Tolnai Népújság, 2018. november (29. évfolyam, 254-278. szám)
2018-11-17 / 267. szám
ymi helyőrség 4 roza // EZT HOZTA AZ ŐSZ"- Nem érdemes ám neked a kerttel kínlódnod! Ennyi idő alatt sokkal több pénzt megkeresel - oktatta ki a nyugdíjas mérnök a gyerekét még tavasszal, amikor a fia a satnya palántákkal foglalatoskodott. Idén nem volt jó helye a palántázáshoz, sőt, tavaly nem is mindenből tudott magot fogni, így a bizonytalan bolti vetőmagra kellett hagyatkoznia.- Neked az agyadból kell megélni, nem a mezőgazdaságból - folytatódott a szónoklat.- A kertészkedés a pihenésem- tisztázta magát a fiatalember. Védekezett, mert szeretett a növényekkel foglalatoskodni, jobban, mint programokra járni vagy filmeket nézni. - Én csak díszparaszt vagyok. Annyit termesztek, amenynyit magam megeszem - és ezzel lezártnak tekintette a vitát, amit az idősödő szülő kedvéért évente néhányszor lejátszott.- De nem éri meg, kisfiam, nem érted? - hajtotta a maga igazát a férfi, nem tudott a számok világának mókuskerekéből kiszállni, mondván, a madaras teszkóban fillérekért bármikor bármilyen zöldséget megvehet az ember. Kihasználta, hogy valaki meghallgatja életfilozófiai fejtegetéseit. Október vége volt, és az ember fürdött az ősz ajándékában, a meleg fényben, a kertben, miközben felidézte, hogyan indult az idei tavasz, ezzel a kis családi vitával. A sok költözködés miatt megint új területet tört fel, amit vagy húsz éve nem művelt senki. A tavaly feltört területet az új tulajdonos már felszórta sóderral, hogy addig se nőjön rajta növény, amíg lesz pénze lebetonozni. Egyszer utánaszámolt, ez a nyolcadik kert, amelynek építésébe belefogott. Ez időnként a kedvét szegte, de többnyire remélte, hogy ennek már gyümölcseit is ő szüretelheti le, nem csak a rövid tenyészidejű zöldségeket, mint a nomádok, akik épp hogy learathatták a kölest, már indultak is tovább. Reménytelennek tűnt az emberek meggyőzése arról, hogy a kertészkedés érték. Már utóbb bele Szilágyi-Nagy Ildikó sem bocsátkozott abba, hogy a termőföld megművelésének erkölcsi és tudati hasznát villantsa fel vagy az egészséges élelmiszerről beszéljen. Elhatározta, ha az emberek azzal érvelnek, nem éri meg, akkor ő is anyagi érveket szegez nekik. Kiszámolta, hogy bizony megéri saját terményekből főzni, eltenni. De mielőtt érvelhetett volna, rájött, hogy nem akar ő senkit meggyőzni. Ő csak nyugodtan kertészkedni szeretne. Mégis időnként hitetlenkedés tört rá afelett: hogy lehet, hogy mások nem kérnek ebből az örömből és áldásból, amit a föld ad? Az ember csak beleteszi azt a kicsi magot, ápolgatja, és gyönyörű ennivalót kap vissza - hétről hétre rácsodálkozott erre a természeti jelenségre, és most is úgy érezte, ebben az áldásban részesül. Az aranybarna héjú alexandert már leszüretelte, eltárolta, befőzte, elajándékozta, de most látta, hogy az öreg körtefa is, melyet tavasszal igyekezett megújítani, roskadozik a téli körtétől. — Ugyan senki nem tudja, milyen fajta, de télálló - biztosította korábban a szomszéd, aki az évtizedek óta elhanyagolt terület fáit meg szokta szedni. Világoszöld gyümölcsök függtek a lombját vesztett fán, mögöttük a tiszta kék ég. A férfi a körtefa alatt kuporodott a földre. A mángoldnak a nyár végi száraz forróság nem kedvezett ugyan, de most új életre kelt, és frissen burjánzott húsos