Tolnai Népújság, 2018. október (29. évfolyam, 228-253. szám)
2018-10-27 / 250. szám
'íM'OIHr. helyőrség 5 vers Benyhe István Elszámolás - 1956 egy emlékműhöz Szürkén, rozsdás síneken bukdácsol át a tereken a ligeten, felszedett utcaköveken, a torkunkban bizsergő történeteken keményedéit hallgatás. Szürke kabátban, kalap a fején. Az enyém a fej, vagy a tiéd? Vagy csak érted feszülő nyaka - vészfék? Utolsó szavak. Tények után, ha mész, gödör aljára érsz, szürke arcodba néz az arcukra öntött mész. Ne szólj, vagy így tartósítanád magad? Váltókattanás? Hurkolt kérdőjelek árnyéka velünk marad... Ámyékkötéllel csomózva ráng a belőled görbült lakat. Mégis kevés. Ujjakat növeszt a csend, hogy megfojtsa a hangod, pedig örökre hallod a házak közt görgő ágyúlövést. Az enyém az a fej, az Enyém! Belőle mered a homloka tövéből saijadt orgona? Oszlopszegek a krisztusi testbe... Minden évben újat a sebbe! Évente egyet, egyre nagyobbat ütni a testbe, hátha mozoghat, hátha kitépi magát a sírból! Ezernyi oszlop, vasbeton sírbolt vigyázza eztán, s jelölje: nem volt. Szegek és rudak, ágyúk és karók, oszloperdő, aradi bitók kifeszítve, megkötözve, betongödörbe földelve. A ledöntött csizmacsonkja, szöges talpa mélybe szorítja. Díszkő burkolat a hősök szívére, néma szájára. Csend legyen végre! Hatalmas gát ez, hatalmas védmű, az emlékek ellen ellen-emlékmű. Szürke kabátok, kalapok mersze?! Elő ne jöjjön a lobogás lelke gúzsok mélyéről, ahová lökték kötözve lelkét, szétvágva testét! Prutkay Péter: 1956-os tabló (objekt, vegyes technika) Ruszkov, a bolgár ötvenhatos A szálló por kővé ülepszik. A szürke kalapok a téren porba temetve, régen őrzik a csendet a mélyben. Mert nagy a csend, mintha nem is lenne önfosztó, robotos hörgése a mélynek... Csitt! Ha elmondod, véged. Jön a nagykezű ember. Koccintni poharat kínál, s körme alatt a kötél nyomát nem sejted. Fiam, egy korty a halál. Lappangó levéltári csendből zörgő papír, vagy szájra tapadt mutatóujjak résén szökik a százados tudás:' csak úgy, nincs feloldozás. Az emlékezet helyén csak színes függönyvarázs. Szürke kabátok foszladéka, szürke kalapok maradéka fölött koszorú fonadéka, s néma kopjafa. Néma. Szürkén, rozsdás síneken bukdácsol, át a tereken, a ligeten, a felszedett utcaköveken örökre temetetlen... Szürke kabátban, kalap a fején. Kétezerhat karóval átvert szíve már csendes. Micsoda rend ez! Rendezett sorban állnak a lándzsák. Hegyükön csillog a diadal. Győzelmet hirdet e tájon, amit a farkas aratott a nyájon. Acélfoga mered földből az égre, erő szorítja a közöny sebébe. Üvölt az égre, keleti Napba, nyugati Holdba. Fogat csikorít, csak, hogy ne hallja szürke kabátok, kalapok, a sötét mélyből a foszlányok neszét, ahogy az utcaköveken bukdácsolnak a ligeten át, a síneken, a történteken, az utolsó oszlop felé. És üvölti a halál dalát, magát ünnepli, a vas hatalmát a hús felett, pedig már elvégeztetett. Mert nem tudja a balga, nagyobb a holtak hatalma, s örökké csak az él! Jordan Ruszkov az 1956-os eseményekkel egyidejűleg röpiratként teijesztett Szólítlak, szabadság! című verse sokáig keringett Szófia-szerte a hozzá fűzött magyarázattal: „A magyarországi forradalom felfedte a bolsevik uralom és az úgynevezett »népi demokratikus« országok valódi arculatát. Semmiféle »magyarázkodások« nem leplezhetik le azt a tényt, hogy a magyarok közül tizenötezret megöltek, több ezret megsebesítettek. A világ spontán módon segíti a megszenvedett népet.” Szerzőként Rumen Drumev szerepelt a röplapon. A rendőrségnek két és fél évig tartott kinyomozni azt, hogy a költő valójában Jordan Ruszkov, akit tizenkilenc év börtönnel sújtottak első fokon, majd a fellebbviteli bíróság döntése alapján büntetését öt évre mérsékelték az esztétikai színvonalát tekintve plakátra szánt (és való) verséért, amelynek célja a közvélemény felrázása volt. Szólítlak, szabadság! Magyarország, hűséges népe Kossuthnak s Petőfinek, hogy lángol szíved versemben, tűzzel lobog szíved. Fiaid vérét issza szilajul a föld, a magyar, M. Novók András munkája dús gyümölcsöt terem a vér - a szabadság, mit akar. Vágyott gyümölcs, áhított, az életnél is ékesebb, Midőn rabság járma nyomorít nyakat, s nem heged. Véred becsületes, óh, bolgár, férfierőd erény, élen a harcban ha nem lehetsz, utolsó se legyél! Zendüljetek, Népek! Hit és Nap útja ragyogjál minden bolgár, lengyel, cseh és román előtt most már. Figyeli a világ harcunkat. Társ a világ, remél. Kettétör az utat reszkető páncél, komisz, kemény. Kettétör a szovjet páncél kebelünk erején. Jordan Ruszkov (1926-2010) bolgár költő versét dr. Faller Jenő egykori szófiai nagykövet szíves jóvoltából adjuk közre, aki az ötvenhatos események ötvenedik évfordulóján Sólyom László köztársasági elnök nevében állami kitüntetést adott át az idős költőnek. 2018. október IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET