Tolnai Népújság, 2019. június (30. évfolyam, 126-149. szám)
2019-06-08 / 132. szám
7 Trn3rU'helyorseg FOLIE Ä DEUX A CSILLAGSZEMEI JUHÁSZ Ágoston Szász Katalin A pszichológiai szótár szerint a felié a deux két, egymással szoros (általában rokoni vagy házastársi) kapcsolatban levő személyt érintő kórkép: az egyik egyén téveszméi, pszichotikus tünetei a másik, valódi pszichózissal küzdő egyén hatására jönnek létre, illetve szűnnek is meg, amint elkülönítik tőle. Márkus András Elza című regényében a felié a deux lefolyását egy testvérkapcsolatra levetítve követhetjük végig. A tizennégy éves elbeszélő és családja (ikerhúga, édesanyja, nagyapja), illetve legjobb barátja, Salamon a család erdei birtokára utazik vakációzni. Nyár van és forróság, a kamasz fiúk képzeletét leköti a közeli Ördög-tó varázsa és saját szexualitásuk felfedezése. A narrátor különös vonzalmat érez húga, Elza iránt, aki ezt kihasználva furcsa játékokra kényszeríti testvérét. A két fiatal tettei egyre brutálisabbá válnak, és egyre inkább elmerülnek abban az őrült és irracionális világban, amelyet saját maguknak teremtettek. Bár a kötet kevésszereplős, a karakterek részletesen kifejtettek és metaforikusán specifikusak: az elbeszélő a dühös, a lelkes és a felfedező, Elza a titokzatos, minden vágyak tárgya, az anya az akadály, az ellenség, s a nagyapa az otthon, a legszerethetőbb figura: „Nagyapám tömi a pipáját. Ilyenkor lezuhanhat egy bomba mellette, támadhatnak az oroszok, jöhetnek az ufók, mert az öreg leszarja. Az égvüágon semmivel sem lehet kizökkenteni a meghitt semmittevésből. [...] Lehúzza a kupica pálinkát. [...] Hallgat. Mindig is csodáltam az öregnek ezeket a pillanatait. Ilyenkor mindent tud a világról, végtelen nyugalommal és beletörődéssel figyeli az eseményeket, mint egy filmet, amit már ezerszer látott. Nem lepi meg semmi, és nem hatódik meg semmitől. Ilyenkor ő az Isten.” A könyv mondatai tökéletesek, nagyon szépen hömpölyög a szöveg, és az általában oly sokszor elrontott erotikus jelenetek sem válnak kliséssé, a brutalitás leírása majdnem költői. Ugyancsak líraiságot eredményez az elbeszélői kamaszhang, amellett, hogy nyersességet és mélységet is kölcsönöz - az eredmény mégsem groteszk, inkább megindító. „Soha nem értettem, anyámék miért óvtak annyi mindentől kiskoromban, amikor ott volt a közelemben Elza. Ez a lány csak úgy árasztja magából a mámort, egyszerre ad magabiztosságot és taszít rettegésbe. Árad belőle a gyönyör, eleinte elijeszt magától, majd függővé tesz, és magához láncol. [...] Tudom, hogy cselekednem kell, különben minden elvész, és az is lehet, hogy soha többé nem láthatom Elzát. [...] Menekülnünk kell innen, és mintha most sem a saját bőrömet akarnám menteni, hanem Elzáért tennék mindent.” Elza teljesen behálózza a fiút, míg végül csak két kérdés marad: szétválaszthatók-e az ikertestvérek, és megmenekül-e az elbeszélő, ha elkülönítik Elzától? Márkus András: Elza. Előretolt Helyőrség íróakadémia, Budapest, 2019 EGY KICSIT RÓLAD IS SZÓL L. Takács Bálint Ha valaki azt mondja, hogy filmet akar csinálni a Scrabble nevű táblás játékból, biztos lennének olyanok, akik felvonnák a szemöldöküket. Megint mások meg legyintenének, hogy volt már Cluedo-film a kilencvenes években, Torpedó-film a kétezres években, sőt, aki látta a koreai Mennyei lépést, az tudja, hogy a baduk nevű amőbavariánsból is lehet vérfagyasztó, adrenalinpumpáló akciófilmet csinálni. A szavak ereje azonban nem egy közönséges scrabble-adaptáció (bár egy olyat is megnéznék egyszer), hanem egy keserédes, jellegzetesen angolos tragikomédia, ahol a szókirakós játék csak egy eszköz a családon belüli kapcsolatok drámájának kinyilatkoztatására. Főhősünk, Alan, akit a zseniális Bili Nighy alakít, egy idős férfi, akinek egyik .fia már hosszú évekkel ezelőtt eltűnt, egy családi vitát kirobbantó scrabble-meccset követően. Alan nem tudja feldolgozni a tragédiát, és annyira leköti az eltűnt fiú előkerítése, hogy nem-Képkocka A szavak ereje című filmből Forrás: Cirko Film „Hogy a létezésem növekvő napfolt, / és jóságom csupán fényelvonás, / büszkeség, mit e csillagtól kiharcolt / az erkölcs és a kauzalitás, // tudom, és ez rettentően lehangol.” - Versekről beszélni nehéz. Jó versekről beszélni még nehezebb, hisz épp azon finom árnyalatok megléte adja egy költemény Jóságát”, melyeknek játéka alig vagy egyáltalán nem tetten érhető. Bék Timur verseiről beszélni pedig kifejezetten nehéz, Aszterión című debütkötetének mindhárom ciklusa kiváló költeményekből áll össze. Üdítő jelenség a fiatal kortárs lírában, hogy az 