Tolnai Népújság, 2019. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-05 / 4. szám
A KASSZAFÚRÓ Erdős István A kasszafúró ivott egy korty kávét, és sóhajtva tette maga elé a papírpoharat. Egy darabig figyelmesen forgatta finom ujjai között, és csak azután nézett fel rám. A narancssárga kezeslábasban, az asztalhoz láncolt kezével esendőnek, kiszolgáltatottnak tűnt.- Na és megérte? - kezdtem a közepébe vágva, és közben igyekeztem fesztelennek tűnni a zöld vasrácsok és a gépfegyveres őrök dacára.- Mi érte meg? - kérdezett viszsza szinte bocsánatkérően.- Megérte feltörni az aukciósház páncéltermét? - pontosítottam, mert rájöttem, hogy talán hosszabb is lehet a bűnlajstroma, mint korábban gondoltam. - Ezzel vádolják most, ugye? Pár lélegzetvételnyi ideig megint a papírpoharat forgatta, ami szemlátomást minden figyelmét lekötötte.- Igen, ilyesmit mondott az ügyvédem is.- Na és megérte? - kérdeztem újra, picit talán türelmetlenebbül. A riportalanyaim általában könyörögnek, hogy én csináljak velük interjút, alig lehet beléjük fojtani a szót. Nem vagyok hozzászokva, hogy nekem kelljen feltörni a delikvenst, de a főszerkesztőm ragaszkodott az exkluzív anyaghoz. Ahogy rám nézett, azt hittem, hogy többet egy szót sem fog szólni, de aztán lassan beszélni kezdett.- Ha jól emlékszem, mintha azt írták volna a lapok, hogy teljesen kirámolták a széfet. Bólintottam, nem akartam kizökkenteni.- Aukció előtt voltak, tele volt a páncélterem, mennyi lehetett benne? - tette fel a költői kérdést, és a mennyezeti neonokat fürkészte, amíg magában számolt. - Egy ilyen aukción csak a kikiáltási árak bőven egymilliárd felett vannak összesen. Mit is vittek el? Pár festmény, némi gyémánt, meg az ékszerek voltak a fő műsorszám, ugye?- Volt valamennyi készpénz is - szúrtam közbe.- Igen, olvastam róla - bólintott. - Mennyi legyen az egész, talán másfél milliárd? Intettem, hogy folytassa. Tőlem lehetett annyi is, bár én feljebb saccoltam á lista alapján. Majd elkérem a biztosítótól a papírokat, ha hajlandók lesznek végre szóba állni velem.- Játsszunk el a gondolattal, szerkesztő úr! - dőlt előre hirtelen. Az asztalra könyökölt. Talán a narancssárga ruha tette, de kedvem lett volna hátrébb tolni a székemet, pedig volt köztünk még egy méternyi asztal. - Mennyit keres egy sztárújságíró? Pislogtam egyet.- Nem szeretnék most a zsebemben turkálni - mondtam óvatosan.- Na, csak a játék kedvéért. Félmillát csak hazavisz, nem? - kérdezte, és láttam, hogy kezd belejönni. - Többet? Legyen egymilla? Megvontam a vállamat.- Na, akkor figyeljen, szerkesztő úr: képzelje el, hogy havonta hazavisz egymillát, ami azért jó pénz itt nálunk, és az egészet félreteszi, nem eszik, nem iszik, nem költ lakásra. Akkor mennyi ideig tart öszszespórolni egymilliárdot? Segítek, elég jól számolok fejben. Ezer hónapig. Az tudja, mennyi? Kicsit több, mint nyolcvanhárom év. Ha elkezd spórolni tizenhét évesen, akkor pont százéves lesz, mire összejön az egymilliárd. Még mindig nem értettem, mire akar kilyukadni.- Mennyire fogja majd százévesen élvezni a gazdagságot? Egy végigkoplalt élet után még egy jachtot se fog tudni venni, csak valami használt szart. Egy pillanatra megállt, és várta, hogy felveszem-e a fonalat. Megrázta a fejét.- Látom, még mindig nem áll össze. Akkor számoljunk visszafelé: képzeljen el egy szolid negyvenes srácot. Van már tapasztalata, nem ez az első melója, talán ült is már pár évet, nem retteg már a rácsoktól. Ez a srác megdurrant másfél milliárdnyi cuccot, és ha van egy picike szerencséje, lesz ideje elrakni úgy, hogy senki ne találja meg. Lehet, hogy egy svájci széfbe kerül a szajré, lehet, hogy simán elássa fent a hegyekben. Mondjuk, hogy elkapják, ami azért nem biztos, mert már külföldön van, de tegyük fel. Eddig érti? Bólintottam, pedig nem igazán értettem.