Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)

2018-09-08 / 209. szám

4 13 roza HUSZONHAT MEHCSIPES UHUI UOIIi helyőrség Gáspár Ferenc Sokszor a lábad előtt hevernek az igazgyöngyök, és nem veszed ész­re. Mérges vagy, morgós, a hőségtől szemedbe csurog az izzadság, va­laki meghúzta az autódat, kiabál­nak a villamoson, vértől lucskos az aszfalt. Közben pedig gyöngyözik a mező, csillagmilliárd az ég, sár­gásvörös rubin a Mars, a Tejút pe­dig csak szépen lecsorog a földre, s beterít mindent a tisztító fehérség. És te még mindig nem látod. Még mindig csak a vér, az izzó vörös. De egyszerre csak beleverik az or­rod. Nem tudod megkerülni, mert Bandi itt ül veled szemben, eszi a halat, a halászlét, a mannát, aminél mannább nincs sehol a világon. És amikor lenyelte az utolsó falatot és leszopogatta az összes szálkát, ak­kor belevág a végeláthatatlan mo­nológjába, ilyenformán:- Na most a legnagyobb augusz­tusi kánikulában a kórházban fe­küdtem, mert beleállt egy szálka a kezembe, és először kipiszkáltam, de beletört, aztán a helye egyre na­gyobb lett, meg valami fehér izé is folyni kezdett belőle, a körzeti doki kiszedte a maradék szálkát, de még egyre dagadt azután is, és fájt, és mikor bementem vele a kórházba, azonnal belém dugtak mindenféle csöveket, és azt mondták, operálni kell, feltárni, és elaltattak öt egész órára, azt sem tudtam, hol vagyok, arra ébredtem, hogy a nevemet sugdossa fülembe a húgom meg a lánya, hogy jól vagy Bandikám? És míg aludtam, begipszelték az alka­rom könyékig. És ott csak aludtam bent és et­tem meg aludtam, és egészen visz­­szahíztam, amit előtte lefogytam a síkidegtől, amiről nem akarok beszélni, ha nem muszáj, csak any­­nyi, hogy bepaliztak, és ez annyira meglökött, hogy ezzel ébredtem, ez­zel feküdtem, nem tudtam kiűzni a fejemből sehogy. így még soha nem jártam, már csak hálni járt belém a lélek, és az ismerősök az utcán kérdezgettek, hogy mi bajom van, mert kezdek eltűnni. És a szúrt seb a legrosszabb, a méhszúrásnál is rosszabb, mert abból kibírok húszat vagy talán huszonötöt is, itt meg egy nyavalyás szőlőkaró szálkától majdnem meghaltam. Apámat egy­szer belülről is megcsípte a méh, berepült a szájába, és a torkába csípett, pedig aznap békés napunk volt, egy szál fürdőnadrágban per­gettünk, és a karunkon császkáltak a méhek, és nem akartak megcsípni az istennek se, de ez az egy beszállt, és ha nincs ott a szomszéd Lali, nem tudom, mi történik. Mert a Lali benyúlt apám szájába'a mocs­kos mutatóujjával, amivel a kertben a krumplit agyusztálta, meg a disz­nószart takarította éppen, és azzal az ótvaros ujjával meg a ganétól fekete körmével kanyarintott egyet apám torkába, aki ugyan öklende­­zett egyet, de a méhfullánk kijött, ráragadt a ganés ujjra, és megkér­dezte, hogy jó lesz így, Bandi bá­tyám? Apám csak bólintott egyet, és bár megszólalni hirtelen nem tudott, mégis jobban járt, mint én, ezzel a szúrt sebbel a szőlőkarótól. Pedig a vendégek is elmentek aznap reggel, akikre sütöttem meg főztem három napig, mert reggel hatkor a Csaba már szaladgál a házban, hogy vajas kenyeret enne lekvárral, aztán én sütök-főzök nekik három napig, meg mosogatok, mondjuk, más ezt nem tudná, mert úgy senki sem mosogat, de főleg nem rakják helyükre a tányérokat, és halászlét sem főz úgy senki, mint én, és a há­rom nap vendégeskedés végén ná­lam svédasztal van vasárnap, hogy