Tolnai Népújság, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
2019-03-16 / 63. szám
első szeme FEHER MENYET Kemenczky J. Anikó Géza arca egyre közelít az enyémhez, miközben mélyen a szemembe néz. Hangosan veszi a levegőt, szaggatottan, arcába szökik a vér. Keze az oldalamat simítja, azt hiszem, remeg. Szemét behunyja - az enyém nyitva. Egyre közeledő, magas homlokot látok, és ahogy váltom a fókuszt, négy darab csukott szemet és három pisze orrot. Alatta világos borosta. Az arca már túl közel, és mielőtt ráfókuszálhatnék, ajka kikerül a látószögemből. Megcsókol. Egy réten vagyunk. Én virágos ruhában, hátul szalaggal összefogott parókában, ami kiemeli a vállamat. Géza azt mondja, gyönyörű vagyok, és most el is hiszem. Egy fa árnyékában tépkedjük a fűszálakat. Nevetünk, mellettünk üres borosüveg. Azt mondom Gézának, boldog vagyok. Azt képzelem, hogy, most pedig azt, hogy. Géza ajka elválik az enyémtől, ami visszaránt a valóságba. Egy dohos raktárhelyiségben vagyunk. Félek. A sötéttől, a magánytól, de Gézától is. Félek, ha jön, és félek, ha magamra hagy. Valahogy sehogy se jó. Azt kérdezi, mi bajom, olyan más vagyok ma. Nem tudom, mire gondol. Bocsánatot akarok kérni, de nem jön ki hang a torkomon, kővé dermedten ülök. A meztelen fenekem alátti néhány négyzetcentiméter a biztonság.- Hálátlan vagy! - ordítja, miközben nyálat fröcsög szerteszét. - Megmentettelek. Talán elfelejtetted? Csonka ujjaimra pillantok, és elönt a hála. Nem felejtettem el. Mielőtt bármit mondhatnék, Géza szemét elfutja a könny, szorosan magához ölel. A karjaimban sír. Tudom, mennyire fáj ez neki. Mentegetőzik - utálja magát, hogy ezt kellett tennie. Kezdetben öten voltunk: öt rémült, meztelen lány a sötét helyiségben. Egyikünk se tudta, mi a neve, vagy hogy honnan jött, Géza hiába is kérdezgette, fogalmunk sem volt, hogyan kerültünk oda. Olyan érzésem volt, mintha éppen abban a pillanatban álltak volna össze a molekulák, hogy megformálják a testemet. Az első emlékem Géza mosolya, miközben az arcomat simogatja. Később nevet adott nekünk, azt mondta, így személyesebb, meg az újszülötteknek név kell, nekünk pedig épp annyi emlékünk van, mint egy újszülöttnek. Ráhagytuk. így lettem én Sarolt - Géza fejedelem felesége után -, ami azt jelenti, fehér menyét, és Géza azt mondta, illik hozzám. Nekem tetszett a név, meg Géza is, meg az is, ahogyan ő a látogatásai alkalmával rám nézett. Gyengédség és mohóság keveredett a tekintetében. Géza mindennap jött, reggel és este, munka előtt és után. Néha napközben is benézett a raktárba, ha arrafelé volt dolga. Takarít. Ez az ő munkaköre. Azt mondta, mások után takarítja a mocskot. Néhány nappal azelőtt kezdett itt dolgozni, hogy megtalált bennünket a sötétben. Segíteni akart nekünk, azt mondta, kivisz minket innen. Ez azonban tervezést igényel, mert az ajtót kívülről kamera figyeli, és kint rengeteg az ember, akik elkaphatnak menekülés közben. Törtük a fejünket, hogyan juthatnánk ki, mielőtt beindul a biznisz - Géza legalábbis így nevezte. Milyen biznisz, kérdeztük tőle, mire ő csak annyit felelt, hogy mutogatnak majd bennünket, mi leszünk a cég ribancai. Ijedten a szánk elé kaptuk a kezünket, és kérlelni kezdtük Gézát, mondjon el mindent, amit tud. Hát ennyi az anynyi, vonogatta a vállát, ez minden. Egyik reggel kétségbeesetten rohant be hozzánk. Engem félrevont, és elhadarta a legújabb fejleményeket. Aznapra tervezték, hogy munkába állítanak bennünket. Nem tudok mindenkit megmenteni, Sarolt, csak téged, mondta. Meg kell értened. Gombák Mindketten sírni kezdtünk. Géza elmagyarázta, mit fog tenni. Légy erős, suttogta, miközben elővette a kisbabát és a metszőollót a táskájából. Megígértette velem, hogy