Tolnai Népújság, 2019. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-09 / 34. szám
helyőrség 4 roza ÉGI FOGOLY Pruzsinszky Sándor Az őszi szél már hosszúra nyújtotta a dévai kémények füstjét. Valahol a vártorony fölött egy madár vijjogott fel.- Stiglic - mondta az egyik őr.- Vércse - vélte a másik. - Fogadsz velem?- Stiglic az. Hallgasd csak, milyen panaszosra nyújtja a vijjogását! Mintha siratóasszony siráma lenne. Körbesétálták a bástyát, megmegállva a kiszögellések mögött, hogy megvárják a szélroham elülték- A stiglicben boszorkányok lelke lakik, nem tudtad? - folytatta az idősebb, lógó bajszú katona.- Boszorkányok nincsenek. Csak az egy Isten van - állította a fiatalabb, pirospozsgás arcú őr.- Nofene, unitárius vagy? - húzta fel busa szemöldökét a másik. - Akkor jól nézd meg, kit őrzői itt. Örökös várfogság.- Kit őrzök?- Majd meglátod.- Kit őrzök? Mondd már.'- Nem szabad a nevét kiejteni.- Tréfálsz?- Hétpecsétes titok. Csak annyi élte van már, mint egy falevélnek... Te milyen nevet adnál egy falevélnek, öcskös?- Képzelem, mekkora förtelmes bűnt követhetett el!- Nem a mi dolgunk, hogy ezen töprengjünk. Mi csak strázsálunk itt, őrizzük, ameddig él. A fiatal strázsa megdöbbent:- Ameddig él?- Addig mi se távozhatunk.- Nagy Isten! Vele együtt vagyunk rabok? Hogy van ez?- Titok a léte. Titok lesz a halála. Titok az is, hogy ez titok. - Az idősebb súlyos mozdulattal simított egyet a bajszán. - Világos?- Jó ég, miféle szolgálat ez? - ijedezett a fiatal strázsa.- Egyáltalán, hogy kerülsz te ide közénk? A gyengécske tizenhat éveddel?- Jó atyám, ki a széltől is óvna, még tavaly kijárta, hogy a fejedelem strázsái közé léphessek.- Hohó! Hát ki a te atyád?- Dávid Ferenc. A másik meghökkenve mérte végig- Csak nem a püspök?- Sejtem már, ki az, akit ennyire őrzünk itt: egy elvetemült merénylőt, aki a fejedelem életére tört. Igaz?- Idejében meg fogod tudni, öcskös.- Mit akart? Hogy tervezte? Méreggel? Tőrrel? Mordállyal? Ne kínozz már, öreg, mondj valamit! Odafönt a tornyon megint rikoltott a madár kettőt. Az idősebb strázsa ernyőt formált a tenyeréből, úgy nézte.- Minálunk, a Mezőségben úgy tartják: halált jelent, ha a háztetőn stiglic rikolt.- Ezt mér’ mondja most nekem?- Valakiért rikolt a stiglic. Okos madár az. Mindig tudja, kiért rikolt. Odabent, a toronycella tenyérnyi ablakán csak az ég kékje látszott - mintha, aki bent van, az ég foglya lenne. Behunyt szemmel feküdt. Izzadság borította testét, a feje láztól lüktetett. A fejedelem arcát látta maga előtt. Abban a pillanatban, amikor a nagyúr kimondta az ítéletet: „Büntetése, mert megszegte a törvényt, örökös várfogság legyen.” Emlékezett rá, hogy mindeközben Báthory Kristóf arcán karcos kis mosoly tükröződött. Ilyen a hatalom öröme, gondolta. Egy esztendeje sincs, hogy Gamálielnek neveztél, az isteni törvények tudójának. Nyilvánosan fejet hajtottál a tisztességem, tudományom előtt, és azt mondtad: ajkadon én vagyok a szó... Most mégis örök némaságra kárhoztatsz - mi erre a magyarázat? Kinyitotta a szemét. A rézsútosan beeső fénynyaláb az alacsony boltozaton egy nedvességfoltra esett. Csaknem felkiáltott. A foltból egy emberfej rajzolódott ki: Blandrata György arca. Hát itt vagy, Blandrata? Ide is elkísértél? Igen - Blandrata, a harcos eszmetárs, a tüzes antitrinitárius, a kebelbarát juttatta ide őt! Maga előtt látta sötét lángolását, ahogy prédikáció közben is folyton izeg-mozog, s a válla, ha jó gondolata támad, az izgalomtól meg-megrándul. Mintha az ördög szegődött volna hozzá fegyvertársnak! Viszolyogva bámulta a penészfoltot, és éppen rákiáltott volna: „Menj innét!”, amikor a tüdejéből száraz köhögés tört elő, s a folt megelevenedett - a nyikorgó cellaajtón maga Blandrata lépett be.- Azt mondják, beteg vagy... - a jövevény megsimította a fogoly homlokát -, a homlokod, tényleg, akár a kályha. - A fogoly nem válaszolt, újra lehunyta a szemét. - Sajnálom, Ferenc - folytatta a jövevény -, nem tehettem mást, fel kellett, hogy jelentselek... Keserű a szám, vérzik a lelkem... Még mindig tisztellek, még mindig szeretlek, Ferenc! - A fogoly kinyitotta a szemét, majd megint lehunyta: mit tehetsz ellene, ha tetszel az ördögnek? - gondolta. - De fel kellett jelentenem téged, mert túl messzire mentél - suttogta amaz. - Végzetes hibát követtél el azzal, hogy Jézus ember voltát a zsinat elé vitted! Hiába kértelek, titkold el a gyülekezet előtt e felismerésed... A viszály magját hintetted