Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)
2018-09-08 / 209. szám
2 "3 [;!'£[ n[i helyőrség aror „E PILLANAT NEKED MÉG JÖVŐ IDŐ" A cím Jorge Luis Borges Janus Pannoniusról írott, Az első magyar költőhöz című versének nyitósora, amelyben testvéreként idézi meg az első magyar poétát, akinek költészetünk első világszínvonalú életművét köszönhetjük. Vélhetően ezért ő a névadója annak az irodalmi nagydíjnak, amelyet olykor költészeti Nobel-díjként is emlegetnek. Borges poémája önmagában - mint óda és ars poetica - lényegi dolgokat mond el Janus Pannoniusról és a költészet esszenciájáról, de talán még többet a költészet örökkévaló erejéről és folytonosságáról, sejtetve, hogy amíg világ a világ - bármilyen is legyen -, a költészet része lesz az emberi létezésnek. A világszínvonalú költészeti teljesítmények elismeréséért alapította 2012-ben a Magyar PEN Club a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat, ezt pedig a PEN Club dél-koreai világkongresszusán jelentette be Szőcs Géza, a Magyar PEN Club elnöke. A díj alapító ötletgazdája ekképpen érvel:....a költészet súlyának világszerte érezhető csökkenése indokolja, amit veszélyes tendenciának tartunk. A költői művek száműzése egy technikailag mégoly tökéletes civilizációt is lélektelen falanszterré képes változtatni. A számtalan érdekellentét a bolygó egyes államai között felértékeli a lélektől lélekig történő párbeszédet, amely imperatívuszként jelenik meg, mint a kultúrák közötti bizalomépítés egyik legfőbb eszköze. [...] Azokat a költői teljesítményeket, illetve költőket kívánjuk honorálni, akiket az emberi műveltség évezredei alatt felhalmozott szellemi és lelki vagyon, a nagy értékvonulatok igaz örököseinek tartunk. Azokat a művészeket, akik a legtöbbet tették a korszerű, a világ mai állapotával összhangban levő kulturális tudatformák megjelenítéséért és gazdagításáért, bekapcsolódva műveikkel hagyomány és megújulás örök dinamikájába.” A Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat először 2012-ben Lawrence Ferlinghettinek ítélte oda a nemzetközi zsűri (amely a Janus Pannonius Alapítvány égisze alatt működik és világirodalmi rangú literátorok alkotják), ám a díjátadó ünnepség előtt - politikai okokra hivatkozva - Ferlinghetti visszautasította a kitüntetést, mondván, függetlenségéhez való ragaszkodása nem teszi lehetővé, hogy átvegye. Ezt követően az alapítvány úgy döntött, hogy az ötvenezer eurós díjalapot a továbbiakban magántőkéből igyekszik finanszírozni. A következő évek díjazottjai Szimin Behbaháni (2013), Yves Bonnesfoy (2014), Adonis (2014), Charles Bernstein (2015), Giuseppe Conte (2015), Adam Zagajewski (2016) és Augusto de Campos (2017) voltak, az idei kitüntetett pedig Jang Lián kínai költő. A XXVI. Balatonfüredi Nemzetközi Költőtalálkozó és Salvatore Quasimodo költőverseny programjaként szeptember 8-án Publius Ovidius Naso halálának 2000. évfordulóján konferenciával tisztelegnek a római aranykor költője előtt, majd - egy héttel a Janus Pannonius Költészeti Nagydíj átadása előtt - bemutatják Jang Lián magyar nyelvű könyvét. A díjátadót évről évre háromnapos rendezvénysorozattal ünnepük, a Magyar PEN Club több helyszínen állandó programokat kínál Pécsett és Budapesten. A Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat szeptember 15-én adják át Pécsett, hagyományosan a díj névadójáról elnevezett múzeumban, ezt megelőzően pedig az idei kitüntetettel együtt a résztvevők megkoszorúzzák Janus Pannonius sírját a Szent Péter és Szent Pál-székesegyház altemplomában. Szeptember 16-án a Budapesten tartandó gálán az érdeklődők számos irodalmi és zenei programon vehetnek részt, és találkozhatnak az idei év nagydíjasával, aki a felolvasóest után dedikálni is fog. (A rendezvények programjai a Magyar PEN Club honlapján olvashatók: www.magyarpenclub.hu). tarca IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET E mail: szerkesztoseg®kmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2018. szeptember TG KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSÉOOONOOZŐ NONPROFIT KFT. BBBBBBBBBB|| bbbbbbbbbW BBBBBBBBBBB Főszerkesztő Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató Demeter Szilárd • Szerkesztőség Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztós, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma NAPIMÁDÓ Ágnes bőre fehér volt, szinte áttetsző, és mindig kérés vagy kívánság csillogott nagy, zöldeskék szemében. Kissé gyér, világosszőke haja volt, amely az elvirágzott pitypangra emlékeztetett, szinte el lehetett volna fújni a fejbőréről. Idővel