csendben tűröm. Hozott egy rongyot is, amit belerakott a számba, hogy arra haraphassak, és hogy az elnyomja az esetleges sikolyt. Géza tekintete ködös lett, és én lassan elvesztem ebben a ködben, elnyelt engem, a molekulák szétszakadtak, újra semmivé lettem. Amikor magamhoz tértem, csak mi ketten voltunk a teremben. Géza azt mondta, majdnem lebukott, épp, hogy el tudott bújni. Először egy öregasszony jött be, szorosan mögötte egy férfi, aki azt mondta, sziasztok, babák, és egyesével megnéztek bennünket, majd a férfi felkapott két lányt, és - azok hiába rúgtak, kapálóztak és haraptak - elvitte őket. Közben az öregaszszony odaért hozzám, és felkiáltott, Tamás, kérem, tessék visszajönni, nézze meg, mi történt itt, mire az visszajött megnézni, mindegy, majd hozunk másikat, ezt meg majd eltakarítjuk, mondta, és otthagytak. Közben felkapták a másik két lányt is, és vitték őket, mind a négyet, én pedig egyedül maradtam a földön. Géza zokogása lassan alábbhagy, hüppögni kezd, majd teljes csendbe burkolózik. Kis idő után megszólal, kiviszlek innen, ne félj, Sarolt, hazaviszlek, feleségül veszlek, egymáséi leszünk, szeretkezünk majd, amikor és ahol csak akarunk, megnyalogatom a tökéletes melleidet, majd a hasadat egyre lejjebb, míg elég nedves nem leszel, és aztán - aztán, Sarolt. Hangja elcsuklik, remeg, és látom, hogy nem bír magával, hogy elragadja őt a képzelete, és látom, érzem meredező szerszámát a nadrágjában. Ráteszi a kezem, és azt suttogja, ne tegyem, ó, Sarolt, házasság előtt nem szabad. Fogja a kezem, és azzal masszírozza magát, majd előredől, és forró nyelve simán, édesen simítja végig ajkamat, arcomat. Lassan végignyalja a kulcscsontomat is, és csókokat lehel a nyakamra, vállamra, végigsimít a hátamon, s bekapja jobb mellbimbómat, lassan szívogatni kezdi, miközben a balt lágyan morzsolgatja. Aztán a szemembe néz, és csak hömpölygő szenvedélyt látok, ami egy pillanat múlva, mint egy hatalmas hullám, átcsap felettünk, és maga alá gyűr bennünket. Géza egyre szenvedélyesebben, egyre mohóbban falja ajkamat, egyre vadabbul vágtáz nyelve a számban, miközben kezei felfedezőútra indulnak a testemen. Csak egy hirtelen ajtónyitást követő hangos kiáltás zavar meg bennünket:- Na, de Géza, kérem, mit művel maga azzal a próbababával? ONKIFEJEZESI TESTMECHANIZMUS Módi Laura Alexandra Franz Kafkának és Kertész Dávidnak Pár nappal múlhattam 7305 napos, amikor - vagyis nem. Pont 7315 napos koromban jöttem rá, röviddel az után, hogy 7315 napja megszülettem, hogy mi is vagyok én valójában. Már régóta éreztem, főleg a számban, egész szájüregemet betöltötte a bizonyosság íze: nemsokára megvilágosodom nem hétköznapi lényemmel kapcsolatban. Másságomat már másodikos kisdiák korom óta sejtettem. Apám asztalos, én pedig, amióta az eszemet tudom, gyengéd érzelmeket tápláltam simára smirglizett, festett famunkái iránt. Minden fafajtát imádtam, mindegyik egy külön nyelven szólt hozzám. A dió- és a mahagónifa voltak a kedvenceim. A frissen elkészült mahagóniasztalt, apám remekművét, képes voltam akár órákig simogatni: gyakran bezárkóztam a műhelybe, és piknikekét rendeztem az asztal mellett. Sohasem ültem rá, azzal megszentségtelenítettem volna. Mindig tartottam a tisztes távolságot, csak ujjhegyeimmel érintettem a felületet. Később, amikor idősebb lettem, egy borovifenyő-ajtóba szerettem bele, ami kiemelkedett a többi szabvány juhar CPL beltéri ajtó közül. Minden délután királynak éreztem magam a bútorok között. Apám, aki később a puccsot elkövette, magánkívül volt az örömtől, hogy engem is érdekel az ő nagy becsben tartott és rendesen megfizetett szakmája. Ez az apai öröm sajnos nem sokáig tartott. Egy nyári délután - már kiskamasz