megegyék a maradékot. És a hú­gom, ha véletlenül kettesben vagy hármasban maradok vele a renge­teg rokon közepette, akkor olyan hangosan nyeli a halászlét, hogy minden kanál után feláll a szőr a hátamon. Azt mondja, ő máskép­pen nem tud nyelni... Sok a rokon, apámék nyolcán voltak testvérek, és mindenki úgy emlékszik a szülői házra, hogy itt tejjel-mézzel folyó Kánaán van, mert amíg a szüleim éltek, főleg az anyám, akkor ő sü­­tött-főzött mindenkinek. Most ez rám hárult, most én csinálok min­dent. És így egy délután volt mind­össze, amikor ki tudtam menni a tanyára, hogy a krumplit össze­szedjem, és Zoli ajánlkozott, hogy kivisz, de abban sem volt köszönet, mert ő egy leszázalékolt kamion­sofőr, egyszer frontálisan ütközött egy mentőautóval, a mentőben mindenki meghalt, neki csak az egyik szeme bánta, azóta fél szem­mel vezet, ahogy én biciklizek, mert nekem a jobb szememre ment a be­tegség, a glaukóma. A ballal látok, de csak bicajozni merek a megszo­kott úton a tanyára, és ha jobbról motorhangot hallok, akkor meg­állók, mert annak elsőbbsége van. Zoli viszont autót vezet, és mivel már nem kamionozhat, ezért min­den alkalmat megragad, hogy soká tartson a vezetés, a legrövidebb helyett a leghosszabb utat választ­ja, bringával már rég kint lettem volna a tanyán, mint vele, s mikor kiértünk, és elkezdtük a krumplit gyűjteni, ami a szárazságtól alig lett egy kosárra való, hát károm­kodni kezdett istentelenül, hogy Bandika, cseszd meg, ezért jöttünk ki, ebbe a hőségbe, ha ezt tudom, veszek kétszer,, annyit neked a pia­con, ezért a nyomorult krumpliért egy lépést se érte volna meg, bak­­ker; és akkor elmagyaráztam neki, hogy nem a mennyiségről van szó, hanem arról, hogy én ezt elültetem, megszámozom őket, felírom egy füzetbe, hogy hányán vannak, föl­polcolom rájuk a földet, kapálom, öntözöm, s mikor megérik, megnő, és hazavihetem, akkor szortírozom a krumplikat nagyság szerint, akár a hadseregben, ahol van díszszá­zad, és mindenki két méter magas, és vannak kisebbek, és vannak ka­tonaiskolások, ahol mindenkiből tábornok lesz, és van, aki csak tar­talék. És az egész az időjárás függ­vénye, és vannak jó évek, és vannak rosszak, amikor nem esik az eső, és a homokban kiszárad minden, akár a sivatagban. Hát te tiszta hülye vagy, kezdte volna ő újból, de ak­kor közbevágtam, hogy tudod, Zoli, ez nekem szórakozás, olyan, mint másnak az internet vagy az autó­vezetés, nekem ez az életem, tudod, és én nem pénzért csinálom, ahogy te sem a pénzt nézed, amikor minél hosszabb utakat keresel, csak hogy vezethess. Erre aztán nem vála­szolt, csak sértődötten száguldott velünk még a következő hétvégén is, amikor feljöttünk Pestre abba a lakodalomba, ahol még a pap is táncolt a fehér reverendájában. Már akkor dagadt a kezem, és a lagziból visszaérve kellett a kórház­ba menni... és Zoli kétszázzal szá­guldott Pestre, mert a városunkból kijövet még tett néhány kört, hogy tovább tartson a vezetés, de mond­tuk neki, hogy idő van, lekéssük a szertartást, akkor rálépett a gázra, nyugi, haverok, rikkantotta, mert blokkolója van a kocsiba szerelve, és nem tudják bemérni, kivéve egy­szer Bulgáriában, ott nem műkö­dött a blokkoló, ötszáz euróra akar­­ták'büntetni, de kamionos volt, ki­dumálta magát. Szóval mikor végre elment mindenki, akkor estem iga­zán kétségbe, attól a dologtól, amit inkább nem mondok el nektek, és