- Szóval elkapják a srácot, és lecsukják a különösen jelentős érték miatt mondjuk a maximumra, tíz évre. Bent jófiú, nem balhézik, esetleg még valami egyetemet is elvégez levelezőn, talán pont a jogot. Valamikor féltávnál szóba kerül a feltételes szabadláb. Bent volt öt évet, kint meg várja a lóvé. Számoljunk megint: a másfél milliárdnyi cuccot óvatosan elpattintja mondjuk egymilliárdért, és mindenki jól jár, ugye? Van egymilliárdja, és öt évet pihent érte koszt-kvártéllyal. Elhallgatott, széttárta a karját, amennyire a bilincs engedte, és gondolom, várta a hüledezésemet. Hiába várta.- Még mindig nem érti? - hajolt még közelebb. - Öt év alatt egymilliárd, az kétszázmilla évente. Az tudja, hogy mennyi havonta? Tizenhatmilla meg az apró. Maga mikor keresett ennyit egy hónapban? Vagy még fontosabb: mikor fog ennyit keresni? Most végre leesett a tantusz, láttam, hogy ő is látja. Nem is várt választ.- És akkor most próbáljon meg válaszolni. Maga szerint megérte? Lapszámunkat LOSONCZI BÉLA festőművész munkáival illusztráltuk. Losonczi Béla Marosvásárhelyen született 1974-ben, a Nyárád mentén élt kilencéves koráig, majd a családjával együtt Herceghalomba kölFotó: Losonczi Csongor ben agyvérzést kapott, jobb oldala lebénult, beszédkészségét elvesztette. Kitartásának és bátyjának, Losonczi Csongornak, illetve a barátai támogatásának köszönhetően súlyos állapotából képes volt újrakezdeni az életét, az alkotást. Megtanult bal kézzel festeni, azóta folyamatosan dolgozik saját korábbi stílusát megőrizve, kiérlelve. A főleg faanyagokra dolgozó festő visszatérését követően először lakhelyén, Herceghalomban mutatkozott be nagyszabású kiállítással, majd Budapesten, a MAMÜ galériában nyílt újabb tárlata, amely átfogó képet mutatott a betegség előtt és után készült művekből. Azóta Magyarországon és Erdélyben számos helyen volt kiállítása. Munkái különös lecsupaszítások és felöltöztetések tárgyi megfogalmazásai. A művész, akit betegsége következtében cserben hagytak a szavak, erős képekkel üzen. Ezekkel tesz tanúbizonyságot a lélek erejéről. Néha komor játék ez, de játék. Az általa festett antropomorf formák, a labirintusszerű vonalak, színes alakzatok egy-egy új élettel ajándékozzák meg a felejtésbe merült fadarabokat, egykori használati tárgyakat. Az általa ábrázolt nyurga, furcsa lények mintha nagyon régi mesterek keze nyomán váltak volna láthatóvá. A kéztartások és sajátos aránytalanságok ókori ábrázolásokat idéznek, hasonló kompozíciókat az egyiptomi piramisok faliképéin vagy a görög vázákon láthattunk, de ugyanígy felsejlik az ikonfestészet hagyománya is. De nem ismerjük az ormányos-szögletes figurák mögötti történetet, nem egy nemzedékről nemzedékre öröklődő mitológia különös istenségei és szentjei ők, hanem épp a távolság hírnökei. Hiába ismerősek, hiába tudunk rajzfilmekből vagy gyerekrajzokról hasonló nyakigláb hórihorgasokat kiemelni, ezek a lények velünk is úgy állnak szemben, mint egymással: kapcsolatba lépnek, szinte-érintésekkel, már-már dekódolható jelzésekkel történetfoszlányokat, karaktereket vázolnak fel, de igazából az időnkívüliségük a legszembetűnőbb. A régmúlt vagy a távoli jövő furcsa révészei ők, mintha egy laterna magica által életre keltve világhatárokat lépnének át furcsa, oldalazó mozgással. Olyan határt, amelyet a művész maga is megjárhatott. A túloldalról talán minden setesuta fontoskodásunk épp ennyire egyszerű, épp ennyire bonyolult, épp ennyire érdekes. Méltó, hogy megmutassa nekünk is. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. január tözött. Tanulmányai meghatározó pontjai Nyárádszentlászló, Herceghalom, Buda pest. A Magyar Képzőművészeti Egyetemér 2004-2010 között festészet szakon tanult mestere Kis-Tóth Ferenc. 2009 decemberé