1997-ben született költő nem csak a szerelemről és annak vonatkozásairól ír. A kötetben különféle témák és műfajok kapnak helyet: néhány vers felelősségről, bűnről és a rendről szól, személyes és szenvedélyes hangvétellel, de soha nem didaktikusán („Ha bemondják, hogy a mélység a jó, / az ember kertbe megy, és kutat ás, / akkor is, hogyha lelke léghajó. / Ezt úgy hívják: képmutatás.”); néhány az öntudat és identitás határait feszegeti („Mindegy, hogy négyzetbe, körbe / vagy versbe foglalják, / az ember addig ér, / amíg a teste engedi.”); de találunk anyaverset és eredethistóriát is („A fagytól megrepedt az út, // és ablakra nyílt a hideg / kilencvenhét hajnalán, / amikor, mint még senkinek, / megörült nekem az anyám.”) A kötet első részének versei klaszszikus lét- és vershelyzeteket idéznek meg kötött, illetve szabad formában: cigaretta, szerelem, nihil, kávézacc, közöny, Jim Morrison, eufória, magány. A lírai én közvetlensége, s a gondosan csiszolt és stílusos szplín tökéletes hangulatot teremt a továbbolvasáshoz. A második ciklus az Entrópia címet viseli, és a kortárs költészet egyik legmívesebb szonettkoszorúját foglalja magába. Témája makro- és mikrokozmikus, kifinomult érzékenységgel zsonglőrködik a nagy hagyományú lírai toposzokkal - anélkül, hogy közhelyessé válna. A mesterszonett szó szerinti és metaforikus csúcspontja is a kötetnek: „Felszakadnak roppant csillagködök. / Még rendszerűnek látszik az egész. / Egy ütemre vernek mind a délkörök, //de Isten nem hall, nincs, vagy félrenéz. / Én milliárd apró darabra török, / egyben maradni, élni túl nehéz.” A harmadik ciklus vezérfonala a címadó Aszterión mítosza, és szerkezetileg három labirintus-vers mentén tagolódik. A költő minótaurosz-metaforája, az elveszettség, a szerepcsere és meghasonlás fémjelezi ezt a ciklust: „A fejemre magányom tülköket hozott, / vérem sós, sötét, már ASZTERIÓN cseppet sem királyi, / lábfejem a járástól elszarusodott; / látom, mit megöltem, azzá kezdek válni”, és az alkotás gesztusa is mérlegre kerül. Bék Timur igazi csillagszemű juhásza az irodalomnak. Kötete oda kerül a leggyakrabban fellapozott verseskönyvek közé a polcomon - kevés van belőlük, és különleges helyet foglalnak el szobámban és szívemben: segítenek emlékezni arra, hogy mi is a költészet, s hogy milyen érzés belemarkolni az égi mezőkbe. Bék Timur: Aszterión. Előretolt Helyőrség íróakadémia, Budapest, 2019 Három királyok (akril, 50 » 40 cm, 2012) csak megszállott scrabble-játékos lett belőle, de a másik fiát, Pétért is elhanyagolja, kinek szerepében a szintén nagyszerűen alakító Sam Riley-t láthatjuk. A film nemcsak az ő kettejük kapcsolatáról, hanem a gyász és a veszteség feldolgozásáról, és az apa-fia kapcsolatok szépségeiről is visszáságairól szól, de ahogy megismerjük Alan és Peter többi családtagját, úgy lesznek egyre hangsúlyosabbak a generációk közti különbségek is, és mindegyik generáció sajátos problémái. A körbejárt témákról ugyan kismillió filmet láthattunk már, de a forgatókönyv okosan felépített, a karakterek jól kidolgozottak, a párbeszédek pedig jók, így kellően frissnek és egyedinek hat az élmény. A Wes Andersont idéző, tökéletesen szimmetrikus kompozíciókat öröm nézni, de a képi megoldások, és az egész hangulat is az amerikai rendezőt juttathatja az eszünkbe. A visszafogott, de mégis konzisztensen jelenlévő humor, a komótos tempó megteremti a kellő atmoszférát. A film hagy elég időt nekünk, hogy megismerjük a karaktereit és a köztük lévő dinamikát, így minden apró történésnek megvan a jelentősége és kellő súlya. A 90 perces játékidőnek hála pedig a kimért tempó ellenére sem érződik unalmasnak vagy túlnyújtottnak egyik jelenet sem. Bár néhány mellékszál nem igazán fut ki sehová, de mégsem érződik egyik szereplő sem feleslegesnek. A magyar feliratozást egyébként senkinek sem ajánlom, mert az intenzív scrabble-játszmák során ellőtt gyenge angol szóviccek még gyengébb magyar szóviccé alakítása sok kínos pillanatot okozhat a nézőknek. Talán ez az egyetlen negatívum, na meg a sablonos magyar cím, de azt hiszem, nem lehet véletlen, hogy mindkét kifogásom a fordítást minősíti. Van valami ebben a filmben, amitől elmosolyodok, amint eszembe jut. És valami olyan is, ami végtelenül elszomorít. Ez a keserédes kettősség kiválóan működik. Minden angolos manírossága ellenére is nagyon valós és hihetetlenül emberi az egész. Nem kell elveszítened a gyereked, sőt, nem is kell, hogy legyen gyereked ahhoz, hogy tudd, ez a film egy kicsit rólad is szól. 2019. június IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