levélnyelekkel és sötétzöld levelekkel. A nagy dobozt megtöltötte velük, közben észrevette, hogy az egyik paradicsom, amit megrongált a vész, mégis meggyógyult, és nyolctíz sima bőrű gyümölcs is piroslott rajta. A poloskák, melyekre annyian panaszkodtak, ebben a kertben csak mérsékelt létszámban vonultak fel. Mindig részvéttel söpörte őket arrébb, mert nem értette, miért irtóznak tőlük az emberek, mikor olyan mókás teremtmények. Igaz, a növényekre nem áldásosak, de korántsem olyan büdösek, mint Adóm almafája (rézkarc, 49 * 60 cm) amilyen a hírük. Sőt, a férfi egyáltalán nem érezte a szagukat, hiába szagolgatta őket kíváncsian.- Ha összenyomod őket, akkor büdösek! - világosította fel az egyik utcabeli.- Ja, én nem szoktam összenyomni őket. Kicsi volt a feltört terület, zsúfolásig ültetve növényekkel. A paradicsomtöveket társaik, a bazsalikomok túlnőtték, pedig így is embermagasságú karóra volt szükség. A paradicsomtövek között petrezselyem burjánzott. Nemrég a boltban majdnem felajánlotta egy ismerősének, aki panaszkodott az eladónak:- Aranyáron van nálatok a petrezselyem!- Gyere hozzám, nálam kaszálni lehet! - a nyelvén volt, de szerencsére nem jött le onnan, így nem rontotta a helyi bolt forgalmát, meg aztán úgysem lett volna ideje eljönni az asszonynak petrezselyemért, csak megzavarta volna a menetrendjét. Kétfélét vetett, a mohafodrozatú úgy pompázott élénkzöld, tömött leveleivel, hogy sajnálta levágni, ezért a másikból szedett egy csokorral, félrehajtva a körömvirágot, ami újra kivirágzott a hosszú őszben. A céklát még nem szedte fel, most is csak kettőt húzott ki. A megtört levélnyelekből földillatú, sötétbordó lé eredt. A céklasor mellett megbolygatta az elszáradt koriandert, mely magvait szanaszét pergette. A cukkini leveleit már megrongyosította ugyan az éjszakai hűvös, de még virágzott, sőt, egy ujjnyi termés is megkötött rajta. A brokkoli, mondhatta volna, idén sem sikerült. De azért örömmel leszüretelte a diónyi, vagány kis virágokat. A kelbimbó viszont ígéretes, a mostborsónyi termésére biztosan számíthat majd novemberben vagy akár decemberben is. A fekete retek még kicsi. „Olyan, mint egy sötét meztelen csiga, holott gömb alakúnak kellene lennie” - gondolta, de nem lemondóan, inkább kíváncsi várakozással telten, miután egyet kihúzott, és azt szemlélte, hogy lesz-e ebből valami idén. Majd megnyugodott, hogy ez már valami. A naspolyára kell hamarosan gondot fordítania, mely a hétpetytyes katica kedvenc búvóhelye. A katicák befészkelik magukat a gyümölcsök aljába, ha megérkezik a hideg, és kellemetlen számukra, ha megzavarják őket, amikor már megágyaztak a teleléshez. De mindenekelőtt az almának kell figyelmet szentelnie, melyet hagyott bordóra érni, hogy eltehesse a nyári napfényt a hibátlanra sikerült gyümölcsökben. Bármilyen óvatosan harapott bele az almába, az édes lé a kezére folyt. „Ezt hozta az ősz” - jutott eszébe az egyik kedvelt verse. Könyv nélkül tudta, pedig nem szerette telezsúfolni az agyát kívülről megtanult szövegekkel. Úgy gondolta, túl sok minden van már a fejében. Ez mégis megragadt benne. A kertje dús tündöklésében derűsen rangsorolta, milyen tennivalókat fog még elvégezni, mielőtt bevonul a hatodik műtétjére a kórházba. A vers vége az érett almák alatt kibontakozó meleg csendben ragyogott fel tudata mélyén. Meglátta, hogy