Tolnai Népújság, 2018. október (29. évfolyam, 228-253. szám)
2018-10-19 / 244. szám
I Takács Zoltán jegyzet@mediaworks.hu Rendben, jön a hideg, és kedvelt sportúj ságírós közhellyel élve lassan elkél a bunda, de azért az elmúlt napokban már kezdtem besokallni a gyanús meccsektől. Ott volt például a Nemzetek Ligájában az örmények Macedónia elleni mérkőzése. Előbbiek még Gibraltártól is képesek voltak kikapni előzőleg a csoportban, utóbbiak pedig magabiztosan hozták addig mindhárom meccsüket. Erre mondják a totózókban, hogy országos kettes. Erre mi történik? Az örmények győztek, ráadásul 4-0-ra, olyan gólokkal, ami után az utcák-terek bajnokságban is megkergetik a kapust. A négy dugóból kettőnél lényegében az esetlen sporttársba rúgták a labdát, amit sajnos bevédett a tudósítások szerint rossz napot kifogó cerberus. Arról még nem érkezett hír, hogy nem fogadtak-e véletlenül nagy összegben a négygólos örmény csodára valakik, de a PSG-Crvrena Zvezda Bajnokok Ligája-meccs ügyében már nyomoznak a hatóságok. Ha emlékeznek még rá, a párizsiak játszi könnyedséggel bántak el a szerbekkel, 6-1 lett a vége. A francia rendőrök azonban fülest kaptak, hogy a belgrádi klub vezetői a meccs előtti napon szerb bűnözői csoportokkal találkoztak, és a vádak szerint ötmillió eurót tettek fel saját csapatuk ötgólos vereségére. Hihetetlen, de állítólag az UEFA fogadási csalás elleni rendszere jelzett is, ám valamiért a fogadásokat mégsem tiltották le... A franciák persze jelezték, hogy részükről tiszta volt a játék, de hát a győztesnek, ugye, nem kell tudnia arról, miért volt aznap éppen pocsék formában az ellenfele. S akkor jöjjön a hab a tortán: miközben a belga válogatott legújabb aranykorszakát éli, hiszen nemrég bronzérmes lett az oroszországi világbajnokságon, a múlt héten 29 embert vettek őrizetbe egy kiterjedt bundabotrány ügyében. Állítólag manipulálták a Mechelen két mérkőzését a tavalyi szezonban, hogy ne essen ki a klub. Hogy végül mégis kihullottak, az csak egy dolog, sokkal durvább, hogy az őrszobán töltötte az éjszakát a Club Brugge horvát edzője és rajta kívül többek között az Anderlecht, a Standard Liege és a KRC Genk munkatársait, ügynököket, játékvezetőket, egykori ügyvédeket, könyvelőket és újságírókat is kihallgattak. Ötvenhét (!) rendőrségi akciót hajtottak végre, többek között Cipruson, Franciaországban, Luxemburgban, Macedóniában, Montenegróban és Szerbiában is. Mindenki tudja, hogy a profi sport a pénzről szól. Azt is, hogy sokan jól megélnek belőle. A fentiek tükrében még csak labdába se kell rúgni hozzá. Egy esély elúszott, de a lehetőség adott a válogatottunk előtt SPORT 15 Bundában Kovács István, Sallai Roland, Baráth Botond, Szalai Adám és Willy Orbán Tallinnban, a második magyar gól után Fotó: MW JEGYZET Kellő tisztelettel, sértődés nélkül kell folytatnunk Oda az első hely, a magyar labdarúgó-válogatottnak csupán két, tét nélküli mérkőzése van hátra a Nemzetek Ligájában - mondogatjuk a Tallinnban „elszenvedett” döntetlen óta. De ez hatalmas tévedés. A C ligából ugyanis nemcsak feljebb lépni, az Eb-re kijutni lehet, hanem kiesni is a D osztályba. Kényelmeskedést azért sem engedhetünk meg magunknak, mert be kell végre pótolni az elmúlt egy év mulasztását: csapatot kell építeni. Biztató, hogy végre van kiből, kikből, és főleg van kivel. Novák Miklós szerkesztoseg@mediaworks.hu LABDARÚGÁS Az athéni 0-1 után azzal vigasztaltuk magunkat, hogy csak egy mécsesét vesztettünk el, a reményt még nem: van - és nem is bűvészkedéssel kalkulált - matematikai esély arra, hogy befussunk az első helyre a C liga 2. csoportjában. így hát most azt se hallgassuk el: immár az sem kizárható, hogy utolsók leszünk és kiesünk. Négy mérkőzés, egy győzelem, egy döntetlen, két vereség az idegenbeli mérleg két évtizedes mélyponton - ijesztően kevés. Tisztelettel, ez a helyzet, amiből ki kell most indulni! Ám a futball nem matematika, ezt régóta tudjuk. Azon túlmenően, hogy a véletlen, az esetlegesség is hatalmas szerepet játszik az eredmény alakulásában, az egészet átszövik az érzelmek. Benne az