a lagzi ugyan egy napra kirángatott a lelki bánatból, mert ott hajnalig táncoltunk, az egész költséget a fia­talok állták, akik tíz évvel ezelőtt ismerkedtek össze a cserkésztábor­ban - ilyen lagzit sem láttam még, hogy nem a szülők fizetnek, pedig száz vendég volt, és mindenki fia­tal, persze rajtunk kívül -, de ha­zaérve az üres házba, ami kétszáz­­huszonkét négyzetméter plusz kert, és látva, mennyi az el nem végzett tennivaló, megint elővett a búbá­nat, és ha másnap ott nem tartanak a kórházban, akkor nem tudom, mi történik. így ez a szúrt seb ránga­tott ki az egészből, a depiből, meg ami előidézte, amit nem mesélek el. Valamennyi pénzem bánta, de nem foglalkozom vele, lezárult. Csak azt sajnálom, hogy állandó késésben vagyok a munkákkal, és ha csúszok két hetet, akkor nem tudom behoz­ni, mert a szőlőt is permeteznem kell, meg elásnom most a hagymát, mert hiába mondja a húgom, hogy miért dolgozom ennyit, ha jövő­re idejön és megkérdezi, hogy hol a fokhagyma, és nem tudok adni neki, mert az mindenkinek termé­szetes, hogy itt minden van, ami ehető. És még azt is mondja, hogy miért nem csak egy dologgal foglal­kozom, miért nem vagyok specia­lista, mint a paprikások, itt a vá­ros környékén, akik csak paprikát termesztenek, máshoz hozzá sem nyúlnak, mert az külön művészet. És művészet a krumpli is, még a ká­poszta is, a gyümölcsökről, az őszi­barackmetszésről meg nem is be­szélve. Mert ha sok virágot hagysz, akkor aztán annyi apró barack lesz, hogy vödörszám szedheted, és a fa akkor sem lesz szép. Vagy a pa­radicsom, mert azt meg nem elég öntözni, meg kapálni, meg kötöz­­getni, hanem kacsozni is kell. De én nem specialista akarok lenni, hanem önellátó, s nyilván, ha több van, mint amit elfogyasztok, akkor eladom a szomszédoknak, vagy el­ajándékozom, ezt nem értik, hogy a kereskedelem, a nagybani termelés az megint egy külön művészet. Szóval még a kórház is jobb volt abban a dögmelegben, a negyven fokban, mint most, hogy jön a tél, mert nem tudok mit csinálni. Lát­ni alig látok a betegségem miatt, hiába van diplomám, így nem al­kalmaz senki, de nem is lehet, mert nem látom a számítógép képernyő­jét, ezért ilyenkor elmegyek a di­lidoki barátomhoz, és megkérem, hogy írjon valamit, amitől aludni tudok, meg elviselem valahogy a telet. És márciusban kell két nap, míg leszokom, addig csak ődöngök a falak közt, meg elalszom délután, de aztán megint a helyemen va­gyok. Zsuzsi húgomhoz nem tudok menni Pestre a télen, mert ott hu­szonnégy fok van a szobában, meg kell fulladni tőle, a karácsonyt is éppen kibírom nála, alig várom, hogy jöhessek haza. Én nem tu­dom kifűteni a kétszázhuszonkét négyzetmétert, nem is akarom, bár fáj a köszvényem a hideg miatt, de a legrosszabb az egyedüllét, meg hogy nincs mit csinálni. Csak ha beszedem a gyógyszert, amit a di­lidoki ad, akkor nem sóhajtozom, hogy ennél még az is jobb volt, mikor még apám ugráltatott, mert legalább nem voltam egyedül, hiá­ba csípett meg huszonhat méh egy forró nyári napon. Én meg bólogatok nagyokat, már minden sört megittunk, üres a vendéglő, a pincérek feltűnően bá­mulnak, menjünk már, ezt mondja a tekintetük. És megyünk is, és el­köszönünk, megint nem látjuk egy­mást egy évig. Akkor lesz újból ha­lottak napja Baján. Bandi tudja ezt, mégis vidáman integet. Nagyon szeretlek benneteket, ezt mondja még búcsúzóul.

Next

/
Oldalképek
Tartalom