Tolnai Népújság, 2018. december (29. évfolyam, 279-302. szám)
2018-12-22 / 297. szám
2 helyőrség tarca KARÁCSONY: LEHETŐSÉG A KAPCSOLÓDÁSRA Szent Antal - Triptichon 1 (olaj, vászon, 120 * 120 cm, 2014) „Kérjetek és adatik néktek” - így szól a gyakran idézett evangéliumi biztatás (Máté 7:7), melyet általában a kapó személy szemszögéből tartunk érdekesnek. Az ember azonban maga is gyakran kerül az adó személy szerepébe, és ez az „adatik” oldalára irányítja a figyelmet. Adni azért nehéz, mert biztos kézzel kell választani ajándékot és ajándékozási módot is ahhoz, hogy az adó személy jó szándékú tettét ne kísérje hatalom és erőszak - ezt a felvetésemet gyakorlati példák inspirálták, melyeken az évek során el kellett gondolkodnom minden ajándékozással kísért ünnep előtt, így a várakozás időszakában is. Ha valakinek olyan tárgyat adok, amilyet én gondolok, kényszerítem, hogy ezt használja, vagy legalább megtűrje az otthonában, azaz betolakodom az intim szférájába. Ez az eset enyhíthető a karácsonyi kívánságlistával, vagy meg lehet kérdezni, hogy mit is szeretne az illető. Ezek a megoldások azonban többnyire tágan értelmezett szülő-gyerek viszonyban működnek. A megrendelésre érkező ajándék beállítja a hatalmi pozíciókat: bár az adó hoz anyagi vagy lelki áldozatot, valójában azzal, hogy kívánságot elégít ki, magasabb hatalmi szerepbe helyezi magát. A meglepetés-ajándékot pedig nemcsak azért vetettem el már évekkel ezelőtt, mert sűrítve hozza a fenti kényelmetlen érzést, hanem azért is, mert bizonytalanság kíséri mindkét fél részéről. A bizonytalanság pedig mindig nagy energiavesztéssel járó állapot, nem éreztem, hogy közelebb visz az örömhöz és elégedettséghez, inkább szorongást kelt. Korábban rettentő fejtörésen estem át a felnőtteknek választandó ajándékokkal kapcsolatban. Fölöslegeset nem akartam adni, viszont egy felnőtt ember valószínűleg már megteremtette magának azt, amire szüksége volt. Beláttam, hogy még a legjobb olyat ajándékoznom, amit legalább meg lehet enni. így hasznos, amit adok, örömet is okoz, és megőrzőm az ajándékozás gesztusát anélkül, hogy a csapdájába sétálnék. Nyugodtan hátradőlve csomagoltam - egy ideig. Hiszen az ehető ajándékkal is kényszerítem a kapó személyt, hogy azt fogyassza, amit én adok neki. Tehát biztosra kell menni, hogy az illető még mindig szívesen és egészsége javára fogyasztja majd el az ajándékot. A fenti példákban az a közös, hogy olyan hatalmi pozíciót hoznak létre, ami az adó fél fontosságát emeli ki, a megajándékozott pedig Szilágyi-Nagy Ildikó eltörpül, illetve valamilyen szempontból az alacsonyabbrangúságát érezheti. Itt adódik lehetőség arra, hogy felülvizsgáljuk, hogyan viszonyulunk saját személyiségünkhöz, melyet a félresikerült ajándékozás alkalmával a megajándékozottra erőltetünk. (Természetesen az ajándékozás nem mindig hatalmi gesztus, de ebben az írásban most ez az eset kerül górcső alá.) Az egyén fontossága megkérdőjelezhetetlen bizonyos szinten. Ha azonban megvizsgáljuk, miből áll a személyiség, mellyel az egyént - magunkat - azonosítjuk, akkor az, amit saját természetünknek hiszünk, elenyészik. A személyiség leggyakrabban nem más, mint a korai kondicionáltságunk következtében kialakuló biokémiai állapot megnyilvánulása. Azaz családunk, társadalmunk, illetve ezeknek aktuális (élethelyzete olyan lenyomatokat táplált belénk, melyek gyerekkorunkban a túlélésünket, jó közérzetünket segítették. Később azonban már csak elfedik