Tolnai Népújság, 2018. szeptember (29. évfolyam, 203-227. szám)
2018-09-01 / 203. szám
folytatás az 1. oldalról I helyőrség riport Az értékes, muzeális tárgyak itt is üveg mögött vannak, felcímkézve, de mindenhol akadnak közvetlenebb felfedeznivalók is: kihúzható fiókok válogatott furcsaságokkal, kézbe vehető és kipróbálható játékok, meghallgatható mesék, hangok, történetek, szimatolni való fűszerek. A fiókokban elhelyezett leírásokat bújva megtudhatjuk, hogy nem mindig a vizet tartották a legegészségesebb innivalónak, vagy hogy a sör és a bor a legősibb italok közé tartozik. Sört már az egyiptomiak is készítettek. A bort a görögök vízzel hígítva itták, ezt vették át tőlük a rómaiak, akik a szőlő- és bortermelést az egész birodalomban elterjesztették, például Sopronban is a rómaiak ültették el az első szőlőtőkéket. Szó esik egy igen furcsa mértékegységről is: ez a hemina. Mint megtudjuk, a rómaiak fekve ettek, és már a fagylaltkészítés csínját-bínját is ismerték. A táplálkozási szokások felvázolása is röpke időutazás. Ahogyan írják, a honfoglaló magyarok a vándorló életmódhoz alkalmazkodva, szárítva vitték magukkal a húst, amelyből egy-egy táborhelyen hamar ízletes étel készülhetett, köretként gabonaféléből készült kásával vagy tarhonyával. Az is kiderül, a hagymát, a fokhagymát, a kaprot vagy a gesztenyét Beatrix királyné által ismerték meg a magyarok, ugyanis Mátyás király szívesen fogadta, ha olasz felesége új ételeket hozatott az udvar asztalára. A mai ember számára talán meghökkentőek a reneszánsz királyi udvar olyan illemszabályai, mint például a „Ne tartsd túl soká a kezed az ételes tálban!” vagy „A kezeddel, amellyel a tálba nyúlsz, ne vakard előbb a fejedet!”. Szintén bizarrnak tűnik - legalábbis a mai gyerekek nem átallnak hangosan pfujolni -, hogy a nemesi házaknál az étkezés idején apródok álltak a hölgyek mellett, és mivel asztalkendő nem volt, az előkelők zsíros ujjaikat az apródok selymes, fürtös hajába törölték. Arra is rá lehet itt csodálkozni, hogy a történelem megpróbáltatásai a veszteségeken túl milyen változásokat hoztak az itteniek életébe. Például a török hódoltság idején lett egyre népszerűbb a sertéshús és a zsír, ugyanis a törökök muszlim vallása tiltja a disznóhús fogyasztását, ezért egyedül ezt az állatot nem hurcolták el a portyáik során. Viszont ebből az időből származik a paprika első említése is - ez a törökbors. A törökök révén teijedt el a pogácsa, a lángos, a bejgli, a paradicsom, a padlizsán, és általuk honosodott meg hazánkban a kávéivás szokása. Az egész tárlaton végigvonul valamiféle jóleső lokálpatriotizmus - tetten érhető a kurátorok igénye, hogy a játékos időutazáson túl értékes helytörténeti ismereteket is átadjanak az idelátogató gyerekeknek. A körüljárt témák apropóján nemcsak Európa történelmét vázolják fel, hanem gondosan ügyelnek arra is, hogy folyamatosan reflektáljanak a magyar történelem fejezeteire is, és ahol lehet, Sopron saját történelmének vonatkozásait is megidézzék. Például a vitrinbe zárt kincsek között láthatunk egy Sopronban készült dísztálat, melynek kapcsán megtudhatjuk, kik voltak a habánok, de olyan csészék is vannak itt, melyekből egy igazi király és egy királyné itta a teát, amikor 1921-ben az utolsó magyar uralkodó, IV. Károly - aki gyermekkorában néhány évig Sopronban élt - és felesége, Zita királyné a városba látogatott. Ezzel pedig még egy rövid, porcelántörténeti