Tolnai Népújság, 2018. december (29. évfolyam, 279-302. szám)

2018-12-15 / 291. szám

ó IS roza helyőrség TALÁLKOZÓ Böszörményi Zoltán Lehetőségek Esett az eső, amikor a New York-i LaGuardián landolt. Torontóból ér­kezett üzleti tárgyalásra. Több mint két órát késett a gép. A biztonságiak gyanúsnak találták valamelyik utas poggyászát. Mire megkezdődött a véget nem érő cirkusz. Néhány fekete csuklyás, géppisztollyal fel­fegyverzett kommandós szállta meg a területet, ahol kétségbeesve álldogált, s legszívesebben a nyu­galomról, békéről szeretett volna álmodozni. Lezárták az ellenőrzőpontot. A kommandósok olyan erélyesen és szigorúan tették a dolgukat, hogy akaratlanul is átvillant rajta: a kö­vetkező pillanatban mindnyáju­kat arccal a falnak, terpeszállásba fogják kényszeríteni, s arra kötele­zik őket, hogy kezüket a fejük fölé tegyék, míg egyenként mindenkit sorra megmotoznak. Mellette hatvan év körüli, erősen kopaszodó, jól öltözött férfi téblá­­bolt izgatottan, tekintete ide-oda repdesett. Mivel az elmúlt évben több, a mostanihoz hasonló esetet élt át, nem találta furcsának, ami a sze­me előtt zajlik, sőt inkább mulat­ságosnak tűnt az egész. Egyetlen dolog zavarta: az, hogy most már biztosan elkésik a megbeszélt ta­lálkozóról. Bár óvatosságból rend­szerint minimum háromórányi időt hagyott a gép érkezése és a találkozó között, ez alkalommal - maga sem tudta, miért - csak kettőt. Miközben egykedvűen szemlél­te, mi történik körülöttük, mentő gondolatok rohanták meg. Azzal érvelt, Toronto és New York között mindössze egyórányi a repülőút, ráadásul ilyenkor, ősz elején még havazás sem várható, szélorkánok­ra sem igen van példa. Erre a meg­lepetésre viszont nem számított. Pedig amióta a terroristák a man­hattani ikertornyokat utasszállító repülőkkel megtámadták, majd - állítólag - a bontások során al­kalmazott eljárással felrobban­tották, és földig rombolták, igenis számítani lehetett a mostanihoz hasonló, pánikot és félelmet keltő incidensekre. Észrevette, hogy a mellette álló úriember gyanakvóan fixírozza. Első pillanatban átfutott rajta, hogy biztosan azért, mert nem lá­tott rémületet az arcán, s ezt fur­csának találta. Felé fordult, s mo­solyt erőltetett magára.- Ez már a harmadik ilyen eset idén - magyarázta. - Higgyen ne­kem - mondta határozottan, s név­jegyet vett elő a belső zsebéből. - Üzletember vagyok, sokat utazom. Gyáraim vannak, ma éppen a New York-i partneremhez igyekszem - tette hozzá. A kopaszodó úr tétova mozdulat­tal nyúlt a kártya után. Hosszasan tanulmányozta.- Aha - nézett fel -, most már tudom, honnan ismerem a nevet. A fiam hónapokkal ezelőtt égő­ket rendelt önöktől. Húsz darabot azonnal bevizsgáltunk a laborunk­ban. Különleges eljárással öregítet­tük őket.- És? - kérdezte ő a türelmetlen­ségtől kissé hangosabban.- Tökéletesek. Majdnem tökéle­tesek. El sem hittem volna, ha nem magam végzem a teszteket - ismé­telte az idősebb úr, miközben feléje hajolt, hogy jobban szemügyre ve­gye.- Melyik típusról beszél? - lépett most már ő is közelebb.- A kétszázötven wattos higany­lámpáról.- Ja - mondta legyintve. - Nem nagy kunszt. Félautomata gépen szereljük az égőtestet. A második lapítás előtt a lányok be tudják ál­lítani az anód és a katód közötti távolságot. Plusz-mínusz egy mil­liméter eltéréssel - toldotta meg a férfi.