Tolnai Népújság, 2018. november (29. évfolyam, 254-278. szám)
2018-11-24 / 273. szám
4 13 roza EGY REGGELI TÖRTÉNETE H [•] í HÍU I1 helyőrség Rónai-Balázs Zoltán Felébredtek és másnaposak voltak. Másnapos volt Darázs és Asztrov Zsolti, másnapos Hegedűs Lajos, Májer Peti meg a Krisztus is. Szürke kora reggel volt, mint ez az írás, olyan szürke és hűvös; alig öt óra. De itt ragadom meg az alkalmat, hogy szóljak: aki valami izgalmasra és fordulatosra vágyik, abba is hagyhatja az olvasást. Nincs ebben a történetben semmi különös. Semmi, semmi. Csak egy reggeliről szól, egy egyszerű nap színtelen és csendes elején. Ennyi. Azért mondom, hogy aztán ne csalódjanak. Szóval szürkeség volt, kora reggel, egy igen régi kora reggel. Olyan régi, mikor még a szállítók a tejet, tejfölt, ilyesmit, meg a pékárut hajnalban egyszerűen kirakták a boltok elé vagy a hátsó bejáratukhoz, és ott hagyták. Kék színű műanyag ládákban hevertek a zacskós tejek, mellettük katonásan sorakozott a dobozos joghurt, a kefir meg a tejföl. Kosarakban az illatos, friss kenyér, kis kifli, nagy kifli, a briós, aminek kristálycukor csillogott a tetején. Otthagyták, aztán mentek a dolgukra. És mindez a bőség csendben várta, hogy kinyisson a bolt. így ment ez akkoriban. Fura, igaz? Nos, ha kíváncsiak, a nagy szocializmus maradéka volt ez is. ’91-ben előfordult még belőle bőven. Úgy működött a dolog, hogy ezek az ételek olcsók voltak. Olyan olcsók, hogy nem érte meg miattuk hajnalban kelni. Nem is tette senki. Kivéve a szorgos társadalomnak egy kevésbé szorgos, vékonyka rétegét. Ezekkel előfordult, hogy nem volt éppen hat forintjuk sem, vagy volt, csak erősen másra kellett. Amely szituáció esetleg éles döntéshelyzetet eredményezett. Darázs, Asztrov Zsolti, Májer Peti, a Krisztus és Lajos közéjük tartoztak. Nem, nem voltak szorgosak és nem is vágytak azzá válni. Ám éhesek igen. Csakhogy azon a réges-régi reggelen egy árva kenyérvég nem akadt a lakásban. Szó szerint semmi. Korán keltek tehát, mintha csak a gyárba mennének, bár kevés cselekedet állt tőlük távolabb. A konyhaasztalon, amin a viaszosvászon terítő almácskái és barackjai mosolyogtak a villanyfénybe, mintegy száz forint hevert bankjegyekben és érmékben: az összvagyonuk. Öszszedobva és összeadva. Egy korban, ahol tizenkét forintba került egy üveg sör. Harmadosztályon. A Kazán bárban egy korsót csak hétért adtak, egy liter Rubin nevű, úgynevezett vegyes gyümölcsbort pedig tízért. De lehetett venni, akinek volt türelme nyitásig, az ABC-ben Almabor feliratú, pocsék ízű almabort is, hatért.- Milyen sör?! Ne magyarázz...! - Asztrov Zsolti idegesen dobolt az asztal lapján vékony, kissé nőies ujjaival. Szőke hajával egy B kategóriás David Bowie-ra hasonlított. De ez most nem érdekelte. - Hatkor nyit a Kazán, veszünk Rubint, kész! A konyhában ültek, az asztal körül, gomolygott a cigarettafüst. A konyha inkább csak megszokásból hívatott így, a lakás valójában egyetlen, nagyobb szobából állt. Ha belépett valaki az ajtón, balra a konyhaasztalt és a kredencet, meg a tűzhelyet találta, mögötte a fürdőszobát. A kettőt csak egy függöny választotta el. Tusoló, kád egy darab sem, mosdólavór állt egy állványon, mellette mosdókagyló meg egy csap. A szobarészben két régimódi sezlon, dohányzóasztal, pár szék, két szekrény, egy vitrines is, nippekkel és egyebekkel, pár régi fotó. Középen szőnyeg, a falnál cserépkályha. Semmi luxus. A kéglit az apja bérelte Zsoltinak, aki munkásarisztokrata volt, mert a Kőolaj Vállalatnál dolgozott. Amúgy a fiával nem beszélt és megegyezéses alapon nem jártak ugyanazon szórakozóhelyekre. Szégyellt vele mutatkozni. Nem alaptalanul. Zsolti tizenkét évesen már ivott. És azóta sokat nőtt.