voltam (olyan 4500-5000 nap körüli) - rám nyitott, miközben a borovifenyő-ajtó kulcslyukát simogattam. Közelről hallotta, hogy Klaudiának szólítottam, és látta, ahogy fehérre pettyezem a friss, vékony rétegben rákent fapácot. Hosszas keresgélés, majd faggatózás után döbbenten és csalódottan vette tudomásul, hogy nincs egyetlen Klaudia nevű ismerősöm sem. Soha többet nem mehettem be a műhelybe, az ügyvédi pályát kellett választanom, nehogy még egyszer véletlenül nyers bútorok közelébe kerüljek. Az ikeás katalógusokat is elzárta előlem féltő gondoskodásában. A pokoli évek után, 2018. február második hetének csütörtök délutánján, 15 óra 33 perckor végre utolért a végzet. Az állandó hiányérzetet felváltotta valamiféle komoly derű. Már tudom, hogy miért létezem, miért születtem a világra. Határozott céljaim vannak, eltántoríthatatlan vagyok. Hányni kezdtem, így kezdődött el a transzformáció. Hátam és végtagjaim elbarnultak, megkeményedtek, egészen szálkássá sűrűsödtek. Nem tudtam megszólalni, nem kaptam levegőt. Teljes átváltozásom, jobban mondva önkifejezési testmechanizmusom kibontakozása vagy saját magammá épülésem mindössze öt másodperc alatt történt meg. Azóta egy hatalmas, kerek, ébenfa étkezőasztal vagyok, azokhoz az asztalokhoz hasonló, amilyeneket a parlamenti kirándulásaink során láttam, és amelyeknek látványa a mennybéli kapukat nyitotta meg érzékeim számára. Hazaérve közöltem a családommal, hogy otthagyom az egyetemet, mert egy lelkiismeretesen kimunkált bútordarabnak hivatást kell teljesítenie. Hiszen a mester, aki néha napján elalvás előtt beszél hozzám, és aki szünet nélkül fűrészel, gyalul és fest, kész munkáinak egyben célt is ad. Eltökéltem, hogy hallgatok a rostok istenére, és teljesítem a feladatot, amit nekem adott: ezentúl életem értelme, hogy támasz legyek étkező kezeknek, hogy a jólét boldogságában, szabadon belém törölhessék maszatos ujjaikat, és gyerekek hasamra ragaszthassák megunt, gyümölcsös Hubba Búbba rágóikat. Családi asztalként őrizni fogom a házon belüli békét és boldogságot. Előre sejtettem, hogy nem fognak megérteni. Anyám rémülten telefonjához kapott, apám pedig kiment, hogy behozza Sanyit, az öreg baltát. Egy pillanatig elidőztem az ebédlőben: néztem anyám gőzölgő húslevesét, amit emberkoromban annyira szerettem, és amiről örökre le kell mondanom. De nem szomorkodhattam sokáig, mert apám visszatért, Sanyival az oldalán.- Na, megállj, te, hát úgy belevágok a lábodba, hogy rögtön visszatér a józan eszed! - üvöltötte. Anyám pedig mindeközben sírógörcsöt kapott, az asztal alá bújt, majd biztonsága tudatában hangosan kiabálni kezdte, hogy: „Pista, Pista, az ég áldjon meg!” A gondolat, hogy apám mérgében egy 21. századi Sámsonnak gondol engem, és le akarja vágni az egyik lábamat, remélve, hogy ezzel megtörik a varázs, hogy ezzel elveszítem természetfölötti erőmet, rendkívül mulattató volt számomra. Nevetni kezdtem. Nevetésem akkorára nőtt, hogy a falnak kellett támaszkodnom, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat. Szüleim olyan fagyos csendben nézték végig a jelenetet, hogy a húsleves is kocsonyává dermedt közben. Miután abbahagytam a nevetést, kiegyenesedtem, majd búcsúszó nélkül - az asztaloknál nem szokás búcsúzkodni - kiléptem a házból. Most az utcákat járom, a tavaszi lomtalanitásra várva. Újra meg újra elképzelem: beállók a kidobott bútorok közé valahol a Harmat utcában, ahol meglát és belém szeret egy kedves család, ahol legalább egy, ideális esetben öt gyerek éli maszatos hétköznapjait. És elképzelem, ahogy az ünnepi abrosz puha takarásában az a szuperhős lehetek, akire a rostok istene büszke lehet. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. március
