Tolnai Népújság, 2018. december (29. évfolyam, 279-302. szám)

2018-12-22 / 297. szám

helyorseg

m

ortre - Cholnokv150

3

Barlanglakó (olaj, vászon, 70«70 cm, 2016)

AZ ISMERETLEN

,A születésem akkor van, amikor a tél fordulóra ér, amikor leküzdve az éjszakát, a napok kezdenek hosszabbodni. De meghalok minden esztendőben akkor, amikor jön a rövidre forduló nappal, s amikor megszületik őszi és téli bátyám...” - írja Tammúz című novellájában az 1868. december 23-án született Cholnoky Viktor, méltatlanul elfeledett alakja a magyar irodalomnak.

Fivérek

A Cholnoky család gyermekei közül három fiú is ismertségre tett szert: nagy tehetséggel indultak Veszprémből, az értelmiségi család szellemi-lelki táptalajából töltekezvén, és kisebb-nagyobb sikerekkel vonultak végig az úton, a tragédiák gyakran felbukkanó árnyékában. A legifjabb testvér, László élete tűnik a legnehezebbnek: jogásznak ment fel Budapestre, de bátyja nyomdokaiba lépve az irodalom és újságírás bűvkörébe került nagyon hamar. Publicisztikája és novellái szépérzékről és műveltségről árulkodnak, de befutnia nem sikerült, életkörülményei egyre romlottak, majd haladó nézetei miatt az ellenforradalmi rendszer teljesen kitaszította. Ötvenéves korában öngyilkosságot követett el. Cholnoky Viktor életének és művészetének egyik legfontosabb krónikása. A középső fivér, mondhatni a legsikeresebb, a földrajztudós Jenő kelet-ázsiai kutatásai után egyetemi tanár lett, majd a Magyar Földrajzi Társaság elnöke- életének mind a nyolcvan évén át közmegbecsülésnek örvendett. Egyszerre gyönyörű és szomorú a minta, amit a fivérek foglalkozásának tanulmányozása közben felismerhetünk: a legidősebb és legfiatalabb testvér, mindketten az irodalom követei lettek, s e két nehéz élet- mintha csak pályájuk átka lenne - tragédiákkal tűzdelt.

A publicista

Cholnoky László így emlékezett bátyja hatalmas tudására: „Az igazi Cholnoky Viktort nehéz volt ismerni. Csak kettőt nem vont kétségbe senki, már az első időkben sem: páratlan eredetiségét és töméntelen tudását. [...] A tudásvágya az valóban határtalan volt. De a türelme - semmi. Az unalmas kezdeteket fölényesen eltaszította magától, de amikor a különösségek határához ért, fékezhetetlen képzelete felpattant, és a tudnivalót felöltöztette oly díszesen, hogy azután már nem lett volna ereje azt újra pőrére vetkőztetve látni. Később azután valahogy úgy lett, hogy a rengeteg anyagtömeg egyre halmozódván és előbb az ő különös műhelyében feldolgoztatván, hatalmas tudáskonglomerátummá tömörült, [...] rajta állva Cholnoky Viktor nyugodt derűvel tekinthetett szét, mosolygásba rejtegetve a hangulata szerint komoly vagy fölényeskedően nem komoly meggyőződést: ha nem úgy van, amint mondtam, akkor nincsen jól.” Részben ezért lett zseniális újságíró, részben esztétikai érzéke miatt, de leginkább talán az elhivatottság, a publicisztika szeretete lehetett az igazi indok.