a fák már aranykezükkel intenek neki. Lapszámunkat orth István grafikus, festőművész munkáival illusztráltuk. Orth István 1945. február 3-án született a Tolna megyei Nagyszékelyen, gyermekéveit a biharpüspöki református parókián töltötte, tanulmányait Nagyváradon, Kolozsváron és Bukarestben végezte. Mintha az életrajzi adatai visszaigazolnák azt, amit a képeiből is kiolvashatunk: egy kereső ember alkotta őket. A keresést ez esetben nem útkeresésként kell értenünk, nem valamiféle homályos önigazolást hajszol a művész, hanem ellenkezőleg: a bizonyosságot. Ráadásul ezt egy olyan tág kontextusban, amely akár évezredes hitviták gyökeréig terjed. Orth István 1971- ben végezte el a kolozsvári református teológiát, diplomamunkáját Krisztusról való bizonyságtétel a XX. század Fekete-Afrikájában - néger keresztény-művészet címmel írta. Egy évvel később doktoranduszként bizantinológiát hallgatott a bukaresti ortodox teológián. Az ikonográfiái kutatásai mellett a művészet egyre nagyobb teret követelt az életében, és 1976-ban elvégezte a bukaresti Grigorescu Szépművészeti Akadémia grafika szakát is, majd 1980-ban műemlékvédelem és restaurátor szakon kapott szakdiplomát. Megtartotta a palástjogát akkor is, amikor már nem szolgált lelkészként, és művészi pályája mellett 1976-tól huszonöt éven át a nagyszebeni Brukenthal Múzeum restaurátoraként tevékenykedett, majd 2002-től nyugdíjazásáig a szebeni Lucian Blaga egyetem művésze volt. Alapító tagja az újraalakult Barabás Miklós Céhnek és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának. 2005- ben fennállásjának 120. évfordulója alkalmával az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület életműdíjjal tüntette ki a veszélyeztetett szórványmagyar közegben a magyar képzőművészet értékeinek megőrzéséért és minőségi műveléséért. 2010 óta - egyetlen magyarként - Nagyszeben díszpolgára, 2013-tól a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének tulajdonosa. A szebeni szórványmagyarság egyik meghatározó képviselője. Műveit számos magángyűjteményben és múzeumban (például a Magyar Nemzeti Galéria, Vatikáni Múzeum, Brukenthal Múzeum, a tokiói Tama Art] őrzik. Metszeteit, olajképeit, krétarajzait és reklámgrafikai munkáit egyéni tárlaton Románia és Magyarország mellett az Amerikai Egyesült Államokban, Svédországban, Franciaországban, Olaszországban és Zimbabwében is láthatta a közönség. Nagyon régi történeteket idéznek ezek az álomszerű képek. Mitológiai látomások, még a vallásokra és felekezetekre forgácsolódás előtti hit lenyomatai, ikonszerű kompozícióban megjelenő alakok sorakoznak előttünk. Ismétlődő történetek szereplői - ez történik az idők végezetéig. Ezek a mozdulatok, ezek az ívek, ez az álomszerű vidék, ezek az építmények, ezek az élők, ezek a változó pusztaságok, buja formák vesznek körül. Emberek és állatok. Férfiak és nők. Ezek a találkozásaink, ez a szerelmünk, ez a bukásunk íve, ez a tévedéseink lendülete, ez a fény a kegyelem villanása, ez a körkörösség a rétegekre bontható magány. Formák, melyek befedik a lelket. Nemcsak a bűnhődésre és megváltásra várót, hanem a más fényekbe burkolózó, más kételyekbe, más bizakodásba, más belenyugvásba kapaszkodót is. Azt a lelket, amelyet bizonyára még Isten lehelt az emberbe. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. november Y
