Tolnai Népújság, 2019. július (30. évfolyam, 150-176. szám)

2019-07-13 / 161. szám

4 Egy flaska tejet hoztam, meg egy darabka friss sajtot, láttam, hogy kojtol a ler, mondok, csak eljövök, mer a délután mán esni fog, oszt ha felázik, a pötyőtől nem lehet mozdulni. Ezeket, emelte meg a nejlonszatyrot, mink csináljuk itt a szomszéd tanyán, főleg az asszony, magyarázkodott az idős, vasutas ruhába öltözött férfi. Gyulai szigo­rúan nézett rá, azon tanakodott, mikor ért már meg végre egy tel­jes mondatot a helyiek beszédé­ből, majd amikor Ilcsik tizedes a másik szobából a nevét kiáltotta, hátrafordult. A lány nem mondott semmit, csak intett, készen van­nak. Gyulai bólintott, visszafordult a vasutashoz, aki tovább fecsegett: ismerem ám magát, maga az új nyomozó Pestről... Gyulai sóhaj­tott, már öt éve itt él a kisvárosban, de még mindig ő az új ember, akire úgy néznek, mint valami földön­kívülire. Honnan ismerte a lányt, kérdezte. Hosszú történet az, kezd­te az öreg, elmesélhetem... No, ha hosszú, vágott közbe Gyulai, csak jöjjön be az őrsre délután, most menjen, nekünk dolgunk van. A hullaszállítók kivitték a halot­tat, és porfelhőt verve elzötyögtek. Gyulai körülnézett a kiüresedett házon, amit vastagon megült a sze­génység. A kredencen néhány fü­leden csésze, a polcon felhalmozott tányéroknak döntve két vonatjegy egy két évvel azelőtti esti intercity­­re Rómába. Sehol egy fénykép, csak a magány. Itt se lakik többé senki, gondolta, és a tizedeshez fordult: tudja, Mária, ha most bezárjuk ma­gunk mögött az ajtót, azt tán senki nem nyitja ki újra. A visszaúton Ilcsik tizedes azt kérdezte a zötyögős földúton, hogy a fiatal nő vajon miért gyújtott be a sütőbe reggel, ha azt tervezte, hogy felakasztja magát a spájzban. Na látja, Mária, ez jó kérdés, zár­ta le a beszélgetést Gyulai. Azután hallgattak, azzal a sűrű alföldi hall­gatással, amit a nyomozó képtelen volt megérteni, és főleg megszokni, néha azonban, mint most is, jól jött a fiatal nő ellen, aki minden al­kalmat kihasznált, hogy flörtöljön vele. Neki esze ágában sem volt ki­kezdeni a nála húsz évvel fiatalabb lánnyal. Nem értette a nőket, ami­óta a felesége szó nélkül elhagyta a gyerekkel, és meg sem álltak Kana­dáig. Azután jött ide a kisvárosba, hogy nyugta legyen, és ne kelljen emlékeznie. Az idős vasutas négy óra körül érkezett, és fontoskodva rögtön be­lekezdett a mondókájába, azt is alig tudta kivárni, hogy Gyulai hozzon egy kávét az automatából. Tudja, úgy kezdődött a mi ismeretségünk, vágott bele, hogy találtam egy tás­kát az esti járaton. Én voltam a kalauz. A fiam esküvője miatt cse­réltem műszakot, amúgy én mindig a hajnalival kezdek, és délután vég­zek, de... Lehetne röviden, kérdezte Gyulai, koncentráljon, tette hozzá. Szóval nem tudtam, mihez kezdjek vele, kié lehet, belenéztem hát, vol­tak ott iratok, felismertem a lyányt. Minden munkanap reggel ugyanott ült, ment a városba, azér is tűnt fel, mert sosem olvasott, sosem nyom­kodta a telefonját, nem vót bedug­va a fülébe a zene, valami fura mo­sollyal nézett ki az ablakon egész úton. Úgy hiszem, valami gyárban dolgozott. A lényegre, ha kérhetem, mordult fel Gyulai türelmetlenül, koncentráljon. Szóval a táskában nem volt más, mint az iratai, kevés pénz és két esti vonatjegy aznapra Rómába, Olaszba. Mire megtalál­tam őket, már le is jártak, a vonat addigra elment. A táskát lead­tam a forgalmi irodán. A kollégák mondták, hogy szegény lyány egy tanyán lakik az anyjával, annak ő viseli gondját, magatehetetlen már, nem tudna ellenni egyedül. Azt is mondták, a lyány szépen táncolt, aszitte mindenki, táncosnő leszen majd. Egész álló idő alatt arról be­szélgettünk, hogy került a táska az esti vonatra, nem valószínű, hogy reggel felejtette ott, meg hogy mi lett az utazással, ha itt maradtak a jegyek. Jó kérdések, bökte oda Gyulai. Lett ám válasz, de csak úgy két év múlva, mondta a kalauz. Másnap reggel nem volt a vonaton, és az­után sem soha, egészen addig, míg egyszer csak ott nem ült megint. Már nem volt mosolygós, alig emlé­keztetett saját magára, meghajlott, megöregedett, mint akiből kiszaladt az élet, gondoltam is, jól megrágta a sors, mielőtt így kiköpte, ez ju­tott eszembe, mikor reszkető kézzel nyújtotta a bérletét. Mondtam neki, felismerem, és hogy megtaláltam a táskáját, talán még megvan a for­galmi irodán, nézze meg hazafelé. Megkérdeztem, mi lett az utazással, az esti vonatjegyekkel. Kisbusszal vittek sokunkat, felelte, a