kitekintésre is adott a lehetőség: mint írják, először az 1300-as években Kínában készítettek porcelánt, de Európában elsőként a németországi Meissenben 1710-ben alapított porcelángyárban sikerült elérni az eredeti, kínai porcelánhoz hasonló minőséget. A felnőtteket jól leköti ez a rafinált csiki-csuki információadagolás, és még idejük is van elolvasni a gondosan kiválogatott érdekességeket, ugyanis a gyerekek ekkorra már rég eltűntek valamelyik bugyorban. A kiállítás egyik vívmánya az, hogy a falak mögött újabb világok tárulnak fel. A tárgyak mögé bebújva egy időutazó asztalnál találja magát a nézelődő: az asztal egyik végén a római császár lakomáját szolgálták fel, a közepén Mátyás király ebédMc Papageno C130 * 100 cm, olaj-vászon, 2017) Three Musketeers (3 * 210»100 cm, olaj-digitális nyomat-vászon. 2016) jét, a másik vége pedig egy múlt század eleji teaház asztala, de van itt kirakós játék, fűszerfelismerő és rajztábla is. „Minél régebbre utazunk vissza a történelembe, annál kevesebb játékot találunk a régészeti leletek között. Persze nem arról van szó, hogy az ősgyerek nem szeretett játszani, sokkal inkább arról, hogy játékai még fából, bőrből, levelekből, a barlang körül felbukkanó anyagokból készültek, amelyek az idők során elbomlottak” - vezeti be a falon elhelyezett felirat a következő témát. A vitrinekben érinthetetlen értékek vannak, de a polcokon ott sorakoznak a régi játékok másai, melyeket kedvére próbálgathat a látogató. Arról olvasok, hogy az ókori Egyiptom kislányai már biztosan játszottak agyag- vagy kerámiababával, és ezeknek mozgatható karjuk-lábuk volt. A görögök és a rómaiak fából, elefántcsontból és viaszból is formáztak babákat, de játék edénykészleteik is voltak, a fiúknak pedig fémből vagy agyagból készült katonájuk, kisállatuk vagy kerekeken guruló kocsijuk volt, továbbá gyermekméretben elkészített fegyvereik, kardok vagy íjak. Közben az jut eszembe, hogy ez az évezredek során keveset változott. Ha ma bemegyünk egy játékboltba, jóformán csak az anyagok másak, de ugyanilyen osztályozás szerint sorakoznak a fiúknak és a lányoknak szóló játékok: babák, állatfigurák, autók, fegyverek, játékként legyártott használati eszközök. Az is szimpatikus, hogy a régi korok játékainak felsorakoztatásában nincs semmi „bezzeg a mi időnkben” póz: a kurátorok higgadt tárgyilagossággal állapítják meg, hogy mára az óvodások többsége tudja kezelni az érintőképernyőt, és az iskolások kedvenc játékai szinte mind virtuálisak. És semmi ördögűzés: az érintőképernyős játékok ugyanúgy helyet kapnak a tárlaton, mint a búgócsiga. A rövid ismeretterjesztő szövegeket idézetek vezetik be. „Többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt” - állította Platón, és örömünkre a kurátorok ezzel a felhívással ajánlják figyelmünkbe a felnőttek játékait. Mint írják, az egyik legkorábbi ismert táblajáték a mezopotámiai Ur városából származik Kr. e. 2600-ból. Ennek a húsz mezőből, korongokból és dobókockákból álló játéknak egy közeli változatát az egyiptomiak is ismerték, egy példánya még Tutanhamon fáraó sírjából is előkerült. Külön egység szól a térben és időben való eligazodásról. Bizony ma, a műholdas térképek idején sok mindent másként tudunk, mint az, aki közel nyolcezer évvel ezelőtt egy sziklafalra véste a világ egyik legrégebbi térképét. Az 1700-as évek végéről származó, szerecsenszobrokkal díszített kandallóóra