Tolnai Népújság, 2018. november (29. évfolyam, 254-278. szám)
2018-11-24 / 273. szám
helyőrség 5 vers Csornyij Dávid Akkor még tavaszi szeretlek egy kicsit kirándulás Akkor még szeretlek egy kicsit, aztán jelképeink, ha meghalnak, színházi jelenetbe temetjük mindazt, ami nem történt meg; lemérném a jövőtömegeket, meghibásodik a mérleg, másnak tesszük le a bohém hűségesküt. * Emlék leszek, polgárháború az elmében, melyet megbuktatott az álom, megríkatva az asszonyszívet. A társulatnak, (társultadnak) ha beszélsz rólam, zavaija majd minden egyes festmény, amit falára akaszt a memoárod múltunk képtárából. * Mennyi arcnak mondtam, atomnyi esemény, az lett ő nekem. Most robbant az erőmű, menekül innen mindenki, mint egy pantomim, olyan játék. Ez is valami groteszk adaptáció, szerelemjátékunk haldoklik, pocsék, amatőr darab. * Arra gondolok, nem lehettem vágya szinonimája, a vég, akár egy toldalék, a bíborfüggöny mögött, ott vár az utolsó szó, amit hallhatok; A súgó kussol. Miért kussolsz? * A kiszűrendő fény nem gyógyít, öl. Félszemmel még látom: rávilágít, abban éli ki magát, dikcióként kezeli a füttyszólamot, őt dicséri, a színésznőt, éljeneznek a messiások, rózsát és tapsot kap a derítő lámpáktól és fejgépektől. tölgyfapáncélomat áttöri a bűntudat, trójaiként áskálódik, gyenge pontot kutat, elrejtettelek, agykamrámba rögződjön neved, legyen betűtetoválás. önsajnálattal telik meg a kávésbögre, s közben nem hangoztatok mást, csak névmásokat: én, te, ő, mi, ti. egyre gyűl a véraláfutás, beteges bennem a kéj, ellepi agyamat a dopamin meg a kórós indulat, néhány pillanatig Krisztusnak képzelem magam, akit kétszer árultak el, most harmadikra vár. purgatórium a tavasz, falusi Szűz Máriával kirándulsz benne, a menny habos sör, melledre tapad. összehajtogatom kezemben az áprilist, elengedem, hadd fújja a szellő a májusi mezőre, nem engedelmeskedik, egy keskeny vízesésben elázik a megváltás. A konyhában Ünnep - „A ruhájukon ragyognak a zöld üveggolyó-díszek - sajnos, a mohácsi emlékhelyen az ilyen ékeket mind kipiszkálták az évek során" Tengerparti JELENség Véget ért az Ünnepi Szexhét, és a megfáradt turkálóharcos kiszabadult a tömblét rothadásából: figyelte, ahogy elsüllyed a tengerben az első negyed vörös holdja, emlékek áradata hullámzott benne, apályból dagály, múltból momentán, elméjében megnyílt az időutazó portál, a spirál beszippantja önarcképét. Díszvendég vagyok egy utolsó üzekedésen, üvegkoporsóból nézném az abszurd drámát szeszpára-homályban, semmit sem látok, hiába minden várakozás, nem válnak csodássá a torz hangok, kalciumfényben csontig kopott ujjal lapozom a forgatókönyvet, s gőgöm választás elé állít: eljátszod vagy szereted az életre szóló alakítást. Nem? Akkor még szeretlek egy kicsit, ha megengeded, hogy ne éljem túl a nekem szánt mellékszerepeket. A pettingtáskát nézem, közben a konyhámba kívánlak, hogy a füst a hajadra tapadjon, meglepje a régi illatokat, a virágmintás csempéken izzadtságcseppek huncutkodnak. Reggel a felhővásárt nézte az égen, fején bazaltkoszorú díszelgett, a belőle születő ének összezavarták a tengerparton nyugvó napágyakat, mind megkapta a tintajeleket, az enyém, a tied, az övé, meg a miénk, a nap felszárítja az izzadtságcseppeket, és a nedvek visszaverődő fénye csak a turisták figyelő tekintetében él; nem izzad többet a nyaraló árnyék. Viaszillatra ébred a nap, félig teli borosüveg, gyertyacsonkok. Nem érdekes először, én térdelek föléd, vagy te hajolsz rám. A szomszéd már füstöl, élvezi légyott-szonettünket, nem fizet érte. A cigaretta reggel kiszívta belőle az ébredést, pálmalevéllel eltakarva a bokrok között ott hevenyészett benne a szerelem, egymással, egymásban ez másfajta előjáték, a szellő a csendben neveit dörmögi: szeretne önmaga sorozatgyilkosa lenni, maga felé kívánja a kikötőcölöpöt: tengerkék mélyedés, homokos sírgödör, nem akar a túlvilágra kerülni, gyűlöli a változást, és a test alkonyán úgy dönt, retró fotókkal készül fel az öregkor palettáján. Egy évvel ezelőtt egy KŐ PÁL- lal készült interjúval indult az Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális melléklet. Most a születésnapi lapszámunkat az ő munkáival illusztráltuk. Ezért idézzük most újra a névjegyét, egyes képek alatt pedig pár gondolatot, amelyet akkor mondott ezekről a szobrokról. Ha megkeressük a sokak által Lujos mesterként ismert Kő Pál életrajzát a Magyar Művészeti Akadémia honlapján, még bizonytalanabbá válhatunk, mi is az igazi neve a Kossuth-díjjal és Nemzet Művésze címmel kitüntetett szobrászművésznek, egyetemi tanárnak, ugyanis ezt a felsorolást találjuk a neve helyett: Kő Pál (Pataki Lajos, Maczky Levente Lajos, Maczky Levente, Maczky Lajos, Lujos], Ennek a magyarázata akár egy fordulatos családregény is lehetne, amely a művész szüleinek szerelmi történetével indulna: ugyanis a cselédlány Pataki Terézia szemet vetett az úrfira, Maczky Bélára, és ebből a szenvedélyből született meg a fiuk 1941. június 2-án Perespusztán. A gyermeket az édesanyja családnevén, Pataki Lajosként anyakönyvezték, az édesapja viszont, amikor az elemi iskolába íratta, Maczky Leventeként jelentette be. A Kő Pál nevet pedig felnőttként már maga választotta. Számos köztéri szobra látható országszerte, ő készítette a Mohácsi Történelmi Emlékhely rendezési koncepcióját is. Hevesen állandó kiállítása van, és 1986-tól harminc évig nyaranta művésztelepet vezetett itt, amelynek emlékét és élményét az Eötvös József Református Oktatási Központban és az udvarán látható müvek őrzik. 2018. november IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET
