Tolnai Népújság, 2019. július (30. évfolyam, 150-176. szám)

2019-07-13 / 161. szám

helyorseg / 7 vendégünk a Magyar Irószövetsé FÁBIÁN MARCELL ÉS A TÁNCOLÓ HALÁL Húsz Róbert „Vattacukor-édes emlék, hogy nincsen semmi baj" - Likó Marcell a Vad Fruttik élén Az óriás gyertyákként égnek me­redő nyárfák úgy vették körbe a kúriát, mint magas szirtek egy lakott szigetet. A kocsi a birtok udvarán állt meg, jóllehet nehéz lett volna udvarnak nevezni egy olyan területet, amit nem határol kerítés. Hacsak a szabályos félkör­ben elhelyezkedő nyárfákat nem tekinti valaki kerítésnek. A főépü­let ott állt előttük, jobbra-balra gazdasági épületek sorakoztak, de mintha már mindent kikezdett volna az enyészet. A jószágistál­lók felől csend volt, állat azokban nem lakott, a féltetők megfekete­dett cserepei alatt néhol vészesen meghajoltak a lécek. A kúria la­kóépületének homlokzatáról nagy darabokban lepotyogott a vakolat, térképszerű szürke foltok tarkítot­ták a valaha sárgára meszelt fala­kat. A kúria egykori építtetőjének nagyravágyását jelezte, és egy va­laha volt boldogabb kor meglétéről árulkodott a tornác oszlopainak görögös jellege, és felettük a há­romszög alakú timpanon, mely­nek töredezett, hiányos dombor­művén száguldó lovak húztak egy szekeret, de már csupán néhány lótompor és egy lófej, meg egy fél kocsi maradt a jelen szemlélője számára az eredeti alkotásból. Az udvart felverte a gaz, néhol de­rékig érő kórók remegtek a forró légáramban. Égetett a nap, de Gozsdu most sem vetette le a zakóját, sőt, még a sildes sapkát is visszarakta a fejé­re. A szél valahol odafenn, a nyár­fák tetején lobogott, idelenn éppen csak megkavarta a forróságot. Egy kakastollas csendőr igyeke­zett feléjük a ház irányából. Cipője és nadrágszára szürkéllett a por­tól. Amikor odaért hozzájuk, tisz­telgett, majd jelentett.- Szóval előkerült? - kérdezte Gozsdu.- Jelentem, elő. A közeli csárdá­ban találtunk rá - aztán felvonta a szemöldökét: - Na hát hogy is mondjam...- Mondja, ahogy tudja. A csendőrnek ritkás, vörös baju­sza volt, ami ránőtt felső ajkaira. Kalapja alól verejték csörgött végig a homlokán.- Mifelénk úgy mondanák, be volt baszva, mint az ólajtó.- Értem. És most?- Most már jobb. Néhány vödör hideg víz a kútról segített.- Az rajtunk is segítene - je­gyezte meg Marcell. Követték a csendőrt az udvar közepén álló kútig, ahol az leen­gedte a vödröt, majd miután vizet ért, föltekerte a csörgő láncot, és a vödröt visszaállította a kút kává­jára. Gozsdu is ivott a káva szélén madzagon lógó bögréből, Marcell viszont nem csak ivott, de arcát, nyakát is megmosta a hideg vízzel. A másik csendőrt a béressel oda­bent találták a házban. Egy olyan helyiségben, amiről nehéz lett vol­na elsőre megmondani, konyha-e vagy lakószoba, akkora rendetlen­ség uralkodott benne. Mindenfe­lé ruhaneműk lógtak a falba vert szegekre aggatva, az asztalon ko­szos edények hevertek egymásra halmozva, átható bűz uralkodott bent. Egy heverő állt az egyik fal mellett, azon ült, háttal a falnak dőlve egy borzas fejű, sápadt arcú, szemmel láthatóan nem túl vidám kedvében lévő középkorú alak. A keze elöl meg volt bilincselve, inge még mindig csurom víz. A másik csendőr az ablaknál állt, amikor beléptek a szobába, összecsapta a bokáját, szalutált. Gozsdu csak bólintott, keresett egy széket, ami­ről lerázta a rápakolt rongyokat, odatette az ágy elé, leült a béressel szemben.- Vegye le róla a bilincset! - uta­sította a csendőrt. Miután a keze felszabadult, a bé­res feljebb ült, és megdörzsölte a csuklóit.- Maga Kerekes József?- Mit akarnak tőlem? Nem ár­tottam senkinek. Hangja rekedt volt, tompa. Nyil­vánvalóan még nem heverte ki a gyors kijózanító kúrát.- Beszélgessünk.- Aztán miről?- A néhai gazdájáról.- A múltkor már mindent el­mondtam annak a másik rendőr­nek. Le is írta. '- Csakhogy én is szeretném hal­lani. Hátha mégsem írt le mindent. A béres megrázta a fejét.