el, Ferenc, lásd be, muszáj volt közbelépnünk - suttogott tovább a jövevény, de a fogoly csak a falat nézte, a különös alakú penészfoltot, amely mintegy megszülte most neki e végzetes alakot. Köhögött s továbbra se nézett a jövevényre. - Nem felelsz? A betegséged mögé rejtezel? A köhögésed úgy hangzik, mintha a sátán üzenete lenne! - kiáltotta sértetten Blandrata. Felállt s izgatottan kezdett fel-alá járkálni, a léptei sután kongtak. - Jó, persze, nem tudtam, hogy Báthory ennyire gyűlöl az eszed miatt... Hogy már eleve leszámolásra készül... Sejtelmem se volt, hogy csak az alkalmat várja! Engedned kellett volna, Ferenc, legalább ebben az egyben... Akkor a Diéta se szavazta volna meg a várfogságot! Kérve kértelek, ne hangoztasd folyton, hogy Jézus is csak ember! Félelmet keltettél bennük: mi lesz, ha egy nap eszedbe jut, hogy minden felsőbbséget lefokozzál? Mit mondunk majd akkor a gyülekezetnek? Váljék Erdély az engedetlenség országává?! - kiáltotta Blandrata, szinte kétségbeesetten gesztikulálva. „Isten országává!” - gondolta a fogoly. - „Mi különbözteti meg Isten országát a sátán országától? Hogy a sátán országa az, ahol a hatalmasoké a hatalom! Hányszor, de hányszor prédikáltam néked Viharban A fogoly most végre Blandratára emelte fáradt tekintetét, de nem szólt hozzá. - Ne csináld ezt velem, Ferenc! Mondj már valamit, mondd legalább, hogy gyűlölsz! - kérlelte őt, összekulcsolva a kezét, mintha imádkozna őhozzá, ahhoz, akit elveszejtett. A fogoly mosolygott ezen, de akkor ismét elkapta a köhögés: hosszan rázta, szinte dobálta a sovány testet, mintha a betegség tényleg egy belőle kiszabadulni, megszületni akaró idegen lény lenne.- Nevetsz rajtam? - hördült fel Blandrata. - Hát ide figyelj, a fejedelem felhatalmazott, hogy megkérdezzelek: fenntartod-e, hogy Jézust, a Fiút nem kell imádnunk? - Semmi válasz. A köhögési roham megszűnt, de a fogoly újra a fal felé fordult. - Figyelsz, Ferenc? Könyörgök, vedd komolyan: az én számmal most a fejedelem kérdez, s tán utoljára! Felfogtad ezt? A fogoly most visszafordult az ágyon és farkasszemet nézett Blandratával.- Felfogtad, hogy ez most az utolsó lehetőség? Csak ezt az egyetlent, ezt a Jézus nem-imádását, ezt az utolsó újításodat, ahol túlmentél mindenen, ezt kell visszavonnod - és szabad vagy, esküszöm! Tán még a püspöki stallumodat is visszakapod... Felfogtad, mekkora lehetőség ez, Ferenc? Lehetetlen, hogy •nem! Tudod mit? Ha nem akarsz, tényleg ne szólj semmit - elég nekem, ha a kisujjaddal jelzed: egyetértesz... Ki volt Jézus, Blandrata? - válaszolt magában a fogoly. - Az ember, aki megmutatta, hogyan válhatunk szabaddá: ha levetjük a születés, a nyelv és a vér béklyóit. Csend volt, csak a falnál világító szurokfáklya sercegése hallatszott. Blandrata, mintha a másik hallgatásának súlya nyomná, nagyot sóhajtott.- Te azt képzeled, mindig ily engedékeny hangulatban lesz Báthory? Vedd észre nála a jó szándékot: a lelkek egységét akarja! Amit te most, a legutolsó téziseddel oly vészesen megosztasz... Kérlek, ha úgy tetszik, könyörgök, Ferenc, válaszolj! Add fel, hogy Jézus is csak ember... Lásd be végre: Isten ellen való ez a konokság! Tehát? Mit mondjak Báthorynak? Hogy hallgatsz? Konokul és megvetően? S ekkor a fogoly felemelte fejét a priccsről és némán az ég felé mutatott, mintha azt mondaná: „az Ő igazi ereje is a hallgatásban van”. Aztán ahogy visszahanyatlott, a penészes börtönfalra megint egy vékony fénysugár vetült. Blandrata a haldokló fölé hajolt.- Látsz még engem, Ferenc? Mintha távolodnál... Távolodom, tehát közeledek - gondolta a fogoly, s oly könnyűnek érezte a testét, hogy az maga volt a boldogság. Csaknem felnevetett. Nyikorogva nyílt a vasajtó, s a fiatal strázsa félénk léptei hallatszottak.- Uram-teremtőm, édes jó apám! Hát tekegyelmed a foglyom? - hasított a csendbe fájdalmas kiáltása. Ki engedett téged ide be, akarta volna kérdezni Blandrata, de nem volt ereje hozzá. A fogoly erős szemöldöke megremegett. Hunyt szemével az anyját látta most, Kolozsváron, a szülői ház kertjében, ahogy rámosolyog a fiára, s a galambok a vállára szállnak. Hallotta is a szárnyuk suhogását.- Ne féljen semmit! Kihozom innen, édesapám! Hazaviszem! - kiáltotta az ifjú strázsa, és remegő kézzel húzta ki a kardját. A haldokló arcán halvány, derengő mosoly suhant át: „Nálamnál gyorsabb te sem lehetsz!” A lemenő naptól felrózsállottak a távoli hegycsúcsok, mintha egyenest odavárnák Dávid Ferencet. v t t 1