indulatok. Amelyek Tallinnban újfent túlcsordultak. Szalai Ádám a találkozó után emelt hangon ismét kiosztotta a magyar újságírókat, több tiszteletet követelt tőlünk. Ezt mi is elmondhatnánk. Az andorrai szégyen után terjedelmes cikkben fejtettem ki a véleményemet azzal kapcsolatban, mennyire torz a labdarúgók, mindenekelőtt a válogatott játékosok és a sajtó közötti kapcsolat. Nem kívánom megismételni az akkori gondolataimat. Csupán annyit érdemes ismét leszögezni: nem volt ez mindig így, ezért a torz helyett helyesebb eltorzult viszonyról beszélni. Újabb példáját kaptuk annak, hogy ez az áldatlan állapot milyen fonák helyzeteket szül. Kollégám a mérkőzés előtti, vasárnapi tallinni sajtóértekezleten - hiszen ez a dolga - újságíróhoz ülő valódi kérdést intézett Marco Rossihoz: Szalai Ádám, aki hat mérkőzés óta gólképtelen a válogatottban, töretlenül élvezi-e a bizalmát? A szövetségi kapitány őszinte, egyenes válaszszal szolgált. A kérdés - nem a válasz! - mégis önálló életre kelt és botránnyá dagadt. Értem én, hogy miért. A futballistákra jellemző kivételezettség érzetén felül a csapatkapitány esetében azért is, Konfliktusok elől nem meneküni kell, hanem kibeszélni őket mert megosztó személyiség. Szerintem ezt ő maga is érzi, sőt tudja. Eleve a játékstílusa miatt, és a megítélését a hírhedt „telki beszéd” még inkább polarizálta. (Persze említhetjük egy másik „közszereplését”, a norvégok elleni pótselejtező után rögzített kocsmai jelenetet is, amely mindenkit meggyőzhetett arról, hogy Szalai is érző ember, áhítja az elismerést, a szurkolók szeretetét.) A konfliktusok elől nem elmenekülni kell, hanem kibeszélni, sőt tisztázni őket. Szalai Ádám esetében szerintem ez roppant egyszerű. Aki rendszeresen szerepel a Bundesligában, sőt idén a Bajnokok Ligájában, és gólokat is szerez, annak - akár tetszik, akár nem - kétségbevonhatatlanul helye van a magyar válogatottban. Mi több, Marco Rossi fontos dologra hívta fel a figyelmet Szálaival kapcsolatban: igenis példakép. Nem azért, ahogy átveszi a labdát, ahogy érkezik a kapu elé, hanem mert ízig-vérig sportember, testben-lélekben egyaránt, kihozta magából képességeinek a legjavát, sőt... Ha ezt elmondhatnánk az elmúlt tíz-húsz (ötven-hatvan) év minden magyar játékosáról, nem itt tartana a magyar futball. De hogy ne csak róla beszéljünk: ugyanez igaz az európai elitben szereplő - persze csak rendszeresen szereplő, de ez most fennáll - minden játékosra, tehát Gulácsi Péterre, Sallai Rolandra, Nagy Ádámra és immár Willi Orbánra is. A mindenkori szövetségi kapitány egyszerűen nem teheti meg, hogy kihagyja őket. Saját szakmai alkalmatlanságának a bizonyítványát állítaná ki, mint az a társulatigazgató, aki lecseréli az ünnepelt primadonnát egy neki ugyan kedves, de egyébként nem sokra tartott, bájos műkedvelőre. Ez a helyzet sokkal inkább lehetőség, mint kötöttség: rég volt egyszerre ennyi magasra taksált játékos a válogatottban. Ugyan érthetetlen, hogy Gulácsi címeres mezben miért bakizik túl gyakran, de a klaszszisa nyilvánvaló; Nagy Ádám végre nemcsak „oldalra” paszszol, amiért többen bírálták, hanem vezéregyéniséggé lépett elő, Sallai Roland feledteti Dzsudzsákot, Willi Orbán pedig az ölünkbe pottyant (nagy kár, hogy azzal a katartikus lehetőséggel, amit a sikeres bemutatkozása ígért, nem sikerült élnie). Nem megfeledkezve a többiekről: Kleinheisler egyre érettebben játszik; Kovács István magára talált; Nagy Dóminik bizonyította, hogy lehet rá számítani; Gyurcsó és Varga Roland is bevethető - csak a védelmet kell végre összerakni. A rokonszenves, ezer fokon izzó kapitány előtt ez a legnagyobb kihívás. Nem állapot, hogy nincs balhátvédünk (sérüléséből felépülve talán Korhűt lehet a megoldás), és - ne hallgassuk el - Kádár szembetűnő visszaesésére is jó lenne magyarázatot kapni. Sértődés nélkül. A cél ugyanis közös. Senki sem szeretné megélni, hogy a 2020-as Európa-bajnokságon a Puskás-stadionban ötezer néző előtt Finnország-Koszovó találkozót rendezzünk. A magyar válogatottat várjuk oda. Felejthetetlen, megismételhetetlen élményként.