valódi, világos, szeretetteli mivoltunkat, mely a legtöbb vallás szerint az isteni részünk, és ezzel kapcsolódhatunk Istenhez/az abszolúthoz/ egységhez (ki-ki hite szerint). A belénk égett biokémiai utak egy része olyan jellemvonássá válik, mely hasznos a magunk és mások számára. Másik részük közömbös, fölösleges vagy káros jellegzetességünkké lesz. Amit személyiségünknek hiszünk, az gyakran csak korai kibillentségeink megmerevedett következményeinek gubancos tárháza. Ez azonban nem a valódi természetünk. Lehet változtatni a személyiségen. Sőt, elő lehet hívni a lenyomatok alól a valódi természetünket. Jó kiindulópont ehhez a munkához, ha a hétköznapi helyzetekben betöltött szerepeket elemezzük. Az ajándékozás az egyik legjobb gyakorlás a személyiség felülvizsgálatára. Számomra tehát a személyiség csiszolásának lehetőségéből ered az advent és a karácsony egyik fontossága. Úgy érzem, ezzel a személyiségen végzett munkával nagyobb az esély a születő üdvösséghez való kapcsolódásra, mint ha valakit meleg mamusszal lepek meg. Nem azok a kacatok a fontosak, melyeket a környezetünk ránk aggatott, amíg gyerekként forgolódtunk a világban, hanem az a fénylő mag, mely belső erőforrásként mindig rendelkezésre áll. TÚLÉLNI, VAGY AKÁR ÉLVEZNI AZ ÜNNEPET Horváth László Imre Sokan várják a karácsonyt, leginkább ugyebár a gyerekek. Igencsak sérült, tragikus sorsúnak kell lennie ahhoz, hogy egy gyerek ne várja ezt az ünnepet. Mások viszont rettegnek, esetleg csak ingerültek lesznek tőle, a magányos emberek. A karácsony gyilkos módon leplezi le a magányt. Sokan esetleg undorodnak tőle, macera tengerét látják benne, a fásult családapák és általában az épkézláb, józanul gondolkodó felnőttek, hiszen már novembertől elkezd ömleni ránk az aljasul számító kereskedelmi hülyeség. És sokan már a szó kimondásától is fáradtságot éreznek: a dacosan robotoló, hősies családanyák. Pedig karácsonykor lehet nagyon boldog is az ember. Ennek titka a fokozás kényszerének kikerülése. Nyilván undort keltő, ahogy a média és az általános giccstenger ránk ömlik, azzal a valójában hamis és ostoba üzenettel, hogy a karácsony a leg-leg-legboldogabb valami, és hogy az ajándék és az együttlét és a család. Jelszavakat skandálnak, mint egy ötvenes évekbeli május elsejei felvonuláson. Zsarolnak. Pedig karácsonykor úgy lehet boldog az ember, ha határozottan visszatér az alapfokra: ez a dolog szimplán jó. A média nyilván kerüli az ünnep keresztény megközelítését, hogy Krisztus megszületett, az ő életművével pedig az emberi civilizáció új szintre lépett, a szeretet és megbocsátás etikai lehetőségeit hozta el, normális emberek számára tette alapvetővé (addig ez nem volt így). Ez valóban bombasztikus dolog, de Jézus nem Sztálin, hogy kikerekedett szemmel állva kelljen tapsolni neki, ő éppen hogy azt mondja, hogy különösebb glancolás nélkül, de őszintén szeressétek Istent és egymást. Tehát örüljünk ennek csendesen, ez már elég, ez már maga a dolog, célba is értünk. Amúgy ha valaki gyakorló keresztény, úgyis tudja, hogy a fő-fő leg-leg ünnep a húsvét, nem a karácsony, az csak a téli nap-éj egyenlőség ünnepével ügyesen keresztezett gyermeki képzelőerőt megragadó születésnap, ami jó fogás volt a pogányság akolba gyűjtésének könnyítésére, és persze sláger lett belőle - itt nem kínoznak halálra senkit, nincs tragédia, könnyen emészthető az egész minden korosztálynak. Lehet süteményt sütni, bonyolult húsételeket, édeskés alkoholokat készíteni. A karácsony