szomszédságában olvashatunk a napóra, a homokóra, a vízóra, a mécsóra és a gyertyaóra működéséről. Kiderül, hogy Magyarországon a legkorábbi órára vonatkozó adat az 1386-1399 közötti időszakból, Besztercebányáról származik, és a XV. század elején jelentek meg az órák Pozsonyban, Bártfán és Sopronban is. A fal mögött sötét bugyor van apró fényekkel megvilágítva - nemcsak az ágyakról és az alvásról van itt szó, hanem a hálósipkáról, a bajuszkötőről, a csillagképekről, a közvilágításról és az álmokról is. Itt is olvashatunk érdekességeket: Napóleon például alig pár órát aludt, azt is sok megszakítással (szerinte egyébként is.„Hat órát alszanak a férfiak, hetet a nők és nyolcat a bolondok”), Leonardo da Vinci szintén csak pár órát szánt alvásra, Einstein viszont szerette kipihenni magát, akár tíz órát is aludt egyhuzamban. A tanulásról szóló résznél egy közel százéves iskolapadban ücsörögve hallgathatunk iskolai történeteket, és - újabb bizonyíték, hogy a kiállítás készítői jól ismerik a gyerekeket, akik erre biztosan rákérdeznének - külön egység szól a régi illemhelyekről és a tisztálkodásról. Lehet itt kukucskálni, különböző korokból származó életképeket párosítani, de van kuncogás és újabb pfujolás is, amikor arról olvasunk, hogy a Római Birodalomban az illemhelyeket üzemeltető jól menő vállalkozók mosodásoknak adták el a fehérítő hatású vizeletet - ezt adóztatta meg Vespasianus császár, mondván, hogy a pénznek nincs szaga. Nem marad el ennél a témánál sem a magyar vonatkozás: Széchenyi István Angliában járva hozta Magyarországra a tisztaság- és egészségkultuszt, a vízöblítéses illemhely és a zsebkendő is az ő példája nyomán terjedt el hazánkban. A harcászatról és öltözködésről szóló rész is a kezdetektől indul- mint írják, a fegyver akkor jelent meg a történelemben, amikor az ember eldobta az első követ, illetve lesújtott egy husánggal, és az emberek előbb ékesítették a testüket, mint hogy öltözködni kezdtek volna. Festették a testüket, tetoválásokat, ékszereket viseltek. Ezek célja részben az elrettentés, részben a test szépségeinek vagy a törzsön belüli rangnak a kiemelése volt. Az időutazást itt végigöltözködhetjük- felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt lehetőségük adódik pózolni, illegni-billegni, vagy akár igazi játékba kezdeni a régi korok öltözékeiben: parókák, kalapok, kesztyűk, táskák, római és barokk ruhák, lovagi páncél, láncvért, római légiósöltözék, sisakok, pajzsok segítik az átváltozást. A kiállításról kilépve a titkos búvóhelyet is érdemes megkeresni, ugyanis egy hangulatos olvasósarok van a fogadópult túloldalán, de hazafelé az udvarban még mindig érdemes folytatni a kukucskálást: az árkád alatti ablakon benézve a ház egykori tulajdonosa, Eggenberg hercegné látható. LAPSZAMUNK SZERZŐI Bánkövi Dorottya (1994) költő Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Csapucha Rudolf (1958) író, színházi segédmunkás Falusi Márton (1983) József Attila-díjas költő, szerkesztő Kántor Mihály (1974) szakíró Lőrincz P. Gabriella (1982) költő Miklóssi Szabó István (1977) író, blogger Pál Dániel Levente (1982) költő, író, műfordító, a Fővárosi Nagycirkusz dramaturgja Szentmártoni János (1975) József Attila-díjas költő, író, szerkesztő, a Magyar írószövetség elnöke Zalán Tibor (1954) Magyarország Babérkoszorúja-díjas költő, író, drámaíró 2018. szeptember IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