- Mi a bajuk? Felakasztotta ma­gát, oszt kész! Nem az első, nem is az utolsó. Semmirekellő, haszon­talan bitang volt.- Még jó, hogy maga olyan snáj­­dig úriember - jegyezte meg Mar­cell. A béres ránézett vizenyős sze­meivel, de nem szólt vissza.- Régóta dolgozott neki? - kér­dezte Gozsdu.- Amióta az eszemet tudom. Még kölök koromban kezdtem az apjának.- Itt lakott maga is a birtokon?- Csak ha a dolog úgy kívánta.- Azon az éjjelen is itt aludt? Az előtt, hogy reggel rátalált? Bólintott.- Hol szokott aludni?- A nyári konyhában.- Akkor menjünk oda! Felállt, intett a csendőrnek, aki megragadta a bérest, és talpra emelte.- Közben meséljen nekem az előző napról - mondta neki, kifele menet.- Melyikről?- Mielőtt a Menyhért fölkötötte volna magát. Azt vallotta a kollé­gának, hogy amikor előtte való nap hazaért a szalmahordásból, a gaz­dája mulatott.- így is volt.- Akkor mesélje el! Mikor ért haza?- Ebéd előtt. Már hajnalban el­kezdtük a rakodást, hogy befejez­zük a déli meleg előtt. Tizenegyre készen is voltunk.- Nem láttam odakinn friss szalmát. Nem ide hozták?- Ide? Minek? Jószág sincs. A gazda már lábon eladta aratás előtt. A Csútiéknak. Nekik pakol­tuk. Ahogy kiléptek az udvarra, Mar­­cellt fejbe vágta a hőség. A fény meg szinte belehasított a szemébe.- Akkor minek jött ide vissza? - tudakolta Gozsdu.- Hogy a Menyhért kifizessen. Meg azt ígérte, hoz a csárdából va­lami meleg kosztat.- Hozatott?- Ördögözött! Meg estig köllött várnom, hogy megkapjam a pén­zemet.- Addig mulatozott? A béres megállt a kútnál, elővett a zsebéből egy gyűrött, megha­tározhatatlan színű zsebkendőt, megmártotta a vödörben, majd megtörölte vele a tarkóját.- Az isten tudja, mit csinált! Itt találtam rá az udvaron, pörgött maga körül, meg összevissza da­­nolászott, mint aki megkergült.- Pontosan hol? A pajta előtti területre mutatott.- És részeg volt?- Annak látszott. Ki mulat így józanul?- Hogy? Mutassa meg!- Mutassam?- Hát. Csináljon úgy, ahogy ő csinált. A férfi kelletlenül arrébb ment, széttárta a karját, bő ujjú szürke ingje fölcsúszott inas kezén, majd lassan megfordult maga körül. Az­tán ellentétes irányba is.- Csak sokkal gyorsabban. Ha én csinálnám, elszédülnék.- Ennyi? Megállt, a karját a feje fölé emel­te, összecsapta a tenyerét, újra széttárta, megfordult maga körül, és a fejét ingatta jobbra-balra.- így szokott mulatni? - kérdez­te Marcell.- Valahogy így. Meg hangosan énekelt hozzá.- Mit énekelt?- Nem volt értelme. A Menyhért­nek szép hangja volt, rengeteg nó­tát ismert, és akármennyire be volt szívva, énekelni azt tudott. Nem is akárhogy. De annak a káricálás­­nak, amit akkor levágott, se füle, se farka nem volt.- Valamit csak értett belőle, nem?- Valamit. Két szót. Azt többször kivettem. Azt hogy istenem, meg hogy segíts. Vannak ilyen nóták.- És ez meddig tartott?- Estig. Próbáltam szólni hoz­zá, megállítani, odamentem, de úgy ellökött, hogy hanyatt estem a földön. Később újra, de akkor meg belém rúgott. Hát otthagytam. Fölmentem a nagyházba, kerestem valami ennivalót a kamrában, oszt megvacsoráltam.- Itt hagyta?- Mi mást? Álltam volna le bir­kózni vele? Amíg ettem, végig hal­lottam a vinnyogását meg a tapso­lását. Elvolt magában.- És ez meddig tartott? A férfi megvakarta kócos üstö­két.- Az az igazság, hogy a kamrá­ban találtam egy fél üveg pálin­kát...- Beivott, mi? Lesütötte a tekintetét, de fel is kapta a fejét.- Nem annyira! Nem részeged­­tem le, biz’ isten!- Erről nem szólt a jelentés. Vállat vont.- Az ember nem dicsekszik az­zal, ha iszik. Gozsdu elővette a cigarettatár­cáját, megkínálta vele a bérest. Az kivett egy szálat, megnyálazta.- Ha nem volt annyira részeg, valamire csak emlékszik.- Elbóbiskoltam a nyári konyhá­ban. Az ügyész gyufát gyújtott, tenye­rével védte a lángot.