tehát ne a keservesen kiköhögött, akár hitelből fizetett ajándékátadás kényszerének piranjás medencéje legyen. Röhögjük ki és tartsuk joggal hülyének az orwelli marketinggépezetet. Lazítsunk. Az egyszerű jelenlét elég lesz. Úgyis erőnkhöz mérten mindenkinek adunk majd valamit, mi meg nem várunk el semmit, ha már elértünk a felnőtt jellemfejlődés bizonyos alapvető szintjeire (előlegezzük meg ezt másoknak is). Az ember viszont kicsit szedje össze magát, legyen kedves, jószívű, érdeklődő. Én azt figyeltem meg, valójában ez meglepően jól működik a családok elsöprő többségében: onnantól, hogy feladjuk az egész karácsonyi levegőbenntartási rekordkísérlet leg-legünnepibb hangulatot, eljön a valódi karácsonyi hangulat, együtt vagyunk, hiszen alig látjuk egymást, lehet enni, inni, akár csak nézni a buta tévét, vagy a legjobb társasjátékozni, ott van a család vagy a barátok testmelege a házakban-helyiségekben, amelyeket kívülről körülvesz a téli hideg és sötét. Akiről tudjuk, hogy magányos, annak gesztusokat kell tenni, és kicsit meg fog történni a karácsony, amiről annyi szentimentális mese szól. Igen, fontos az a rövid, kényszernek tűnő látogatás vagy akár a nyamvadt, egyetlen telefonhívás is. Vagy az a postán feladott képeslap. Működni fognak. Akármilyen fáradt a családanya, azonkívül, hogy segítünk neki mosogatni vagy elpakolni a csetreszt, ne csak a menüről, a bolti árakról, tehát lényegében a házi robotról érdeklődjünk tőle, hanem róla, személy szerint. Emlékszem, egyszer egy igencsak exhibicionista művész barátomat látogattuk meg, és a háttérbe húzódó feleségét egy jobb pillanatomban megkérdeztem: és te? Te hogy vagy? Mi van veled? Évekig felemlegette nagy hálával ezt a semmit. Hogy őt valaki észrevette és megkérdezte. Tegyük meg, ne szégyelljük, ne gondoljuk, hogy ez nem helyénvaló, és úgyis fáradt, elfoglalt. Eleve pianóban igyekezzünk kommunikálni az emberekkel. Igen, a fásult családapa épp ennek a kényszerétől készül ki, de hát ez nem bonyolult, egy „Mi újság?” igazán nem nehéz. Igen, nyilván elgémberedtek a kommunikációs tagjaink, de jól fog esni, ha kinyújtóztatjuk őket, megdöbbentően sokat fogunk visszakapni ettől a befektetéstől. Persze szeretjük mi, férfiak kinyitni az üres fiókot, és semmit sem csinálni, semmire sem gondolni, és főleg hát munkaszünetben hadd ne nyissuk ki a szánkat. De ezt úgyis garantáltan megkapjuk a karácsonyi napokban, ahogy egy barátom megfogalmazta: az ünnepek során az a jó, hogy eljön a pillanat, amikor csak annyi lesz a gondja túlzabáltan a családi tévézés alatt, hogy vajon kimenj en-e még egy pohár vörösborért és egy szelet bejgliért. Ahogy apámat szoktam látni ilyenkor, később, este lehet elégedetten üldögélni egy kicsit abban a szobában, ahol a fa van, amiről csak mi tudjuk, hogy milyen drága volt, titokban elismerni, hogy ez azért akkor is szép. A hülye kis szaloncukrok, a tipikus zsíros-édeskés-narancsos karácsonyszag. A házban körülöttünk alvó vagy pihengető élők, akik, ahogy Tolsztoj mondta, nem más emberek, hanem mi magunk vagyunk, és a szívünkben élő halottaink, akik most ébren lehetnek bennünk. Nem kell ezt fokozni. Nem is lehet. Szent György - Triptichon 2 (olaj, vászon, 120 * 120 cm, 2017) Ij b -rs I anaanBamani I I l aaaaaaaaa*i ■ ■ ^ i naaaaaaaaaa kt-MEDENCEI TEHETSfOGONOOZO NONPROFIT K Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET E mail: szerkesztosegnkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2018. december
