Tolnai Népújság, 2018. december (29. évfolyam, 279-302. szám)

2018-12-08 / 285. szám

helyőrség IS ortre AZ ELMÚLÁS SZÉPSÉGÉ 7 Bonczidai Éva Mostani lapszámunkat Révész Anna munkáival illusztráltuk. Révész Anna Japánban született 1992-ben. Édesapja magyar, édes­anyja japán. Tizenöt éves koráig velük élt Gifuban, a Hida nevű he­gyes vidéken. 2008 óta Magyaror­szágon él, festő szakon érettségizett a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskolában. 2013 óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőszakán tanul, ebben a tanév­ben diplomázik. A Macska Homlo­ka nevű művészeti galériában dol­gozik Budapesten. Ez az első alkalom, hogy ennyire a pályája elején járó képzőművészt ajánlunk az olvasó figyelmébe, és külön öröm, hogy megtehetjük. Ugyanis Révész Anna esetében visszafogottsága és halk szavú­­sága ellenére minden adott, hogy ikonikus festővé váljon: kivételes tehetség, különleges személyiség, sajátos élettörténet - és e három elválaszthatatlan egységet alkot. Mielőtt találkoztunk volna, el­határoztam, hogy pusztán mellé­kes információként említem meg a származását, mert csupán a ké­peiről akarok írni, nem szeretném, ha az érdeklődők csak „a japán lány”-ként emlékeznének rá. Az­tán ahogy beszélgetni kezdtünk, és megmutatta azokat a képeit, amelyeket még nem ismertem, be­láttam, hogy ha ezt a kérdést meg akarom kerülni, csak féligazsá­Virógkoszorú (ganszai, papír, 39,2 * 29,3 cm, 2018) gokat sorolhatok. És ennek a már említett egység az oka. Ugyanis - mint az igazán téttel bíró műalko­tások esetében szinte törvénysze­rűen - rendkívül személyes képek ezek, még az egyszerű csendélet­nek tűnő ábrázolások is olyan nyílt és nyers őszinteséget hordoznak, amely megérinti a nézőt. Olyan ér­zés ezeket a képeket nézni, mintha valaki a leghétköznapibb és gya­nútlan „Hogy vagy?” kérdésünk­re azt felelné, hogy „Meg fogok halni”, majd szemrebbenés nélkül halkan mesélni kezdené, hogyan fog ez végbemenni. Pedig nincs ezekben a képekben semmi kel­lemetlen szembesítés, sőt Révész Anna épp a múlandóság szépségét, fennköltségét igyekszik megragad­ni - és bizony ez a szempont is a japán kultúrából eredeztethető.- Japánban ez a mudzsó fogal­ma, az átmeneti, az állandótlan- mutat rá Révész Anna, aki nem gyakorló buddhista, a sintó vallás áll hozzá közel, és ez óhatatlanul visszatükröződik abban, ahogy a világot szemléli, és világ alatt itt a tárgyak, növények, állatok ter­mészetét is értenünk kell. Sajátos, japán eredetű technikával fest, a szétszakadt szárnyú molylepkét például tűvékony ecsettel és arany ganszai festékkel. Az elmúlás, el­tűnés folyamatát ragadja meg a földre hullt, érett almákat ábrá­zoló festmény, de az őzcsigolyák csendélete is. Képein visszatérő motívum a nyúl és az őz - Japánban mindkét állathoz szakrális jelentéstartal­mak is kapcsolódnak, de a festőt látványként is inspirálja, nem tá­voli szimbólumokat helyez egymás mellé, hanem elsősorban szépsé­get és érzelmeket közvetítenek vi­zuális megoldásai. Amikor a fiatal festő a nyúl ter­mészetét vázolja fel, szinte ugyan­azokat a szavakat használja, mint amikor arról mesélt, milyen nehéz volt számára tizenévesen új életet kezdeni Magyarországon, ahol so­káig nagyon nehezen érttette meg magát, és inkább feltűnés nélkül igyekezett létezni, miközben már csak kinézete miatt is azonnal ész­revették őt az emberek. „Nem ad hangot, nehezen barátkozik meg a gazdájával, ha simogatni szeretnék, akkor is megmerevedik, nekem mindig szomorúnak tűnt a hideg tekintete, de egyben misztikus is volt, mint egy bálvány. Gyerekko­romban a legjobb barátom volt” - jegyzi meg az állatról. És külön fur­csaság, hogy a nyúlás önarcképen látható növényt, melyet a művész egy temetőben talált, és a színe mi­att kezdett el festeni - mint utólag megtudta - nyuszifülként emle­getik (gyapjas tisztesfű - Stachys byzantina). Önarcképeket - melyek nem jel­lemzők a japán képzőművészetre - itt, Magyarországon kezdett fes­teni. „Az igazi mivoltomat törek­szem felfedni, de bizonytalan dolog ez. Egyszerűen nehéz is másokat festeni, mert róluk még kevesebbet tudok” - mondja, amikor arról kér­dezem, hogyan kezdte foglalkoztat­ni ez a műfaj. Triptichonként festi meg ezt a négykezű, különös tekintetű nőala­kot, aki mintha látomásként tűnne fel, és sajátosan idegen lehet min­denhol: gesztusokban, emlékekből felbukkanó tárgyakban, az értel­mezés útvesztőiben elhomályosuló szimbólumokban tükröződik. Is­merős és idegen, hiszen láttuk már a magányt, a vágyakozást és a se­bezhetőséget, de