Tolnai Népújság, 2019. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-05 / 4. szám
,! ['fön — folytatás az 1. oldalról I helyőrség portré Fotó: Gonda Tímea Minél többet gyakorlom a zen meditációt, ez annál világosabb. Behatárolt, mert lineáris, mert már nagyon rászárad a forma és a különböző nézetrétegek. De valamilyen módon művészként - bár ezt a szót is pironkodva ejtem ki, mert ki nem az - keresem azokat a csillagkapukat, ahol a felfogás dimenzióit ki lehet robbantani a dualitásból, időbeliségből, linearitásból. Ilyen csillagkapu a játék, a tömény archetípusokkal való zsonglőrködés. Nézetem szerint a létezés logikája paradoxális, ezért a többnyire racionális nyugati ember számára az abszurd humornál nincs alkalmasabb közeg a transzcendens kapcsolatra. A Monty Python például egyszerre vérkomoly és vérkomolytalan. Amolyan Karinthy-féle „humorban nem ismerek tréfát” dolog. Szóval nagyon nehéz választanom, mert mindent szeretnék egyszerre. Ha egy ívet kellene felrajzolnom, műfajilag a regényt tisztelem a legjobban, ugyanakkor az a legprózaibb a szó mindkét értelmében. Aztán ahogy a tudatot tisztítjuk, egyre több lesz benne a szimbólum, az archetípus, a megmagyarázhatatlan, sőt nem magyarázandó, egyre jobban tömörödik verssé, majd zenévé, majd csenddé, majd zenné, azaz eggyé válássá, ahol már nincs fakszni: az ég kék, a fű zöld. De az már más kék és más zöld, mint az élmény előtt. Ezt Hamvas jobban leírja, mint én, már nem tudom, hol, talán a Titkos jegyzőkönyvben.- Az elmondottak fényében mit érzel küldetésednek, mit szeretnél elérni?- A küldetés nem nehéz: látni és láttatni. Megismerni magam, majd segíteni másoknak a műveim által megtenni ugyanezt magukkal és másokkal. Emelni tudatilag önmagamat és a világot. Nem hiszek sem az elvont, sem a meg nem értett művészetben, ahol a szerzők folyton panaszkodnak, hogy jaj, a világ... Bár régen is ugyanígy felelőssége volt a művésznek, hogy megtalálja a csatornákat az emberekhez azon a ponton, ahol befogadóak. Ez mára már online publicitás nélkül lassan elképzelhetetlen, sőt lassan csak ott elképzelhető. A Marthy Dharma bandám deklarált műfaja a közszolgálati zen punk. Vagy zen and roll. Vagy dharma beat. Olyasmit szeretnénk elkövetni, mint anno Shakespeare: először eljutni, megérinteni, szórakoztatni az embereket, majd, ha valaki rászánja az időt a részletekre, lehetőséget nyújtani egy vagy inkább több, mélyebb jelentésbeli regiszter feltárására, ahol szintén működnek a dalok. Ugyanez a célom az írásaimmal is. És bár irodalmilag a hivatalos „palettán” tulajdonképpen nem vagyok jelen, az írás régi adósságom önmagámnak. Amikor például 2005-ben végigjártam a Caminót, a szálláshelyeken, ahol alá kellett írni a vendégkönyveket foglalkozásmegjelöléssel, én mindenhova azt írtam, hogy író. Tulajdonképpen ez volt akkoriban a nagy belső esdeklésem. De valahogy regényt azóta sem fejeztem be, inkább dalok ugrottak ki az ujjhegyeim alól, meg versek, néha eszszék, novellák. Azt hiszem, a prózához kicsit túl sok a természetemben a tűz és a levegő. A prózához talán több föld kellene. Ha érthető ez így.- És mit várhatunk tőled a közeljövőben?- Jelenleg a Marthy Dharma zenei projektjei a prioritás. Ezzel szeretnék minél több emberhez eljutni élőben és online egyaránt. Most jelent meg a Timespace Rendezvous albumunk angolul, hamarosan egy újrakevert, vonósokkal felvett számunk, az Anything lát napvilágot, valamint a Hangos ovuláció újrakevert változata. Tervben van még részemről kiadót találni a Tört ének verseskötetemnek, és összegyűlt egy jó csokomyi húsvéti versem. Ezeket szigorúan húsvét más(od)napjának reggelén szoktam írni, és eléggé túlmutatnak az ünnep - hogy is mondjam - ortodox percepcióján. — Tudatos volt a távolmaradásod az irodalmi fősodortól?- Mi az irodalmi fősodor és ki határozza azt meg? Ha röviden kell válaszolnom, azt mondanám, nem volt tudatos. Inkább az irodalmi fősodor maradt távol tőlem. Már csak azon egyszerű oknál fogva is, mert nehezen tudom értelmezni a szót, titkon kicsit pökhendinek is érzem, mint mikor valaki meg akaija határozni az irodalmi kánont. Minden tiszteletem mellett ezt lehetetlennek tartom, mi több, veszélyt látok benne, hogy egy önnön okosságának illúziójában tobzódó belterjes elit majd megmondja, hogy mi a jó, és a művészetet racionális bonckésekkel szétszedi, aztán csodálkozik, hogy a lényeg valahol elvész. Irodalmi PhD-hallgató koromban ezzel a problémával szembesültem: ha meg akarok felelni az akadémiának, kénytelen vagyok elárulni az irodalomban azt, amitől szerethető. Mint említettem, nem hiszek a meg nem értett művészetben. De a gagyiban sem. Valahol középen. Remélem, hogy ez közelebb visz a fősodorhoz, bármi legyen is az. Sőt, inkább teremt egyet. — Milyenek a zenészhez eljutó befogadói visszajelzések az irodalmáréihoz képest?- A zenére való reakciót talán nehezebb elhazudni. Ha csillognak a szemek, tempóznak a lábak - legalábbis abban a műfajban, amelyben a Marthy Dharmával játszom -, az jobb visszajelzés mindennél. Közvetlenebb és pillanatnyibb, szeszélyesebb is. Az, hogy egy írásom kinek mit adott, sokkal nehezebben megfogható. Talán befolyásolhatóbb is. Könnyebb elhitetni valakivel, hogy egy szöveg jó, csak az illető nem érti, mint egy zenéről, hogy az jó, csak valahogy mégis kimenne már két szám után sörért az ember. Ugyanakkor, ha megfordítom az egyenletet, a minden szöveg által minden szöveg újra- és újraolvasása sokszor bizonyos szövegekben évtizedek múlva éri el a célt, pattintja a szikrát. Ezért is nehéz sodrokról beszélni, a kortársak közti népszerűség az időtállóságra sokszor nem garancia, és fordítva. Én persze mindkettőt szeretném. Ha az ember nem a legjobbat akarja, nem is érdemes belekezdeni.- Milyen alakulási irányait látod a kortárs művészeti életnek a zenészi és irodalmári tapasztalataid alapján?- Ebben a mai minden szinten felpörgött, felfokozott ingercunamiban nagyon sok a zaj és kevés a jel. Márpedig az emberek egyre jobban szomjazzák a jelet. Egy szűrőt, hogy eligazodjanak a világban, hogy boldoguljanak önmagukkal, de különböző szociokulturális, no meg gazdasági paradigmák miatt olyan recepteket kapnak, amelyektől csak még tovább termelik újra a saját és mások szenvedését, végső soron felszámolva saját létjogosultságukat a Föld nevű bolygón. Főleg a nyugati kultúrában, ha megnézed, a művész általában nem egy példakép életvitelét tekintve, inkább egy dekadens és szenvedélyes tűzhabzás, amibe sokszor ő maga is belehal. Ilyen tudatmintákkal nehéz jobb életet élni. Rimbaud, Ady, József Attila, Mozart, Jimi Hendrix... - sorolhatnám. A lehetőségek végtelennek tűnnek, éppen ezért a megszólítás valahol reménytelen. A régi modellek lassan kifutnak. Már nem vesz senki CD-t, lassan könyvet sem. A művészet ezért néha menekülőre fogja és elitesedik, bezárkózik, holott nem kellene. Másfelől meg aprópénzre váltja magát, disznógyöngyökre. Nincs középpont, csak csapongás. Egyszerre van érvényben a túláltalánosodás és a túlegyéniesedés. És ebben a feszültségben és kommunikációs közegben kellene a művészetnek segítséget nyújtania megfelelő önismerettel és megfelelő együttérzéssel, a megfelelő platformokon. Nem hiszek az olyan művészetben, ami nem jut el az emberekhez. De abban sem hiszek, hogy ezért anynyira durva kompromisszumokat kellene hozni, mint azoknak a bizonyos kereskedelmi közegeknek, amelyek célcsoportként a minimál marinénit emlegetik, ezzel hárítva minőségbeli hiányosságokat. A kortárs művészeti életnek tehát egyrészt alkalmazkodnia kell a megváltozott befogadási paradigmákhoz, másrészt pedig nem szabad elfelejtenie a felelősségét, hogy alapvetően teremti is ezeket. Van munka... 2019. január IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
