Tolnai Népújság, 2018. december (29. évfolyam, 279-302. szám)
2018-12-01 / 279. szám
2 tare a RÉMTÖRTÉNET Épület Az 1980-as évek végén Marosdédán felültem a Brassóba tartó vonatra. Szokás szerint zsúfolva volt utasokkal, akkoriban nem közlekedett annyi személygépkocsi, mint ma. Egyrészt a Romániában akkor dívó benzinkorlátozás miatt, másrészt évekig eltartott, míg a kocsira áhítozók sorra kerültek a várólistán. Minden ülőhely foglalt volt, hosszan az ülések között is álltak az utasok. Akkoriban ez nem számított felháborítónak. Felháborítóbb dolgok miatt sem háborgott a nép. Vagy csak otthon, magában. Álltam én is, és a mellettem vidáman csivitelő pionírokat hallgattam. A pionírok románul csiviteltek, olyan tizenkét-tizenhárom éves gyerekek lehettek. Valamelyik román vidékről hozták őket táborozni a marosfői országos ifjúsági táborba, ahogy a szövegükből kivettem. Jókedvük volt, folyt a szokásos marháskodás. Többen is beszéltek egyszerre, időnként nagyokat nevettek. Talán ezért tűnt fel közöttük az a lányka, aki egy ideje nem beszélt, nem nevetett, hanem tágra nyílt szemekkel meredt arra az idős nénire, akinek az ülése mellett álltam. Lopva én is a nénire sandítottam, nem Molnár Vilmos találtam rajta semmi rendkívülit, hacsak azt nem, hogy ő is nagy szemekkel bámulta az őt néző kislányt. A rejtély hamar megoldódott. A kislány egy idő után nem bírta tovább, és bátortalanul megkérdezte a nénit: „Nu cumva suntefi bunica mea?” („Valahogyan nem a nagymamám tetszik lenni?”) Jól megjegyeztem, mert elég hátborzongató volt. A nénire néztem, ő lassan, némán bólintott. Utóbb megtudtam, hogy a bunica (nagymama) szó mentette meg, mert ismerte a jelentését. Aztán a néni szeme megtelt könnyel. De igyekezett nem feltűnően bőgni. A kislánynak ellenben megeredt a szava, lelkesen, bőbeszédűen (és románul) újságolta társainak, hogy nicsak, nahát, ez itt az ő nagymamája, hogy mik vannak, bizony, az ő saját, külön bejáratú nagyija, rémlett is neki, amint meglátta, hogy ismeri valahonnan. Aztán a kislány odaült a néni mellé, helyet szorítottak neki - és ennyi. Téved, aki azt hiszi, hogy hosszan elbeszélgettek. Röviden sem. A néni alig tudott pár szót románul, a kislány még annyit sem magyarul. Lehetett elmélkedni azon, hogy a kislány egyik szülője milyen kacskaringós életutat járhatott be, ami ilyen helyzetet eredményezett. Még szerencse, hogy létezik posta, lehetett küldeni fényképet, amiről unoka és nagymama felismerték egymást. Mert talán mégsem a tévéből tűntek ismerősnek egymásnak. Aztán csak ültek szépen egymás mellett és nézegették egymást. A kislány kedvesen mosolygott. A néni, ha mondható így: kedvesen könnyezett. Aztán Marosfőnél a pionírok leszálltak. A néni továbbutazott néhány állomással, ő valahol Felcsíkon szállt le. Tanulságot pedig nem fogok leszűrni, majd ki-ki maga. De van Czakó Gábor írónak egy könyve, 77 magyar rémmese a címe, elég hátborzongató mai igaz történeteket tartalmaz. Ha valaki egyszer veszi a fáradságot és megírja a 77 székely rémmese című könyvet, a fenti eset bizonyára előkelő helyet kap benne. ÉGETTBENZINSZAG-BLUES Pataki Tamás Legkésőbb éjfélkor Magyarországon leszünk, ezt mondogatja derűsen Miki kollégám, majd rápillantok az autó pirosán vibráló óralapjára: pár perc múlva 11 óra. A rádióból szerb mulatós kornyikál, előttünk több száz kocsi várakozik, oldalt is több száz kocsi araszol minden sávon. Tamáskodom, de egyelőre bízom a megérzésében. A röszkei határon átkelni olykor nehezebb, mint az alvilági Styx folyón. Négy kocsisor halad egymással párhuzamosan. Ezek közül az egyikben buszok, a legszélén pedig a kamionok. Ez utóbbi maga a reménytelenség menete, talán a purgatóriumból is hamarabb kikerülnek a fickósabb lelkek, hisz mire megmérik ezeket a kamionokat, és egyiket-másikat nehezebbnek találják, mert egy migráns is begubózott az abroncsok közé, talán másfél nap is eltelik, ha nem kettő. Csiga Beindítják a motorokat, kígyóinak a lámpák, és újból pár métert halad a sor - de éjfélkor már tudjuk, hogy nekünk sem lesz könynyebb. Ez ugyanis még csak nem is járás, hanem pokolvánszorgás. A földön tengernyi lágy szemét, szotyolahéjak roppannak a kerekek alatt, fehér csikkek hevernek mindenütt, mint eltaposott férgek, és sűrű, mozdulatlan füst a kocsik között. A sötét mezőkön harasztot, fákat zörget a szél, ám nem élőholtak másznak elő a félhomályból, hanem az ablakmosó folyadékkal és kefékkel felszerelt szedett-vedett brigádok. Nekilátnának pucolgatni, de elzavarják őket. Kitartóan próbálkoznak, el is tűnnek egy órára, tanácskoznak, majd a semmiből előszedik a furcsán összetákolt