Tolnai Népújság, 2019. április (30. évfolyam, 76-99. szám)
2019-04-06 / 81. szám
IRODALMI-KULTURALIS MELLEKLET n a szívem körül finoman, 2019. április 6. III. évfolyam 14. szám 3 Sántha Attila verse 6-7 Költészet napi összeállítás Gáti István verses meséje ott épp érik egy költemény n Királyok völgye [akril, vászon, 50 » 70 cm, 2012) vezervers József Attila (Már régesrég) Már régesrég rájöttem én, kétéltű vagyok, mint a béka. A zúgó egek fenekén lapulok most, e költemény szorongó lelkem buboréka. Gondos gazdáim nincsenek, nem les a parancsomra féreg. Mint a halak s az istenek, tengerben és egekben élek. Tengerem ölelő karok meleg homályu, lágy világa. Egem az ésszel fölfogott emberiség világossága. 1937. január unne A költészet kalózfelvételei Szentmártoni János Mi, költők mintha egy kicsivel többet látnánk... Nem is többet, csak másképp... Nem is másképp, inkább csupán egy mélyebb rétegét a világnak... Vagy a fene tudja. Egy biztos, semmiben nem különbözünk másoktól, csak abban, hogy sejtelmeinket képesek vagyunk szavakba foglalni. Mint szobrász a kőbe. Vagy zenész a kottafejekbe. Adott esetben mások helyett is megteszszük ugyanezt, hiszen sejtelmei bárkinek lehetnek. Közhely, hogy mindenkiben lakik egy költő, aki a legviharosabb életidőben, a kamaszkorban igyekszik is elfoglalni a személyiség parancsnoki hídját. Később visszahúzódik, befalazzák a kötelességek és a határidők, felszívódik az idegrendszer csatornáiban, de nem tűnik el teljesen. Mert később is vannak olyan pillanatai az embernek, amikor megérzi a jelenlétét. Például amikor a szülei koporsóját kíséri. Vagy a gyermeke születésekor. Esetleg csak úgy elmereng szemben az óceánnal vagy egy folyóparton. Akiknek végül mégis a költészet lesz a hivatásuk, azoknak a világérzékelését is meghatározza, olyan természetességgel, mint ahogyan levegőt veszünk. „...A költő ír, a macska / miákol és az eb vonít, s a kis halacska / ikrát ürít kacéran” - írta egykor egy csodálatos költő, Radnóti Miklós (Második ecloga). Persze nem minden pillanat rendeződik később szavakba, ezek a költészet kalózfelvételei. Elraktározódnak valahol az emlékek mögötti tartományban, a bőrünk pórusaiban... Aztán sokszor egészen váratlanul kerülnek elő, mint rendrakáskor egy asztalfiókból. Előbukkannak, mintha egy örvény lökné ki magából, amely először mindent leránt, lefelé húz, hogy megmerítse a mélyben, de idővel felszínre dobja újra, s megcsillan rajtuk a fény. A minap kora hajnalban kellett útra kelnem. Még csillagos ég volt, csípett a levegő, talán csak a madarak ébredeztek. Erdős dombokon keltem át, csak autóm reflektorában bízhattam. Elképzeltem, milyen volna mindez lóháton vagy gyalogosan. Lúdbőröztem tőle. Lassan hajtottam, mert tudtam, hogy ilyenkor még nagy vadmozgás van. Szelíden búgott a motor, a fejemben csönd volt, kerülgettem a feltöredezett beton gödreit. A falvak népe is szendergett még, csupán néhányan araszolgattak a buszmegállók felé, a legkorábban kelők, akik minden hajnalban ugyanezt a holdkóros táncot járják. Szerettem volna őket átölelni, és a fülükbe súgni, hogy felnézek rájuk. De úgysem értenék, gondoltam, a szemükben futóbolond vagyok. Még hogy a versek, na persze... hagyjam őket békén, hadd végezzék a dolgukat. De hisz én is épp azt teszem, feleltem volna hiába, s higgyék el, megörökítem őket, ha nem is most, de beleírom majd őket valamibe. Csak értetlenül és álmosan bámultak volna rám a megállóból kilóduló busz ablakain át. Túra határában felszikrázott egy szempár, autóm lámpafényét verte vissza. Még jobban lelassítottam, hogy kikerülhessem, ha elém ugrik. Egy őz volt. Pár pillanatig mintha azt érezte volna, hogy még időben átszökellhet, de aztán mégis inkább az oltalmazó bozótosba ugrott vissza. Megállni ilyenkor már hasztalan, még nappal sem látni belőlük semmit, olyan gyorsak. Maradt csak a pillanat varázsa. A kalózfelvétel. Az illúzió, hogy egy másodperctöredékig a tekintetünk összeért, és részévé válhattam annak, amit szavakba önteni képtelenség.