így még nem. onvvaianio KÉTES VONZÓDÁSUNK A VACAKSÁGOK IRÁNT Szente Anita Csender Levente kötetében - amely elnyerte a Magyar Művészeti Aka­démia idei Könyv Nívódíját - élet­­utakkal ismerkedhetünk meg, ti­zenöt novellában bontakoznak ki a hétköznapok groteszk és humoros részletei. Áthaladunk Közép- és Kelet-Európán, bepillantást nye­rünk a Balkánra, és eljutunk a Du­­na-deltáig, így körvonalazódnak ki a történetek. Olyan kaland ez, amelyben min­denki magára ismerhet, mert a va­lóságból, a realitásból táplálkozik. Nem a fényűző tengeri üdüléseket, nem a makulátlannak tűnő csalá­dokat vagy a pompás külföldi uta­zásokat illusztrálják a sorok. Helye van a kudarcnak, a döntésképte­lenségnek, a kisiklott életpályák viszontagságának. Minden bekezdésre jellemző a pontos, éppen oda illő fogalma­zásmód. A könyvet olvasva egyet­len mondatot sem éreztem fölös­legesnek, pontosabban a szavak kiválasztása és a sorrend megha­tározása teljes szinkronban áll a szöveg mögöttes tartalmával is. Olyan ez, mintha az egzakt kifeje­zésekkel megtisztelné az olvasót a szerző. Ebben a bizalmi viszonyban is­merjük meg a szereplők legbel­sőbb családi titkait, amelyekről nem illik, nem szabad, veszélyes beszélni. Például az alkoholizmus visszatérő témája a kötetnek, és lépjen elő bármely kontextusban, bármely helyszínen, az elbeszélő nem ítélkezik. Ugyanakkor kerüli a szélsőséges jelenségeket is, hi­szen semmi nem pusztán fekete vagy fehér. A tragikus sorsokban humor van, a tréfában dráma. Az idilli környezethez a szakértői tár­sadalomból szemerkélnek elemek, és a modern közegben hajdani esz­mék észlelhetők. A könyv borítója egy őszi napot ábrázol Normandiában. Megéri keresgélni az apályban fellelhető kagylót az iszapban. Azt a kagylót, amelyben a gyöngy kemény mun­kával, gyötrődés által képződik. Nem véletlen, hogy éppen ez a kép fogja össze a novellákat. Letisz­tult, mégis sokatmondó felvétel ez. Akárcsak a cím: Örök utca. Nietzsche filozófiájában az örök visszatérésről olvashatunk, amely szerint a világ folyton ismétli ma­gát, tevékenységünkre a végtelen ismétlődés formájában az örökké­valóság terhe nehezül. Éppen ezért fontos, hogy méltók legyünk a pil­lanatra. Ilyen formában a könyv címe összefüggésben áll ezzel a tannal, hiszen a szövegekben az örökös körforgás a szereplők élet­eseményei körül, a problémáikra való reflektálás, a történelmi ese­mények máig is tartó aktualitása visszatérő gondolat: „A gyerekben megmaradt valamiért az üvegen lefolyó nyál. Jóllehet, abból az életkorból a gyerekek nem em­lékeznek semmire, de az én fiam arra is emlékszik. És tizennégy évvel később visszaköszönt. Csak úgy, tisztán szöveg nélkül. Persze az is lehet, hogy tévedek. Ha majd egyszer a szöveget is mondja hoz­zá, hogy a kurva anyád, B. elvtárs, akkor egyértelmű lesz, hogy a múl­tat nem lehet végképp eltörölni...” (Köpésnyire a múlttól) A humort sem lehet elbújtatni, előjön a legváratlanabb helyzetek­ben is, mert a groteszk életképe­sebb a melankóliánál: „Árnyék és Szipka körülnézett, hogy mi nem szakszerű, nem szellőzik rendesen az istálló, nincs napfénytető, nincs önitató, ami a legújabb EU-s szab­vány szerint kötelező, mert ha túl sötét az istálló, a borjak depresszi­ósak lesznek.” {Mágus) A szövegekben érzékelhető egy­fajta társadalomkritika is, a maga abszurditásával persze, hiszen soha nem nyilvánít ki éles bírá­latot a vacakságokról, melyekhez makacsul ragaszkodunk, inkább csak érzékelteti kétes vonzódásun­kat. A könyv a Villa Nirvánával kez­dődik és a Folyami emberekkel zá­rul, tengertől tengerig tartó folya­mat ez, amelyben kimeríthetetlen történetek zajlanak. Egyik pontból a másikba sodródva jön szembe az egyik kultúra, másik kultúra, az ilyen ember, olyan ember, de „A folyami emberek mindig folyami emberek maradnak. A víztől nem távolodnak el messzire, mert víz nélkül, mint a halak, megdöglenek. Van úgy, hogy a vízben is. A folya­mi embernek annyira természetes a víz közelsége, hogy elfelejt meg­tanulni úszni.” (Folyami emberek) (Csender Levente: Örök utca. Előretolt Helyőrség íróakadémia, Budapest, 2017) LAPSZAMUNK SZERZŐI Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Borbély Réka (1995) szerkesztő, kritikus György Attila (1971) József Attila-díjas író, újságíró, szerkesztő Juhász Gyula (1883-1937) költő Kántor Mihály (1974) szakíró Polgár Kristóf (1997) költő, író Szente Anita (1995) író Szőcs Géza (1953) Kossuth-díjas költő, író Vöröskéry Dóra (1995) író 2018. december IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom