Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)
2018-09-08 / 209. szám
5 helyőrség vers Jorge Luis Borges Az első magyar költőhöz (,A tigrisek aranya’’) E pillanat neked még jövő idő, melynek tiltott alakzatába belátni nem képes még a jós sem kinek a lángoló planéták vagy a bikák zsigerei meg szokták a jövendőt mutatni. Mi sem lehetne egyszerűbb, testvéri árnyék, mint neved felkutatni enciklopédiákban és megtalálni, mely folyók tükrözték vissza arcod, amely elporladt mára, és milyen királyok, mily bálványok s miféle kardok, mily csillogása végtelen Hungáriádnak ihlették meg a hangod, hogy először énekeljen. Az éjszakák s a tengerek választanak egymástól bennünket el, a századévek megváltozásai, az éghajlat, a birodalmak, a más-más nemzetségek, de összeköt minket megfejthetetlenül a szavak rejtélyes szerelme, a hangzások és jelképek közös társasága. Valaki, mint Éleában hajdanán az íjász, magányosan egy üres késődélutánban ezzel a képtelen nosztalgiával lövöldöz célpontjára mely nem más mint egy árnyék. Soha nem fogjuk egymást szemtől szembe látni, te felmenőm, ki nem hallod a hangom. Mégcsak visszhang sem vagyok fülednek saját magamnak is csak szorongás egy titokban, sziget-országa bűbájnak s félelemnek; vagyok, mint minden ember, amilyen te is voltál, feje fölött más csillagokkal. Szőcs Géza fordítása Orbán János Dénes In Prosperum, Gryllum et Ugonem Prospernek, Gryllusnak és Hugónak Látom, nincs jobb témátok: baszogatni, hogy barbár vagyok, hisz Barbara volt az anyám, medve csecsét szoptam, és rút setétben éltem, ti meg Toszkána lágy ölén, a nap fényében feredeztetek, a származástól okosodtatok. Lám, korlátolt abdériták közt terem Démokritosz, Prótagorasz és Hekataiosz, Phrügiából jő az istenek anyja, és Vergiliust parasztlány szüli meg... De mért magyarázkodom, és kinek? Igenis medvenőstény volt a dajkám, s a játszótársak kóbor állatok, kértem macskát, atyám hiúzt hozott. Kígyó volt ugrókötelem, toportyánt fojtogattam puszta kézzel, bölényekkel birkóztam, termetem ezért akár a szálfa. Görögre bölcs bagoly, latinra egy sas oktatott, s az utolsó sárkány a szárnyalásra és a halálra. No, de ti milyen tejet szoptatok? Prosper, belőled tehén virtusát olvasom ki, és Hugó, termeted szerint egy girhes kecske volt apád, s bölcsőd fölött egy birka bégetett. A Gryllus anyja meg szendén röfögött, míg szamár hágta a trágyadomb mögött. Elnézést, fiúk, hogyha tévedek, e tájon balga háziállatoknál nem igazán látni ám egyebet. Latint tán egy gúnár oktathatott, vagy gácsértól a pompás dikció? Vállalom hát: egy medve szoptatott, s ha gondolnátok, mindez fikció, megmutatnám a bundát seggemen, s e barbár lőcsöt, nem mellékesen. De amore. Ad Galeottum A szerelemről. Galeottónak Olyan országból írok néked, melyhez képest az alvilág is éden, melyet gyalázni mégsem kívánok én, nem, hiszen hazám, és hozzá fűz a létem. S az énem. A benne rejlő búskomorság, mit a napfény Itáliája nem ért meg, csak ez az ország. Thorma János: Ibolyaszedök [73,5 * 100,5 cm, olaj-vászon, 1921) Mióta hazatértem, folyton köhögök, ömlik a taknyom, fázom. Bíbor a köpetem, vért ürítek, és sebek éktelenkednek orcámon. Öklendezem: vért és epét. Közeledik a végem, még csoda, hogy a lélek ép nyavalyás ketrecében. De pénzem annyi van, napi száz kurtizán kegyét fizetni bírnám. (Ha volna itt egy bordély, tán erre tévedne néhány!) Téma híján, mit mívelek, amolyan hivatalnok-líra. Habár költészetemnek nem is halála éppen, más ars poetica lüktet, hiszen tudod, benned is lüktet, ott a vérben. Teszem, mit tenni kell, és gyakran föl se tűnik a köhögés, a vér és a sebek orcámon: mert szerelmes vagyok. Ugye szokatlan hallani számból e mondatot? Csak ennyi. Szeretek. És szűkszavú leszek, hisz minden egyéb másra is tartozik, de ez csak reám, s még reá sem tartozik. Mert a viszontról meg sem kérdezém, nem is kérdezhetem. Galeotto, titkos e költemény... Csak te tudhatsz róla. Ő sosem. Csak te meg én. Galeotto, ha szerelemről írnál, miről írnál? Kérlek, segíts nekem, pennám megannyi bevált sémát kínál, de téntája a fanyar cinizmus és nem az érzelem. Öklendezem. Epe? Reménytelenség? Netán újraálmodott ifjúságom? A körülmények már nem számítanak, csak ő, csak ő, csak ő - és csak te, hív Barátom, ki megosztozhatsz vélem e gyötrelmes varázson. Lehull az éj, és rám borítja búját. Félek. A köhögésem is besúgják. Nem tudhatják, mitől a búskomorság, és mi a gyilkos kórság origója. A szerelem. És ez az ország. E számunkban Orbán János Dénes verseit A költő, a ringyó és a király című, Janus Pannonius-átköltéseket és -fordításokat tartalmazó kötetéből közöljük. Ez a verseskötet nyerte el a Janus Pannonius Alapítvány által első ízben 2016-ban kiadott Filius Ursae-díjat, amellyel az ifjabb költőnemzedékek legjobbjait tüntetik ki évről évre, akik a Janus-kultusz építésében vagy a magyar költészeti hagyomány magas szintű művelésében jeleskednek. 2018. szeptember IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
