodalmatlanul. / Lótuszban ülök. Mint sűrű, sárga méz, / feltör a fény repedt bőröm alól. // Most, hogy látom torkolatát a létnek, / külön sejtenként csodálom magam. / E planétát hagyom, kutyák egyék meg; / csak az jöjjön velem, mi céltalan.” (XIV. szonett) Az öntudatra ébredés és a személyiség határainak kitapogatása után következett tehát a határok feszegetése, a lázadó és önpusztító kamaszkor, amelyben a testi fájdalom legalább kézzelfogható igazolása volt a létezésnek. Végül jött a kijózanodás, az illúziók és álmok ködének felszakadása, amely ugyanakkor lehetetlenné tette az addigi nyelv használatát: „A régi nyelv a tévképzetek nyelve. / A régi nyelvnek nincs erélye itt, / önmagunkban elszavalni az elme / kimondhatatlan költeményeit.” (XI. szonett) A harmadik ciklus középpontjában Aszterión áll, aki nem tudhatja biztosan, hogy élt-e odakint, vagy valóban csupán a börtönén belül, miközben a külvilág romlottsága, eszmétlensége és káosza, amely labirintusát is szülte, roppant súlyként ránehezedik. Nem tudom, jelenleg melyik az uralkodóbb Bék Timurban: a tehetetlenségérzet indulata vagy az örök dolgok korai felismeréséből adódó bölcsesség. Egyben vagyok csak biztos, hogy mindkettő termékenyítőén hat kiemelkedő lírájára: ,Akkor megpróbálunk visszaemlékezni / a megismert univerzumokra, / és elhitetjük magunkkal, / hogy a világ nem csak azért fog hiányozni, / mert mi nem leszünk benne.” (Szakadékokat keresünk) Fekete-Tisza Meg merem kockáztatni, hogy az Arany János-i ballada egyik megújítóját üdvözölhetjük az 1990-es születésű Marcsák Gergelyben, aki nem mellesleg kiváló dalszerző és verséneklő művész is. Különjárat című verse egy másik zenészt is megihletett, Fodor Gábort, aki a Hanghordozók idei dalversenyén egy Cseh Tamás zenei vüágát idéző dalban dolgozta fel a szöveget nagy sikerrel. A verset egyébként Vári Fábián László fordulatként említi a kötet fülszövegében, amely Marcsákot „kiemelte a mezőnyből, szárnyakat adva további fejlődéséhez”. Hasonló súllyal nevezi meg Vári Fábián az Örök fogság, a címadó Fekete-Tisza és a Jódeső című költeményeket is, amelyek témái „Gergely születése előtt is létezhettek, mégis hozzá szegődött a szerencse, amely által megtalálta őket. Ettől kezdve tudható: Marcsák Gergely született költő.” A Fekete-Tisza című verseskötet három ciklusra tagolódik: az első (A vonatokról) meglehetősen öszszetett, sűrű atmoszférájú világba vezet, amely Marcsák briliáns költői térhódításának voltaképpeni hátországát adja. Az egésznek van egyfajta haláltánc-ballada jellege, amelyre formailag is ráerősít a költő: „Köszönjük néked, drága pestis, / hogy táncolsz még a csontokon, / s nem áll most hűlt helyünk felett is / egy büszke, új lakótorony.” (Hűlt hely) Ugyanakkor, ha a ciklusegész „dramaturgiáját” nézem, a görög tragédiák is eszembe jutnak: a karból egy-egy vers erejéig időnként kilép valaki, hogy előadja a történetét, s aki ezeket a történeteket összetartja, maga a költő, aki az őseiről mesél (pl. Galíciát megjárt dédnagyapjáról). így kelnek életre a Kaposi utcai temető halottai, a lágerekbe elhurcolt rabok, az 56-os hősök... Ezt a vonulatot erősítik a népballada-erejű alkotások: a Fekete-Tisza vagy a Dovbus, amelynek főszereplője (Oleksza Dovbus) mondhatni a mi Rózsa Sándorunk korai hucul rokona, az oprisok (betyárok) vezetője, akinek a sírhelyét mindmáig nem ismerjük, személye köré viszont komoly kultusz épült Kárpátalján. A huculok egyébként a címadó ballada refrénjében is feltűnnek. Az egykori pásztomép leszármazottai ugyanis kiváló erdőmunkások és tutajosok. A refrénben tehát a hucul egyenlő a tutajossal, aki - akárcsak a görög mitológia révésze, Kháron - átviszi a lelkeket a"túlvilágra? Ebben az első ciklusban a szellemek világa tárul föl előttünk, háromszáz év babonája, történelme, sorstragédiája. Marcsák balladáiban nem csupán a veszélyeztetett kárpátaljai magyar léthelyzet modern krónikása, de mindezt már a globális pusztulás apokaliptikus víziójában is elhelyezi: „Öreg pásztorok kint az éjszakában / a felvillanó fényeket lesik. / A botjukon radioaktív sár van, / és fejükre sugárzó hó esik.” (Jódeső) Egyfelől felvállalja és továbbépíti elődei örökségét, másfelől azonban nem ringat magában illúziókat és nem magyarságsirató kesergőket ír: önsajnálat és pátosz nélkül súlyos tényekkel és tendenciákkal szembesít. Talán az utolsó lírai pillanatfelvételeket készíti egy korszakról. Helyzetdiagnózisa irigylésre méltóan pontos: „Nem vagy lángoszlop, sem vádló maradvány, / rossz szónoklatban történelmi példa, / csak porladó csontváz, befagyott lélek, / mi hazavágy, de sosem érhet célba.” (Örök fogság) Bátorságra vall, hogy a kötet második ciklusában (Alkony a vitrinben) milyen őszintén és önmagát kiszolgáltatva mer vallani magáról szerelmes versekben, trubadúri allűrök nélkül, csipetnyi öniróniával fűszerezve. A harmadik ciklus (Éber estén) stílus- és versparódiákat sorakoztat, valamint pályatársakkal ékelődő limerickeket. Játékkal, pajzánsággal oldja tehát a költő az előző két ciklus drámaiságát, igazolva egyúttal költészete sokszínűségét, és azt, hogy becsülettel kijárta a költői iskolát. Hamlet retúr Javaslom Polgár Kristóf első verseskötetét a harmadik ciklustól (Film noir) visszafelé olvasni. Mert az 1997-ben született költő és színművész (Farkas Wellmann Endre szerint talán az utolsó tanítványa a régi Helyőrség-generáció nagymesterének, Bréda Ferencnek) ebben a fejezetben nem ölt magára jelmezt, maszkot, színpadi manírt és allűröket. Az esendő ember mutatkozik be itt a maga - korához illő - gondjaival, félelmeivel. Próbál laza csávónak mutatkozni, aki odamondogat Istennek, nőknek - de léha hangütése mögött nagyon is égető kérdések feszülnek. Egyelőre a hormonok viszik, az ifjúság tüzes vére. Nem mer szerelembe esni, vagy ha megtörténik, hallgat róla, hogy ne váljon sebezhetővé. Megejtő, ahogy a nőkkel való ismerkedések történetein átsejlik a gyermekkor világa is. „Túl érzelgős vagyok” - szólja el magát a Mindig ott marad című vers végén. Ezt próbálja vagánysággal, látszólagos nemtörődömséggel palástolni (hacsak nem egy szerep ez is, mert akkor jól átvágott) - kevés sikerrel: ....te vagy a tömegben a piros kalap, / cukros zacc a csészében, / mielőtt megsózom a levest, a pillanat”. Viszolyog a konzum-élettől és az üres, hollywoodi jelenetektől, ezért sem mer mélyebb érzelmekbe zuhanni, nehogy aztán beléjük ragadjon: „minden olyan kurvára szép, / hogy szóra sem érdemes” (Marcipán). Az egyik kedvencem a Hálóinged című, összegző erejű, világkritikus, sűrű atmoszférájú vers, amely mitikus távolságokat is összeránt, s így még a bibliai ciklusra (Pikkelyek nélkül angyal) is visszautal. Azt hiszem, ezt a hangját szeretem leginkább Polgár Kristófnak. így kezdődik: „Ülünk a paradicsomban, és / nem kell a Tudás, csak az árnyékos bozót, / tartása a földnek és hűvös pilláid / remegése. Ha idegesít, ki is / vágom azt a fát, és tüzénél / új dalokat írunk.” Az első ciklusban a színész-költőé a főszerep, főként shakespeare-i és csehovi jelenetek kelnek életre versben továbbgondolva. De ez az attitűd természetes módon áthatja az egész kötetet - látszólag könynyed vagabund versek ezek, de ha az ember lehántja róluk a jelmezt, dermesztő mélységek tárulnak föl előtte: „Tegnap kalapban látták az Istent. / Filterest szívott, saját vérét itta.” (Tegnap kalapban) Patyik Fedőn élete Különös verseskönyv az idén huszonöt éves költő, Regős Mátyás első kötete, már csak azért is, mert 90 százalékban prózai elbeszélésből áll, még ha világát krúdys líraiság hatja is át. Két fejezetre oszlik: Patyik Fedőn élete, Patyik Fedőn versei. Az elsőben Fedonról, erről a képzeletszülte figuráról tudunk meg sok mindent, a másodikban pedig (hála Fedőn mégiscsak megírt verseinek) magáról a költőről. T IM II Ili IV Na de ki is ez a Patyik Fedőn, a vers nélküli költő? Ki ez a kőbányai vagány, aki közvetlen a születése után elcsavarog és bejár távoli földrészeket? Ki ez a naplopó életművész, aki elkártyázza és elissza, amit a Fény utcai piacon megkeres? Induljunk ki abból, hogy a gyermek képzelete szülte, egyrészt hogy ne legyen magányos, másrészt hogy kivetíthesse rá mindazt, amire ő nem képes. Egy szellemtárs, aki még Isten előtt lakozott a kisfiúban: „A sötéttől loptalak, nem árultam el senkinek a neved, ha villamos volt a szoba, én a padlót néztem, mert nem volt jegyed, Fedőn, te az én nevem kiabáltad az utcán.” (Fedőn, az istenek előtti) Azt is tudjuk róla, hogy a nagymama halálával való szembesülés űzte ki őt a kisfiú világából, okozta a vesztét, pedig akkor lett volna rá a legnagyobb szükség. Nem hiába említettem Krúdyt, van egy jó adag Szindbádból is ebben a Fedonban, aki „szerette a jó velős csontot, szerette a bort, a nőket, a tájakat...” (Patyik Fedőn) És a nők is őt: „Mivel mézesmázos nyelve volt Fedonnak, s uralkodott a szavak fölött, biztos lehetett benne, hogy a lányok többsége elmegy, és várni fogja, mondjuk egy tea mellett. // Előre elképzelte, lesz, aki izgul, lábaival topog az asztal alatt, valaki kifesti magát, és régi leveleit szorongatva várja a homályban, s lesznek, akik gyűlölni fogják.” (Patyik Fedőn minden nője) Hiába vallotta, hogy jobb titokzatosnak maradni, mint versekben kifecsegni a titkainkat, a „hagyatékból” mégiscsak előkerültek versei, melyekben hús-vér emberekkel, belső drámákkal népesül be ez a realitások fölött megélt, mégis valóságos gyerekkor. Furcsa szerzet mind, akit megidéz a költő a múltból, esendőek és esetlenek, de nagyon szerethetők: a zseni Szigony Kázmér, a rombuszarcú pap, André, a keselyű, az érchegységbeliek, a régi, szellemek lakta házban meghalt Nagymama, a Don-kanyart megjárt sváb nagyapa, aki Rodenbücherből magyarosított Regősre. És nem utolsósorban a rendszerető, visszafojtott apa, akinek mozdulatlansága, biztonsági játéka és talán gyávaságból is eltúlzott alázata ellen végül fellázadt a költő, hogy meghódítsa a világot. Megrendülve érünk a végére Regős Mátyás könyvének, és akaratlanul is kezdünk vissza-viszszalapozgatni benne; hogy is volt ez? Mert menet közben, észrevétlenül mélyült el bennünk az élmény, amely az elején még csak egy könynyed kalandnak ígérkezett. így a második ciklus versei után még inkább torokszorító újraolvasni a Fedőn, az istenek előtti című részt: „Nézem a világ végét, városait és asszonyait a valódi ég alatt, a szobába nem megyek vissza nélküled, és a helyedre lépő isten ládájába belezuhog az eső.” 2019. július IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
