Tolnai Népújság, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)
2019-03-16 / 63. szám
irrani, helyőrség vers Pejin Lea hogy észre se vettük ... hogy felforgattuk egymás életét, észre se vettük, s ha mégis, csak lassan érte a partot a hullám épp, hogy már a szentelt vizet ittuk a sörök helyett, olyan szép volt. Tisztán történt, mint a születés, mint a halál. ...mint a pillepalack, * vagy levegőtől megvált test, úgy lebegtünk, hogy észre se vettük. Limlom Térdeim alatt az út kikopott. Kicsi kavicsok bőrbe, húsba, de bírja a talaj. Tartja valami istenség, lelkes éljenzés, csupa elhasznált foga limlom, elszökik 5 ebüt Császár Gréta A világ egy A világ egy fejjel lefelé fordult temető, Kriptákba költözött emberekkel és haldokló reményekkel Nagy szabadság nem hinni semmiben, én pedig hittem Benned, a hazugságaidban, abban, hogy reggel felkel a Nap, este pedig lemegy, néha még magamban is Fogd a kezem, az egész életem, és menj... mert én nem fogok megváltozni Életre ítélt hasadó bábú, hernyóbébi Bébi... Baba... Kisbaba... Nekem nem metafizikai parancs, hogy megbocsássak Elvakít a neonfény, Negyvenfokos lázban égek, Történeteink véget érnek, Mi pedig elszóródunk, mint gránátalmamagok egy babérkoszorúban párnatánc ima, káromol Bárkihez bújnék, érte a szív, hogy párna lenne csak, takaró, alábújnivaló. fej és kéz szanaszét hever alant Csatában tollak közt cipzár, bezárva paplanba gombokkal magába rántja a föld is a húst, nem szemtakaró felett táncol a többi, hajszálként húzódik süti, csak simul a forró betonhoz Bodzavirágokkal Bodzavirágokkal álmodok minden veled töltött éjszaka, A hideg beszökik az ablakon, de nem fázom. Kávéfoltos asztalterítő lobog a tavaszi szellőben, Kár, hogy tél van. Nekem a szobád Nakonxipán, Meleg paplan alatt a Föld és a Hold között veszünk el. Vállaid íve testem meg a lepedőn, kikandikáló cérna mellett. Legalább ketten vagyunk, suttogja az orsót vesztett idegen. Ketten, suttogom én is, ketten. kihúzza ébren gyufáját, szikra, se hangja, nedves az inger, falba szorul. Apokalipszis Vállaid íve összedőlt vadászles, Őrző nélküli őrhely, Fűzfaágakból fon koszorút ősz hajad lombja köré a magány. Késsel a tüdőmben fekszem; Fuldoklók. Pedig az orvos azt mondta, a hegyi levegő jót fog tenni. Markolnám a földet, de a hideg sár átfolyik reszkető ujj aim között, A tavaszi szellő éles pengeként borzolja meztelen testem.- Csak még egy lélegzetvételt! Hajamnál fogva emelsz fel, alig élő testemet magad előtt lóbálod, akár egy vérző bábot. Félig megnyúzott, kiszúrt szemű, leszakadt lábú, megrágott, aztán kiköpött, büdös, bűnös, mocskos kis vérző báb. Egy áldozati bárány. Egy eltévedt golyó által elejtett szarvasgida. Féltem tőled, akkor még nem tudtam, hogy nem szereted a vadhúst. Tekinteted a késre tévedt;- Hát csak ez bánt téged, kis ember? A penge lassan kicsúszott a bordáim közül, a földre hullt, lassan elmerült a sárban. Csontos kezed remegő, lila számra tapasztod, közben valami forró csörgött le a hasamon. Újabb és újabb csepp, Könny, nyál és vér. Karjaidban két tucat érzelmes közhelynek érzem magam. És már esik is kint. Vállaid íve összedőlt vadászles, Őrző nélküli őrhely, Egy halott vadász fekszik a romok alatt, és egy szarvasgida legel mellette. CSÁSZÁR GRÉTA tizennyolc éves, Miskolcon született, Gödöllőn nőtt fel, jelenleg gimnazista Aszódon. Kisgyerekkora óta foglalkoztatja az írás, most mutatkozik be először a nyilvánosságnak. 2019. március IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