azonban bedaueroltatta, belakkozta, s afféle illatos magánfelhőként lebegett arca körül. Kezére állt a hajak idomítása, elvégezte hát a fodrászati szakközépiskolát, majd elment gyakornoknak egy népszerű fodrászszalonba. Lassan jutott egyről a kettőre, tíz év is eltelt, mire megnyithatta első fodrászüzletét. Volt kollégái sokszor mondták neki, hogy rosszul tette, amiért nem tanult műkörömépítést, pedikűrt, manikűrt is, mert akkor több lábon állna, hamarabb megtérülne a saját vállalkozásba fektetett pénz. ő azonban gyerekkora óta undorodott a megvastagodott szarurétegektől, iszonyodott a sarok érdes bőrétől és a körmöktől, rémálmaiban látta karvallyá változni az ötvenes nőket, amint kemény, sárga karmaikkal kétségbeesetten kapaszkodnak a létezésbe. Egy smirglipapír kéz is megjelent álmában, ha véletlenül hozzáért, érintése nyomán felsebződtek áttetsző bőre alatt az erek, elvérzett, nem lehetett összevarrni a millió tűnyi rést. A haj más volt, egyáltalán nem emlékeztette a keserűen materiális dimenzióra; különösen az angyalszőke, hosszú hajakat szerette, nagy gyönyörűségét lelte ilyenkor a munkában, úgy érezte, mintha a fény ragyogó, selymes, vékony szálaiba túrna bele. Szerette a napot, munka után és hétvégenként órákig feküdt bikiniben az erkélyén. A déli verőfény, az volt csak Ágnes számára az igazi boldogság, ahogy a nyári vasárnapokon, délben megáll az idő, végre nem hömpölyög tovább, kimerevedik, elhallgat minden, csak a nyírfalevelek suhognak és repülők húznak el néha, melyeknek hangja másként tör be a nyári légbe: öblösebben, tenorosabban. Ágnes fehér, szeplős, sok anyajeggyel tarkított bőre nehezen bámult, de aztán divatba jöttek a szoláriumok, és megtették a kellő hatást; Ágnes életében először csokibarna lett. Rögtön tudta, hogy nem halhat meg anélkül, hogy saját szoláriumstúdiót ne nyisson, és csak vágta a hajakat, spórolt és spórolt, míg végre meglett a két gép: egy álló és egy fekvő. A szolárium több volt számára puszta megélhetésnél, életérzést jelentett: melegséget, fényt, szeretetet. Lelkesedésének köszönhetően állandó kuncsaftkört sikerült kiépítenie, így már évi egy-két külföldi nyaralásra is jutott pénz. Keményen dolgozott, sokat túlórázott, de tartotta benne a lelket, hogy ősszel Dél-Olaszországba, télen pedig a Kanári-szigetekre utazik, ő nem olyan volt, mint a legtöbb, férj nélkül maradt harmincas nő, akik latin szerető reményében utaznak délibb tájakra. Ő a napért utazott: hogy órákon át feküdhessen a parton, elterülve a ragyogásban, és élvezze, ahogy lehunyt szemhéján keresztül zuhan befelé a fény, és ő is zuhan befelé, a fény lényege felé. Ágnes olyan barna volt már, mint egy afroamerikai reggae-énekesnő. Barátnői óva intették, korai ráncokkal, bőrrákkal fenyegették. De ő nem félt, hogy elfonnyad, hogy idő előtt megöregszik a bőre, feláldozta magát a lángolásnak, a világosságnak; akár a gyertya olvadó testét. Ő szerette, ahogy napozás után feszül kiszáradt bőre, megmagyarázhatatlan vonzalom volt; férfikéz nem tud úgy érinteni, ahogy a nap; az ember még órákkal a napozás után is érzi, hogy minden egyes bőrsejten ott a fény lágy simogatásának nyoma, az érintésutániság teljessége, a test bűnösségének, elzártságának, magányosságának időszakos megszűnése. Ágnest a bőrgyógyásza is figyelmeztette a túlzásba vitt napozás veszélyeire, amikor levettek karjáról egy rosszindulatú melanómát. Ágnes nem ijedt meg. Úgy érezte, a nap fertőtleníti, elégeti bőréről a baktériumokat és fertőzéseket, és valamit mást is, többet tesz ennél, egész lényét megtisztítja. Szerette, ahogy perzselik végtagjait a napsugarak, szerette, ahogy teste csillog a napolajtól, ahogy egészen úgy ragyog tőle a bőre, mint a szenteké, mint egy fekete angyalé. Viola Szandra Még két operáción esett át. De Ágnes nem törődött a melanómákkal, és később az elrákosodott anyajegyekkel sem, az élete volt a nap és a szolárium. Nem akarta magának bevallani, vagy talán nem is tudott róla, hogy szerette volna leégetni bőréről a nyomokat. Hogy ne lássa maga előtt, amint ráteszi bőrkeményedéses kezét. Hogy ne hallja magában recsegő, dohányos hangját, amint azt mondja: „Kis fehér húsú madárka, gyere csak közelebb.” Még nyolcéves sem volt. Három évig attól kezdve... A nevelőapja. Hiába csak a felszínt simogatta, a gyermeki, lágy, fehér bőrt; a húsába vágott, és alatta fájt, rángott az ideg. Viszketett az undortól. Nem tudhatta még, de a gerincvelőjében érezte, hogy ez az érintés nem olyan érintés. Nem tudhatta, csak idővel kezdte el érezni, hogy ezért égette, űzte, barnította, feketítette.