- Gondoltam, hogy valami egy­szerű magyarázata van ennek, de nem jöttem rá, hogy mi - csillant meg egy fénycsepp beszélgetőtársa szemében. Abba kellett hagyniuk az eszme­cserét, mert végül is falhoz állítot­ták őket a fekete maszkot viselő ro­­hamosztagosok. Miközben kezük a fejük felett re­megett, az öregre sandított. Látha­tóan nyugodtan, magába feledkez­ve támasztotta a falat. Arra gondolt, mennyire örült, amikor megjött a hír, hogy a Le­­ningrádból nem sokkal azelőtt ismét Szentpétervárrá lett orosz metropolis hídjait az ő égőivel világították ki. Beüzemeltek mí­nusz negyvenöt fokos hidegben is. Azonnal tudta, hogy miért az övéi nyertek. Az a plusz-mínusz egy milliméternyi távolság az anód és a katód között. Másfél óra múlva valaki rájött, hogy a gyanús csomagban házi szilvalekvár volt. Már majdnem el­vitették a poggyászt az időközben odavezényelt robottal, hogy felrob­bantsák, amikor az egyik csomag­szűrő technikusnak eszébe jutott: hetekkel azelőtt látott már a mos­tanihoz hasonló képet, s az akkori gyanúsított egy nagyon idős hölgy volt, aki San Franciscóba akart az unokájának szilvaízt vinni Erdély­ből. Kétórás késéssel landoltak. Az öregurat csak messziről látta. Bár lekéste már a találkozót, mégis a kijárat felé szaladt, hogy az elsők között ülhessen taxiba. Ha tudta volna, hogy akihez siet, élete legnagyobb anyagi vesztesé­gét és lelki fájdalmát okozza majd neki, akkor lelassítja a lépteit, vagy egyszerűen el sem hagyja a repülő­teret, s a következő géppel inkább visszatér Torontóba. Lapszámunkat KÁDÁR TIBOR festőmű­vész munkáival illusztráltuk. Kádár Tibor 1946 áprilisában szü­letett Kolozsváron. 1971-ben végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművé­szeti Főiskola festészeti szakán, majd az alkotás mellett pedagógusként tevékenykedett. 1976 és 1986 között nyaranta a gyergyószárhegyi mű­vésztelepen dolgozott. Rendszeressé váló politikai indíttatású zaklatások következtében, valamint állásából való elbocsátása után 1988-ban csa­ládjával együtt Magyarországon tele­pedett le, ahol egy évig egy pester­zsébeti általános iskolában tanított, majd 1990-ben Veszprémbe költözött, ahol azóta is él és alkot. Az 1990-es évek elején a Veszp­rém Megyei Múzeumi Igazgatóság művészettörténészeként dolgozott. 2000-től oktatott a Herendi Por­celánmanufaktúrában, 2004-től pedig igazgatóként is részt vett a Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt. porcelánfestő iskolájának mun­kájában. 2011-ig a kolozsvári Ion Andreescu Képző- és Iparművésze­ti Egyetemen tanított. Manapság is két képzőművészeti szakkört ve­zet Csopakon és Herenden. Tagja a Magyar Képzőművészeti Alapít­ványnak, a Magyar Képzőművészek Szövetségének, a Magyar Festők Társaságának, a Magyar Alkotómű­vészek Országos Egyesületének, a Veszprémi Művész Céhnek, mely­nek évekig céhmesteri posztját is betöltötte. 2004-ben öt művésztár­sával megalapította a figuralitást vállaló F-Csoportot. 1971 óta rend­szeresen, Európa-szerte kiállító művész. Több alkalommal bemutat­kozott Hollandiában, Dániában, Né­metországban és Angliában is. Kalotaszegi ihletésű képei e jel­képpé tisztult, mitikus vidék és a valóságban is bejárható konkrét táj éppen átalakuló vonásait ragadják meg. A balladák nőalakjait idézik ezek az eljövendő madonnák arcá­val befele figyelő lányok, asszonyok, akik viseletűkben évszázadokon át­cipelt rendet öltenek magukra hozo­mányként. Kádár Tibor ősi mesterek képalkotó figyelmével megteremtett motívumokat visz át a vászonra, fára festett képeire, a népi építészet és a szőttesek gazdagságából merít. A földben és vízben feloldódás primi­tív áldozatát idézik az absztraktba hajló, foltszerűen ábrázolt kompozí­ciók. Mítoszok sejlenek fel, egy-egy olyan időpillanat felmutatásai, ami­kor még nem történt meg a világot megváltó és megváltoztató áldozati rítus, még csak eljövendő ígéret a kereszthalál gyötrelmeiből össze­tákolt örök élet. Háború utáni ár­nyak, a szülőföld földlétébe kapasz­kodó gyökerek, az élet körforgására rádöbbenő ritmikus ismétlődések mutatnak meg valami csupán csak képekben megragadható gondola­tot az elmúlás folyamatosságáról. A még üres Golgota Fotó: Róka Lajos IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. december

Next

/
Oldalképek
Tartalom