Iskoláit nagyjából elvégezve - ugyanis az egyetemet néhány félév után abbahagyta - apja ügyvédi irodájában kezdett dolgozni, de rögtön két év után a folyóirat-szerkesztés felé fordult. Több vidéki lap (egyik ezek közül a Veszprémi Hírlap) munkatársaként is tevékenykedett, de keserű tapasztalatai elbizonytalanították, az alkoholhoz fordult. Végül mindent hátrahagyott és a századfordulón Budapestre ment. A Pesti Naplónál először korrektor, majd segédszerkesztő állásban dolgozott, aztán Kiss József, a nagy szerkesztő vette maga mellé A Héthez, az ismeretterjesztő rovat felelőseként. Később más lapoknál

Ágoston Szász Katalin

is szerkesztett, de ez lett a szellemi otthona, ahova lélekben (is) mindig visszatért. A szerkesztőségben mindenki barátjának tartotta, és több visszaemlékezés is leírja, ahogy éjjelente cigarettafüstbe burkolózva novelláit írta a szerkesztőségben vagy rovatát szerkesztette épp: a legkülönfélébb témákról írt tökéletes cikkeket - anélkül, hogy egy lexikont is elővett volna. Publicisztikája szerint érdeklődési köre igen széles, tárcákat, cikkeket írt Shakespeare-ről, politikáról, a világháborúról, különböző kémiai felfedezésekről, vagy épp a tengeri kígyókról, és minden témáról adekvát, érvényes véleményt fejt ki, amiben sokszor érezzük szenvedélyes elhivatottságát, de ezzel együtt a humort és az iróniát is szívesen és gyakran használta.

Az író

Cholnoky Viktor kimeríthetetlen képzeletvilága sokszor idegen tájakra utaztatja az olvasót - így szépprózájában is tanúi lehetünk hatalmas műveltségének, hisz a külföldi tartományokat, városokat, sivatagokat mind képzeletének és olvasottságának segítségével teremti meg, ő maga a Monarchia területén kívül sosem járt. De nemcsak térben, időben is mobilis, a valós és fikciós múlttal játszik. Fantasztikus történetei sokszor misztikusak, míg kortárs alakjai nagyrészt a dekadens úri világ képviselői. Műveit belengi a korszellem, a kalandok utáni vágy, az izgalmas fővárosi élet, de az aggasztó politikai helyzetek és a társadalmi szorongás is. Visszatérő alakja a kalandos életű dalmata, Amanchich Trivulzió, akivel az elbeszélő bensőséges kapcsolatot ápol, kávéházakban üldögélve a szélhámos világutazó neki meséli el eseménydús és fordulatos kóborlásainak történetét.

Művészi hitvallását Az emberke című elbeszélésében is megfogalmazza: „Nem más az élet, csak művészet. Vagy hogy egy elkoptatott szót használjak, irodalom. A kicsiny ember a nagy emberből nem jöhet másképpen ki, csak a líra révén. Ami tárgyi, ami objektivum, ami az igazi lényeg, az bent marad. Mert szűz akar maradni, és szűz is marad. A homunkuluszt, a kisembert, öreg, bízd rá az írókra, festőkre és képfaragókra. Azok elég embertelenek, hogy kidobják magukból az agyuk hónapos lakóját...”

Első elbeszéléskötete még Veszprémben megjelent, de siker nem követte, és elismerés ekkor még a szakma részéről sem érkezett. Budapestre költözése után novelláit a Pesti Napló, a Magyar Géniusz, A Hét, a Jövendő, a Vasárnapi Újság közölte, és megjelentek kötetei a Franklin Kiadónál. Fordítóként is tevékenykedett, Maeterlinck, Bourget, Shaw, Bernstein és mások műveit is magyar nyelvre ültette át. Ahogy a szakma elkezdte megismerni, elfoglalhatta végre méltó helyét a korabeli irodalomban. Művészete kortársaiéhoz nem hasonlított, és utána sem következett senki, aki hagyományát továbbvitte volna. Irodalmi körökhöz nem csatlakozott, az egyedüllétet jobban kedvelte, de kollégái és ismerősei tisztelték, szerették, és mindig számíthattak a tudására.

Az ember

Cholnoky Viktor magányos típus volt. Hányattatottsága nemcsak életkörülményeiben, hanem lelkiállapotában, kiteljesületlen szerzői és emberi valójában is megnyilvánult. Öccse szerint „Budapesten és néhány vidéki városon kívül csak Bécsben és Fiúméban volt. És ez bizonyára az ő külön fátumának volt a gyászos akarata, mert hiszen távolbalátónak született. Ő maga mondta, a fatalisták meggyőződésével, hogy azért lett időnek előtte rövidlátó, mert nem válthatta valóra a távolbalátó képességét.” Természete lobbanékonyságáról, lelkiállapota labilitásáról is Cholnoky László írt több ízben. Nehéz ember volt, könnyen gyűlölt és könnyen lendült át a mindent beborító közönybe, korához képest túl hamar vagy túl későn élt, erről tanúskodik tragédiája és szenvedélye.

Családi életéről nem sokat tudunk: élettársával, Kandier Margittal két közös gyermekük született, de a második fiú még kisgyermek korában elhunyt. A félj sokszor kicsapongó, alkoholgőzös viselkedését a nő méltósággal tolerálta, jó volt hozzá, stabilitást biztosított, betegségében ápolta. Krúdy Emlékezések. Őszi délutánok Cholnoky Viktorral című

kötetében így ír róla: „Az asszony, aki oly egyszerű és jó volt, mint a rántott leves és szinte olyan szerepet töltött be Viktor mellett, mint az ereklye, amelyet nyakláncon viselnek.” Cholnoky egész életében gyengélkedő, sovány ember volt, folyamatosan légúti betegségekkel küzdött, és ahogy Krúdy leírja, tisztában volt betegességével, a prognózissal is: „Hiszen az csak valahogyan megérthető volna, hogy a legjobb orvos Pesten Cholnoky, mert az utolsó évtizedet legalább is négy-ötféle halálos betegséggel testében élte át. A legbetegebb ember, a legokosabb ember, a legfinomabb ember, aki szentimentálizmus és sirdogálás nélkül állapítja meg önmagán az idegsorvadástól kezdve a nikotinmérgezésig a legpompásabb betegségeket, amelyek közül egyetlenegy elegendő volna ahoz, hogy az ember eltörje a tollat.” Őt végül a tuberkulózis törte el negyvenhárom évesen. Bár a Lengyel András irodalomtörténész által felkutatott halotti anyakönyvi kivonat 1606. folyószámú, 1912. június 6-i bejegyzése szerint 1912. június 5-én, reggel 9 órakor halt meg, fiatalabb testvére így emlékezik meg halála időpontjáról: „... az 1912. év június havának ötödik napján halt meg, hajnali két órakor, amikor a legszebbeket szokta álmodni. A rapszodikus, kiismerhetetlen lélek ez egyszer következetes volt: átálmodta magát a túlsó világra.”

Cholnoky Viktor munkásságát, életét, jelentőségét vajmi kevéssé ismerjük. Nem volt túlságosan termékeny író, de prózája míves és a magyar irodalomban semmihez nem hasonlítható, publicisztikája pedig nemcsak tényszerűen, de esztétikailag is pontos, kidolgozott. Élete körülményeinek szerencsétlen alakulása miatt mégis kimaradt a kánonból, személye pedig a köztudatból. Ránk maradt, hogy megismerjük, olvassuk és hírét vigyük, bár olyan szépen már úgysem beszélhetünk róla, mint László öccse nekrológjában: „Negyvenhárom évig vitatkozott, folytatott groteszk küzdelmet az élettel, de már eleve reménytelenül, mert a mában soha, egyetlen percre sem volt itthon, úgy, mint amint itthon vagyunk mi többiek, a múltban és a múltnak élt, jóllehet álomkék szemében a jövő látomásai éltek. Az ő belső életének minden kínos hánykolódása vergődő küzdelem volt a meg nem egyező korral, ami végül is legyűrte és rákényszerítette a nemes, szép rezignációra. De csak formálisan adta meg magát; lelke mélyén nem halt el a korábbi század visszahangja.”