Tolnai Népújság, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
2019-03-02 / 52. szám
5 ’írfT^Pl!helyőrség vers Szabó Fanni Bánkövi Dorottya Portré a napról Kajánul állsz a Rialto hídon, a kezed figyeljem, mert csalsz, mondod, ha azt nézem, hazudsz, fejben írod a következő jelenetet, mondatot. Veszel egy csokor rózsát - mintha a lányodnak - az eladóim nyájas, bár lólába kilóg, eléri, amit akar. Másnap aranyozott baldachin alatt fekszel és haldokolsz, én portrét készítek neked a napról. Nyugdíjasdélután a februárvégi fényben. Vakító vízfelszín, gondolák, pucér, » végtelenbe meredő arc, de még nem a feltámadás - az elhagyott part képe pecsételi beléd a fulladást. A nap maga körül kering, a bolygók nem billennek ki - megszokták, férfivá az idő nem avat senkit, és ha eltelt, a nő is tehetetlen. Betonkeverés A mániákus zavarok elmúltak, pótcselekvésként megtartalak. Elhatárolom a fehérlő hegycsúcsokat, amíg magához tér a tenger. Bennem olyan lesz minden, mint amilyen a teremtés központosítatlan magánytulajdona, amin osztozunk. Elaprózódik minden, amit ketten foltozunk, betont keverünk, aszfalttá simulunk. Falainkat vakoljuk, újabbakat húzunk. Magunk után árkot, magunk elé vermet. A tengerszint folyamatosan csökken, a tériszony két kézzel kapaszkodik. Központosítva erejét, süllyed a föld felé, apró darabokra szakít. Ólomból Dunántúl Vakítóan fehér házak, bomló lemezborítók kupacban leszakadt mennyezet alatt. Véresre karmolnak a macskák. Anyám kutyák ugatása alá énekel mindent, amit nem hallhatok. Álmomban mindenki vagyok, senkit nem ismerek fel közülünk. Nincs mögöttem senki, magam mögött hagynak, hátramaradók. Budai tüskék Hány csikk maradhatott a tetőről cserépként tört hamuvégek esett földjein? Hányszor sűrűbb az éj cigány férfiakra száradt ingeken? Alvajár minden mondaton a bicskákkal sáncolt ékezet. Testté göngyölik Budán a húst, viaszból öntik a csontokat. Az üregekbe gyufát tűznek, égő gesztenyeáldozat. Minden óra egyesével tépi ki az egyszer virágzó kaktusz szirmait. Nincs harag, nincs megbánás, a csatornák vize kimossa útját, nem fordul vissza, a gát átszakad, és az élet ölembe önti véresen egykor erős akaratodat. Hiába próbálom formálni, erezetét elnyeli az agyag. Az összes csigolya domb, körülöleli az egész Dunántúlt. ígérem, minden éjjel anyámmal álmodok, csak soha többé ne jöjjön haza. Álmomban ő vagyok. Nem ismerem fel, melyik vagyok közülünk. Gerince Möbius, összecsavaija a szél, visszafelé fújja dombjait. Ólomba öntöm magam, ne tudjon elmozdítani. Összegyűjtik egymást, gesztenyevárba gyufacsont, felépülünk egymásból, megsemmisül a másik magunktól. •Göngyölve gurul magunk előtt a sűrű dombvidék, lenyomatunk térkép, füstjelünk sűrűn sáncolja az éjt. A feltúrt földben csontokat talál, ugat minden keverék, visszhangzik az üvöltés, falban vonyit a repedés. Vértől ázott ronggyal próbáljuk betömni a szót, körömmel kását kaparunk a betonútról. Kőlevest aszfaltból. Tüskék olvasztják a nyomort. Egymás hátán egymást tartják, mi egymásra taposunk 533 kártya Hány éves vagy? - kérdeztem tőle szigorúan. - Ötszázharminc - válaszolta mosolyogva. - Akkor van még három éved, hogy megértsd - mondtam neki, aztán megfordultam, elindultam kifelé a lépcsőn, le a kertbe, ki a kapu felé. A tükrök engem is idegesítenek.” (Hernádi Gyula: A hátamon fekve szaladgálok) Nosztalgiánk erősebb nálunk. Megterített asztalok alá bújik a szereleméhség, a félelem minden porszeme robbanni készül. Minden otthonkás angyal némán kapar, ököllel sebhelyezik a fát, lakótelepi zajra ébredek. Kártyáikat lefedik előttem. Ráncaik jövőt jósolnak belém, jóslatukban múltjukat látom. A kártyák nem hazudnak, szarkalábakon indulnak felém, tetteim súlyáról beszélnek, felelősségről, amit érted vállalok. Darabokra tépem a ráncokat, szarkalábbal taposom a megterített asztalok alatt kaparó öklöket, hogy kinyíljanak. Levetkőztetem őket, jövőm kártyáival ragasztom össze testüket, viseljék el ők, amit elhazudok magamtól, mert idegesítenek a tükröm titkai - ötszázharmincnyi év az tapasztalat, de van még három megérteni -, miért látom magamban a vért, ha nem válik bennem vizzé, poharamban ereim, ereimben aludttej kering. 2019. március IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