- Aztán almabor! Nyit a bolt hétkor! - Májer Peti, a harmincas éveiben járó, ideges ember, aki hirtelen felindulásait időnként késsel vezette le, elégedett volt a tervvel. Tulajdonképpen csak a Krisztus akart sörözni, a majdnem rangidős a maga negyven évével, de mikor körülhordozta tekintetét a társaságon és látta a megfontolt bólogatást, megadta magát. Nagyot fújt, és rágyújtott még egy barna szofira.- Jól van, igyunk szart - mondta sértődötten, mint aki isten tudja, milyen áldozatot hoz. Hatalmas termetű, izmos alakja és düreri szépségű, markáns arca mit sem torzult az átlumpolt két évtized alatt. Tényleg egy középkori Krisztus-ábrázolásra emlékeztetett. Csigás, szőke haja dúsan hullott alá: hejhó, nem árt semmi, ezt sárgállotta. Ä szája pedig megvetően lebiggyedt. - Ti nem vagytok urak. Sötét, hosszú hajú, kerek Lennon-szemüveges alak emelkedett szólásra. Darázs, aki éppen hazamehetett volna, de nem akart, aki mehetett volna egyetemre, de nem ment, és aki milliomos szeretett volna lenni régebben, de aztán verseket kezdett írni és - ahogy később saját maga megfogalmazta - jól elbaszta az egészet.- Szarok rá, mit iszunk, a kurva életbe! - Unta a tökölést és kezdett mérges lenni. - Reggelizni kéne, nem? Az előbb még mindenki nagyon éhes volt...* Hegedűs Lajos, a szenior, egykori KMK-s, aki fiatalon versenyszerűen sakkozott, csak aztán valahogy pattot játszott az élettel, higgadtan a levegőbe emelte az ujját.- Nyugi, öcsém - mondta meg kell beszélni a napot. Nem csak egy lépésben kell gondolkodni. Mert például nyitok a lóval... De ez nem érdekelt senkit. Mert amellett, hogy Rubin meg Almabor, mindnyájuknak tényleg, nagyon és határozottan korgott a gyomra. És ott kuporgott bennük a másnaposság is. Márpedig ez a másnaposság joghurt után kiáltott! A gyomor, ami javulni akart! Joghurt kell, tej meg valami szilárd. Ebben nem volt vita. Az egy szál deviáns Darázsi kivéve. Annak kefir kellett. De nem pofázott. És jól tette, mert így felkászálódtak végre. Ami nem volt ostobaság, hiszen a bolthoz kellett érniük, mielőtt kinyit. Mert a legnagyobb összhang mégiscsak abban mutatkozott, hogy a pénzt, a kilencvenhat forint ötven fillért nem ételre költik. Nem, nem! Az könnyelműség volna! Mi lesz akkor a borokkal? És útra keltek és mentek és mentek, ötszáz hűvös méteren át. És felpakoltak bőven, hiszen volt elég. Aztán visszatértek. Körülülték az asztalt megint. És mindenki bajszán billegett morzsa, fehér bajuszkák hirdették a tejtermékeket, amelyekről megmondta az állami reklám, hogy egészségesek! Nyakalták a joghurtot. Harapták a friss kenyeret! Ropogott a héja! Közben a világ, ami belőlük is állt, egészen kivilágosodott. Asztrov Zsolti megtörölte a száját kézfejével és a falon ketyegő órára nézett. Elvigyorodott.- Elég a zabálásból, csavargók! - kurjantotta vidáman. - Öt perc múlva hat! El ne késsünk! Csikorogtak a konyhakövön a széklábak. Nyit a Kazán! Sietve tódultak az utcára. Afölött már ott röhögött a nap, a búzavirágkékre színeződött, felhőtlen égen. Röhögött le, teli szájjal, és a sugaraival együtt szórta rájuk a legszebb, könnyelmű ígéreteit: hogy sohasem lesz vége az életnek, a nyárnak, hogy örökké lesz a bolt előtt joghurt és kenyér. Kislány arany fülbevalóval Fotó: Jakab Tibor onvvaianio A SZARVASSÁ VÁLTOZOTT FIÚ NYOMÁBAN Bonczidai Éva Mindig sóhajtva veszem kézbe azokat a könyveket, amelyeket valaki emlékére írtak. És ez a sóhaj mindig önsajnálat, így készülök fel arra, hogy nem elég, hogy eltávozott egy rendkívüli ember, most több száz oldalon távolítják el tőlünk azzal, hogy szuperlatívuszokban