kerékpárjaikat és elhajtanak az ellenkező irányba. A viskóikba. Két óra körül valahogyan sikerül sávot váltanunk. Örömmel nyugtázzuk, hogy legalább újabb két métert haladtunk előre. Hátravan még közel kétszáz. Az új sávban egy finn rendszámú kocsi pöfög előttünk, összenézünk, és kimondjuk, amire mindketten gondolunk: végre rokonokra bukkantunk a sok szláv és balkáni népség közepette. Unaloműzőként az is eszembe jut, hogy kiszállok, illedelmesen bekopogok az ablakon, és megkérdezem a halszagú rokonságtól, hogy ugyan mi szél hozta őket a Balkánra. Előadtam tervemet a kollégámnak, csakhogy mire nyitottam volna az ajtót, kinyitották a finn rendszámú kocsi ajtaját, és egy fejkendős, muzulmán nő lépett ki belőle. Megigazította a ruháját, nyújtózkodott, majd szétnézett a röszkei éjszakában. Nem tetszhetett neki a tájék, mert fél perc múlva visszaült. Újból összenézünk, nincs ezen mit csodálkozni. Itt mindenki egyszerre másvalaki is. Ezeknek a népeknek nem az Isten vagy a sors, hanem a bürokrácia adott új identitást. Okmányokat, rendszámot, új hazát. Azon, hogy bábeli népzavarba keveredtünk, nem kellett sokáig töprengenünk, mert sejtettük, hogy ezek a derék, Mercedesekben és Audikban ücsörgő emberek a látszat ellenére nem született németek vagy osztrákok. Csak a rendszámuk az. Itt tolong a röszkei határnál a fél Balkán, és Németországba igyekszik. Gastarbeiterhadak autói berregnek, az ígéretesebb földre igyekeznek, ahol a fél életüket töltik, majd ha tehetik, visszamennek szülőtájaikra, hogy ott töltsék el életük másik felét. Otthon persze pár új fallal és esetleg új műanyag ablakokkal egészítik ki a készülő családi házat, amelyet ha ők nem is, de majd az unokáik belaknak. A legnagyobbat, legcsillogóbbat a faluból vagy kisvárosból, ahonnan ideérkeztek. A legtöbben csigavérűek, csak páran berzenkednek, de nem is berzenkedés ez, hanem inkább ideges tudakolózás, hogy miért araszolgatunk és miért állunk órák óta a senkiföldjén. Én is kiszállok, körülnézek, sőt előrefurakodom, talán egy kilométert is haladók a kocsisorok között, hogy megérdeklődjem, miért haladunk ilyen lassan. „Ez csak természetes”, vagy „Először jár Röszkén?”, kérdeznek vissza az egyenruhások. Belenyugodva a kilátástalanságba, indulok vissza a kocsinkhoz. Közben többen is lehúzzák az ablakukat, amikor meglátják, hogy onnan legelőiről jövök, mert azt gondolják, valami felszabadító titkot tudtam meg. Szerbül szólnak hozzám, intek, hogy angolul, magyarul, esetleg románul tudnék válaszolni... Az egyik férfi erre fel kajánul, de reménykedve tudakolja: áuf dajcs? Hát akkor dajcsul, meg kézzel-lábbal, nádi hegedűvel magyarázom el a szerbnek, az albánnak, a bolgárnak és a töröknek is, hogy fontolva haladunk Európa felé, nincs mit tennünk, vámunk kell. Köpnek egyet, de megnyugtatnak, hogy ez nem nekem szól, majd kedveszegetten ülnek vissza a kocsikba, újból felhúzzák az ablakukat, mert már elviselhetetlenné kezd válni a kipufogófüst és az égett benzinszag keveréke. Valamelyik kocsiból balkáni mulatós hallatszik ki. Különös, röszkei blues. Csak a whisky hiányzik, és a havanna. A közvécé épületén pálmafasziluettek sorakoznak. A füst és a kábulat adott. Amint visszasétálok, körülöttem bolgár rendszámú szedett-vedett kisbuszok robognak az éjszakában, az utasaik mind kiszálltak, látszik, hogy valahová leülnének falatozni, de szemétszigeteken nincs gusztusuk piknikezni. Albán rendszámok is feltűnnek a reflektorfényekben, őket később a szerb határőrök tüzetesebben átvizsgálják, vannak, akiket vissza is fordítanak többórányi sorban állás után. Nem csak, de ekkor is jó magyarnak lenni. Négy óra tájt hirtelen látótávolságon belülre kerül a határátkelőhely. Vagy csak káprázik a szemem? Lehet, valami furcsa, éjszakai délibáb cieázik velünk, és ahogy egyre inkább azt hisszük, hogy közeledünk felé, úgy egyre csak hátrál a határállomás. Legyintünk és várunk. Hajnal kettőig még volt mit szóba hozni, de a legvégén már csak a káromkodás maradt, a várakozók profán imája. A sor megindult. Újból bekapcsolják a motorokat. Őrült önismétlésben telt el az utolsó óra is. Elvették, majd visszaadták az útleveleinket. Átjutottunk. Hajnali öt órakor. Előttünk fut az autópálya, mint egy fekete móló a végtelenbe. Száguldunk. Mi nemsokára hazaérünk, Németország azonban messze van. Ij w t/ inaawiaiiiM I I V aaaaaaaaaHl ■ ■ v naaaaaaaaBB Főszerkesztő Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató Demeter Szilárd • Szerkesztőség Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseggkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Hl. emelet 21. 20)8. december