- Abban? Amaz beleszívott a cigarettába, bólintott.- Na, menjünk oda! A kis nyári konyha a főépület vé­gében állt. Odabent meglepő volt a rend, ha nem is kórházi tisztaság, de a fenti konyhához képest két­ségkívül lakhatóbbnak tűnt. Egy prices, tűzhely, asztal, két szék. A sarokban egy kék mázas zsírosbö­­dön, a stelázsin csuprok, edények, só- és paprikatartó.- Itt csak maga lakik? - kérdezte az ügyész.- Ha itt alszom, akkor igen. Más nem.- És amikor felébredt?- Sötét volt. Nincs órám. De késő este lehetett. Föltűnt, hogy kint csend van. Arra gondoltam, hogy na végre, elhallgatott. Meggyúj­tottam a petróleumlámpát, kimen­tem az udvarra. Már nem találtam ott. Mikor visszajöttem, letettem a lámpát az asztalra, megláttam a pénzt. Hat koronát. Kettővel töb­bet, mint amiben megegyeztünk. Otthagyta nekem, amíg aludtam. Annyira meglepődtem, hogy azt hittem, még álmodom. Ott volt szépen egymás tetejére rakva a hat egykoronás.- Máskor is szokott borravalót adni? A férfi felhorkantott.- A Menyhért? Az ugyan soha! Nála már azé’ is alkudni köllött, hogy azt megadja, amiben mege­gyeztünk! Az ügyész kivett a zsebéből né­hány húszfillérest, és odanyújtotta a béresnek.- Mutassa meg pontosan, ho­gyan találta a koronákat az aszta­lon! A béres tekintetén látszott, hogy nem igazán érti, mit akar ezzel, de szót fogadott. A húszfilléreseket odahelyezte az asztal lapjára, egé­szen precízen egyiket a másikára, egy pici oszlopot alkotva belőlük.- Pont így?- Pont így.- Nem kereste meg? - kérdez­te Gozsdu. - Nem érdekelte, hogy van? Amaz vállat vont.- Azt hittem, kidőlt, valahol ki­­alussza a részegségét.- Mégis itt maradt?- Késő volt már elindulni a falu­ba. Lefeküdtem.- És reggel?- Reggel kerestem. Gondoltam, megkérdem, lesz-e valami munka még a hétre, vagy mehetek másho­va. A házban nem volt. De a pajta kapuja nyitva állt. Odamentem.- Jó - mondta neki Gozsdu. - Menjünk mi is. Kimentek a nyári konyhából, át az udvaron, a pajta irányába. An­nak magas léckapuja most is félig nyitva állt. A pajtában legalább hű­vös volt. A deszkákból épített tűzfal résein széles fénycsíkok ereszked­tek le a magasból a döngölt földpad­lóig. A fényes sávokban porszemek miriádjai kavarogtak.- Ott lógott - mutatott a béres a keresztgerenda egy pontjára. Gozsdu közelebb lépett, és fele­melte a földről a kis fejőkét.- Erre állt föl?- Amikor rátaláltam, ott volt mellette, fölborítva. Az ügyész odahelyezte a fejőkét a gerenda alá.- Mutassa meg, hol állt ponto­san! A béres előrelépett, elvette a fejőkét a földről, és egy lépéssel arrébb helyezte, fölborítva.- És amikor meglátta lógni? A jelentésben az állt, hogy nem vágta le. A férfi megrázta a fejét.- Nem nyúltam hozzá. Fölültem a biciklimre, és betekertem a falu­ba. Szóltam a csendőröknek, aztán azok visszahoztak. Ők vágták le. Az ügyész a csendőrökre nézett, akik ott álldogáltak az ajtóban. Az egyikük bólintott.- így volt. Mi vágtuk le. Miután kijöttek a pajtából az ud­varra, Gozsdu még odafordult a béreshez.- Ennek a Balaskónak van vala­hol egy felesége. Amaz alig észrevehetően bólin­tott.- Ismeri?- Néha láttam itt.- Visszajár?- Előfordult. Szánta az urát. Nem tudott vele élni, de szánta. Néha kialmozta a szobáját, hogy ne úgy éljen, mint egy csavargó.- Akkor jó régen nem járhatott itt. A férfi lebiggyesztette alsó ajkát.- A tavasszal valamikor...- Hova valósi?- Hát ide, Kupuszinára. Gozsdu hagyta végre elmenni a bérest. Váltottak még pár szót a csendőrökkel, majd elköszöntek tőlük. Miután beszálltak a hintóba, és döcögve elindultak a dűlőúton az országút felé, Marcell megkérdezte:- Okosabbak lettünk? Az ügyész a fejét az ülés támlájá­nak vetette, elgondolkodott.- Nem mondhatnám. (Részlet a szerző készülő regényéből) 2019. július______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET L

Next

/
Oldalképek
Tartalom