méltatják és a közös emlékeket felidézve búcsúzkodnak tőle más kiválóságok. De nem ez történt a kilencven évvel ezelőtt született Juhász Ferenc (1928-2015) emlékének szentelt, A mindenség szerelmese című kötettel. Az előítéletet ugyanis teljesen lerombolta az azonos című dokumentumfilm, amely a könyv mellékleteként is megjelent. A költő lánya, Juhász Anna és Surányi András úgy idézte meg Juhász Ferenc portréját, hogy azt a közeget ismerjük meg, amelyben élt - a családja, a barátai, a pályatársai és mindazok, akik mesterüknek tekintették emlékeznek rá nem nagy szavakkal, hanem valódi emlékekkel, hétköznapi apróságokat emlegetnek fel, amelyek után mosolyogva megy tovább az ember. ■ Ez a közvetlenség alapozza meg a könyv ívét is. Juhász Anna az édesapjával beszélget egy régi fényképalbumot lapozva, verssorok váltakoznak gyermekkori emlékekkel és a fotók mentén kirajzolódó családtörténettel. Magunk elé képzelhetjük a tizenkét éves Juhász Ferencet, aki Nietzschét fordít, és barátjával, a későbbi festővel, Hantai Simonnal csatangol Bián a réten. Sajátos humora van az életnek, példaként most két epizódot idézek, egyet a gyerekkorból, egyet a fiatal felnőtt életéből: „Úgy volt, hogy mindig megnéztem a bűnöket. A főbűn az volt, hogy pápai vizeken kalózkodtam. Nem tudtam, hogy az mit jelent, de ezt gyóntam. A pap kinyúlt a gyóntatófülkéből, és adott egy pofont”; 1944-ben „Juhászt tehát besorozták, Biáról vitték fel őket Pestre, zűrzavarosnak és rendetlennek élte meg az állapotokat. A szolgálatból megszökött Juhász - a nyitott teherautóról leszállítva gyalogolniuk kellett a gyűjtőhelyre, Pesthidegkútra - Hantai unokaöccsével, Bunth Jánossal tartott. Megtudta, hogy nem listázzák őket. Egy hirtelen mozdulattal elvegyültek a katonai menetszázadban, és így kijutottak a pesthidegkúti táborból. Juhász hátizsákjában két könyvet cipelt: Kant A tiszta ész kritikáját és Weininger A nem és jellem kötetét. A körtérre érve - légiriadó ide vagy oda - egy antikváriumba tértek be, ahol megvette Tóth Árpád Örök virágok című műfordításkötetét és Oscar Wilde meséit. Hazaszöktek, gyalogoltak Biára.” A következő fejezet a barátságok története, portrék, melyekből olyan pályatársakkal való közös dolgokból íródik meg egy korszak krónikája, mint Hantai Simon és Csernus Tibor festőművészek vagy Weöres Sándor, Tamási Áron, Ilylyés Gyula, Pilinszky János. M. Nagy Miklós egy sajátos válogatást állított össze Juhász Ferenc verseiből, előtte pedig egy szelíd-pimasz vallomást olvashatunk arról az útról, amely ennek a költészetnek a bűvkörében megtehető. Külön fejezet az emlékezőké, köztük Ágh István, Bartis Attila, Alexander Brody, Dragomán György, Kemény István, Szabó T. Anna, Takács Zsuzsa és Térey János ír arról, hogy számukra alkotóként, emberként mi volt meghatározó és példaértékű Juhász Ferencet olvasva, ismerve. A hátramaradottaknak olyan furcsa összefüggések is szembetűnnek egy ilyen könyv szerkesztésekor, melyek talán csak leírva válnak súlyos tényékké, például mi marad egy barátságból, ha annak főszereplői már nem lehetnek velünk: „Juhászt és Pilinszkyt ugyanaz a kislányos mosolyú nagy színésznő búcsúztatta, Törőcsik Mari. »Boldog vagyok, hogy a kortársuk lehettem« - mondta egy interjúban. [...] évtizedeken át ő alakította a költő édesanyját A szarvassá változott fiú című, Vidnyánszky Attila által rendezett színpadi műben, később ennek filmváltozatában is. Úgy is búcsúzott Juhásztól, mint A szarvassá változott fiú édesanyja, a verset idézve: »Nem értem én, nem értem én, a Te különös gyötrött szavadat, fiam!«” IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET 2018. november f