táskát el­vették és otthagyták. Alig lehetett ér­teni, olyan halk volt, tán a hangja is elment az erejével. Koncentráljon a tényekre, ha kérhetem, szólt Gyulai erélyesen. Aztán nem jött többször, később én is nyugdíjba mentem. A feleségem örökölt egy szép kis ta­nyát, kecskét nevel, tejet, sajtot ter­mel, én meg segítek és pecázni járok a csatornához, amikor csak lehet, ez volt az álmom az állandó ingázás­ban... A lényeget, kérem, dörmögte Gyulai, koncentráljon. Ott jártunk el a romos tanya előtt, aszittük, üres, míg egyszer megláttam a koj­­tot, átballagtam, és ott volt a lyány. Mikor észrevett, elbújt. Soha nem jött elő, ha odamentem. Vittem tejet és sajtot, ma is azért voltam. De nem rebbent a függöny, mint máskor, jelezve, hogy lát, és talán, hogy kö­szöni, amit vittem, ezért bementem és megtaláltam őt a spájzban lógva. Nem volt már benne élet. Utána még félórát kellett gyalogolnom, hogy olyan helyre éljek, ahol van térerő, hogy hívhassam magukat. Miután az öreg kalauz elment, Gyulai Ilcsik tizedeshez fordult: tudunk valamit erről a lányról, Má­ria, van valami róla az irattárban, kérdezte. Az anyja bejelentést tett az eltűnéséről, és mutatott egy le­velet, amit a lány hagyott, felelte a tizedes, azt írta, szerelmes, és hogy elutaznak Olaszországba, összehá­zasodnak, és ő táncosnő lesz, mert a vőlegénye szerzett neki munkát. Az ügyet akkor lezártuk, mondtuk az anyának, hogy ez nem eltűnés, a lánya felnőtt nő, önszántából el­utazott, nem kell nyomoznunk utá­na. Vajon mi történt vele odakint, mélázott hangosan Gyulai. Nem tudjuk, csak hogy már terhesen jött haza, felelt a tizedes. Most mit szól, ez a szegény lány a tanyán, kezdte rá a boltosnő, mi­kor Gyulai bement kifliért és sajtért vacsorára, nekem az osztálytársam volt, aszonta, hogy ígéretekkel el­csábította egy kalandor Olaszba, és ott táncolás helyett kurválkodás­­ra kényszerítette sok más lánnyal együtt, most mondja meg, az a lány itt hagyott csapot-papot, az anyja meg is halt, amíg ő ott raboskodott, mert úgy kellett neki megszökni ám, a követség révén jutott haza, egy fillér nélkül... szegénykém. Mária, magának él az édesanyja, kérdezte Gyulai később a kocsmá­ban egy tea mellett. Nagyon is él, fe­lelte a lány mosolyogva, be is muta­tom magának szívesen, ha hajlandó eljönni háztűznézőbe. Maga örök optimista, Mária, mondta Gyulai, vigyázzon az anyukájára, és magá­ra is, ne szerelmesedjen bele akár­kibe, könnyen baj érheti. Maga az én bajom, Gyulai, sóhajtotta a lány, de a férfi addigra a főtér mellett sé­tált hazafelé. Szénaillat AZ ELŐRETOLT HELYŐRSÉG BABITS-VERSPÁLYÁZATA alvazat Ki ne ismerné Babitsnak azt a verssorát, amely Karinthy Frigyesnek köszönhetően, az így írtok ti egyik remek darabjaként ma­radt az utókorra: „Szegszárdon Születtem, Színésznőt Szerettem.” A vers sajnos elveszett. Most az Előretolt Helyőrség szerkesztősége, a Magyar PEN Club elnöksége és a Petőfi Irodalmi Mú­zeum pályázatot hirdet a vers visszaszer­zésére. Arra kérünk mindenkit - agg klasz­­szikusokat és ifjatag titánokat egyaránt, költőket, filológusokat, egyszerű professzo-IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET rókát, zsenge poétákat és hétpróbás kritiku­sokat -, hogy ha náluk lappangana a kézirat, másolják le és küldjék el nekünk az eredeti szöveget. Vagy ha megvolt nekik ugyan, de elveszítették, esetleg ha valahol máshol ol­vasták, rekonstruálják a verset. Nem paródiát kérünk - szép, meg­győző, igazi lírai remekműre számítunk, abban a reményben, hogy elfoglalja méltó helyét Babits életművében. (Ki volt a szí­nésznő? Lehet, hogy több költemény is szü­letett a Szekszárdi Titokzatoshoz? Miért kellett ezeknek megsemmisülniük vagy zárt dobozba kerülniük? Milyen versformában születhettek ezek? Klasszikusban? Szabad­versben? Slamköltészetet megelőlegező laza strófákban? Megannyi kérdés, amelyekre - reméljük - a pályázatunkra beérkező szöve­gek meggyőző választ fognak adni.) Első díj: 150 000 forint Második díj: 100 000 forint Harmadik díj: 50 000 forint Elismerő oklevéllel járó jutalom: 25 000 forint Beküldési határidő: 2019. július 15. Címünk: babitspalyazat@gmail.com vagy Előretolt Helyőrség, 1054 Budapest, Al­kotmány utca 12., III. emelet 21. A pályázat eredményét augusztus 31-i lap­számunkban közöljük. Babits Mihály születésnapján, november 26-án a legjobb versek a Petőfi Irodalmi Mú­zeum pódiumműsorában is elhangzanak. 2019. július á l

Next

/
Oldalképek
Tartalom